Ciszjordánia izraeli annektálásáról

A szerző az izraeli Likud párt külügyi koordinátora

A legutóbbi választási kampány során Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök bejelentette, hogy valóra fogja váltani Donald Trump amerikai elnök „évszázados alkujának” egyes részeit, melyek Ciszjordánia (Júdea-Szamária, vagyis a „nyugati part”) C-területeinek annektálását érinti. Ez a választási ígéret fontos szerepet játszott a koalíciós tárgyalásokban, melyek a Likud és a Kék-Fehér párt között zajlottak. Az annektálás dátumot július 1-jére tűzték ki. 

Ezen a dátumon már túl vagyunk, és egyre erősebben követelik Izraelben az annektálást. A jelek szerint Netanjahu komoly tervekkel rendelkezik az annektálásra. Eközben az EU egyre erősebb hangon figyelmezteti Izraelt a lehetséges következményekre. A nemzetközi kritika erősödése, és a minden bizonnyal hamarosan elkövetkező annektálás miatt érdemes tisztázni: az annektálás nem csak erkölcsös és jogos lépés, de egyedül ez tudja megőrizni a békét a régióban.

Arje Eldad professzor, aki az izraeli parlament jobboldali képviselője, néhány éve így magyarázta el véleményét a zsidó állam határaival kapcsolatban: „Ha egy beteg az orvoshoz megy, az orvos felállít egy diagnózist, és ad némi orvosságot. Ha a beteg egy hét múlva visszajön, és azt mondja, hogy a fájdalmai erősödtek, az orvos új gyógyszert ad. De ha a beteg harmadszor is visszajön, anélkül, hogy bármit javult volna az állapota, akkor az orvosnak fel kell tennie a kérdést: ad egy harmadik gyógyszert, vagy belátja, hogy a diagnózisa volt rossz?”

A nemzetközi közösség évtizedek óta azt hiszi, hogy az izraeli-palesztin konfliktus gyökere az 1967-es hatnapos háború, és ha Izrael visszaforgatná az idő kerekét, a béke újra eljönne. Azaz a külföld szerint Izraelnek ki kell vonulnia Ciszjordániából, ahogy kivonult Gázából is 2005-ben, és újra az 1967 júniusi határok mögé kell szorítania magát.

Mielőtt elmagyarázom, hogy ez miért erkölcstelen és jogilag is problémás kérés, tisztázzuk a hátteret! 

Miután arab szomszédjai sokáig provokálták és fenyegették Izraelt, a zsidó állam megelőző csapást mért Egyiptomra. A háború során Izrael elfoglalta Gázát Egyiptomtól, Ciszjordániát és Kelet-Jeruzsálemet Jordániától és a Golán-fennsíkot Szíriától. A palesztinok még csak nem is voltak tényezők, és sosem birtokolták azokat a földeket, amelyeket Izrael elfoglalt. Izraelnek még csak közös határa sem volt 1967-ben a palesztinokkal, mivel nem létezett palesztin állam. 

A háború után Izrael két okból népesítette be ezeket a területeket: az egyik ok az ideológia, mely szerint a történelmi zsidó földekhez joga van a zsidó népnek. A másik a biztonság: Izrael nem akarta, hogy a terroristák stratégiai területeket birtokoljanak, ahonnan izraeli városokat fenyegethetnének.

A korai ’90-es években Izrael és a Palesztin Felszabadítási Szervet (PFSZ) békefolyamatban vett részt, amelynek eredményei az oslói szerződések. A szerződések két legfontosabb kikötése, hogy létrejött a Palesztin Hatóság, és hogy Ciszjordánia három részre lett osztva. Az A területek palesztin többségűek, és a Palesztin Hatóság gyakorolja az önkormányzatot és a biztonsági felügyeletet. A B területeken zsidó és palesztin települések is vannak: itt a Palesztin Hatóság gyakorolja az önkormányzatot, és Izrael felügyeli a biztonságot. A C területen zsidó többség van, és itt Izrael gyakorolja az önkormányzatot és a biztonsági felügyeletet.

Ma hivatalosan félmillió zsidó él Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben, a többségük a C területen. Tehát amikor annektálásról beszélünk, akkor a C terület zsidó többségű részeiről van szó. Akkor mi is a gond?

Az EU és a palesztinok kriitkája, hogy az annektálás beveri az utolsó szöget az oslói szerződések koporsójába. Azt akarják, hogy Izrael tüntesse el a zsidó településeket a nyugati partról. És itt jön a nemzetközi jogi probléma. Az ENSZ úgy definiálta az „etnikai tisztogatást”, miszerint az egy „tudatos politika, melynek célja egy etnikai vagy vallási csoport eltávolítása egy bizonyos földrajzi területről erőszakos vagy félelmet keltő módon”. Akik azt akarják, hogy Izrael vonuljon vissza a ’67-es határok mögé, lényegében félmillió zsidó erőszakos eltávolítását akarják. Ez tökéletesen illeszkedik Mahmud Abbász palesztin elnök megfogalmazásába, miszerint egy „palesztin államot” akar, ami „mentes a zsidóktól”.

Az EU és a palesztinok elképzelése szerint csak akkor lesz béke Izrael és a palesztinok között, ha a zsidók eltűnnek Ciszjordániából. Ez az elvárás nem csak erkölcstelen, de rasszista is. Az elképzelés, miszerint Izrael ilyen bűnt követne el saját népe ellen, az őrültség egy új szintje. Ennek az őrültségnek véget kell vetni, mert amíg az EU és a nemzetközi közösség támogatja a palesztinok irreális és erkölcstelen álláspontját, addig a palesztinoknak nem lesz okuk elfogadni a valóságot, és új megoldások után nézni. 

Akik törődnek az emberi jogokkal és a nemzetközi joggal, és valódi békét szeretnének látni Izrael és a palesztinok között, azoknak támogatniuk kell a közelgő izraeli annektálást.