Azzal azonban nem számoltunk, hogy a kormány fél év alatt is képtelen az ígéretének betartására. Hiszen a kormány februárban(!) megígérte ugyan, de még mindig nem jelent meg a kormányhatározat a Lánchídra szánt állami forrásról. Eddig nehezen érthető volt, hogy a jogszabályalkotásban oly kreatív kormány, amely 9 év tétlenkedése ellenére egész kis kampányt volt képes építeni a Lánchíd ügyére, miért képtelen meghozni egy nem túl bonyolult kormányhatározatot?
Talán a magyarázat éppen a Közbeszerzési Hatóság versenykorlátozó döntése adja. Lehetnek ugyanis, akik ebből a két tényből, hogy tudniillik a közbeszerzési hatóság szűkíti a verseny lehetőségét, a kormány pedig fél éve szerencsétlenkedik egy határozat kiadásával, azt a következtetést vonják le, hogy egyeseknek a Lánchíd felújításánál fontosabbak a Lánchíd felújítói. Vagyis hogy melyik cég kapja a megbízást. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a magyar építőipar jó nagy része az elmúlt években a kormánytól nem túl távoli emberek, köztük kötélbarátok és szotyipartnerek kezében összpontosul, ebből máris kijöhet egy jó kis összeesküvés-elmélet.
Én nem hiszek – vagy inkább: nem akarok hinni – az összeesküvés-elméletekben. Abban hiszek, hogy a Lánchíd nemzeti kincs, felújítása nemzeti érdek, ennek jegyében tesszük a dolgunkat. Sok különbség van az előző és a mostani városvezetés között, az például, hogy ők nem újították fel a Lánchidat, mi pedig felújítjuk.”