Megmászni minden csúcsot, ami jön

2020. július 9.

Csender Levente

Van egy túraútvonal. A szlovén kéktúra. Maribortól az Adriai-tengerig. Lehetne Muravidéktől a tengerig, de Muravidék még nincs benne. Talán majd egyszer. Bő egy hónapot rá kell szánni, lehet pecséteket gyűjteni, s a végére az ember hegymászónak nevezheti magát.

Egy hétre bevetjük magunkat mi is a Ljubljanában élő B. barátommal a hegyek közé. Megcélozzuk a Kamniki-Alpokat. Nem vagyunk teljesen kezdő hegymászók, de haladónak se mondanám magunkat. Inkább fertőzöttek, akik belekóstoltak a jóba, és nem tudják abbahagyni. Meg amúgy is, két éve, amikor negyven lettem, megfogadtam, hogy minden évben megmászok legalább egy kétezer méter fölötti csúcsot. 

Első állomásunk a Koča na Travniku (1548 méter). A kočák menedékházak, amelyeket jórészt az első világháború előtt építettek, és különféle turistaegyesületek tartanak fenn azóta is. Nem egyhez vezet fel drótkötélpálya, amelyen egykor lőszert szállítottak a partizánok. Szóval, a kočákban van melegétel és van szállás. Szlovén gulyás és Laško sör. Útközben rókagombát szedünk, ličnicának mondják a szlovének. Megállunk egy hegyi legelőn, hogy megkérdezzük, van-e friss sajt. Behívnak. Papa elteszi a kinti asztalról a vadászpuskát, mama megkínál ajdovi žgancival, azaz hajdinás gancával és aludttejjel, csak úgy, mert van. Papa szilvapálinkát tölt. Egy pillanatra otthon érzem magam. Estére húsz kilométeres gyaloglással és ezerméteres szintemelkedéssel érkezünk meg a kočába. Éjszaka nincsenek alvási problémáink. Reggelire kihozzák az általunk szedett rókagombával fűszerezett tojásrántottát. Szó nélkül megpucolják, és felszolgálják nekünk. Mintha ez olyan természetes lenne. Felár nélkül. Kedvesen.

Jönnek a kétezres hegyek. A Raduha (2062 méter) tetejéről már megnyílnak a havas csúcsok. Jó idő van, bevesszük. Nehezebb falat az Ojstrica (2350 méter), amely hol ködbe burkolózik, hol kibukkan a ködből. Reggel négykor indulunk a csúcstámadásra, hogy még a délutánra jósolt rossz idő előtt leérjünk. Fekete alpesi szalamandrák keresztezik utunkat, célirányosan, az őshüllők magabiztosságával közlekednek. Kőszáli kecskék verik le a köveket a szikla oldaláról. Már nem tréfál a hegy, megmutatja igazi arcát. Emelkedés, ereszkedés és köd, rengeteg köd. A gyönyörű völgyekből semmit se látunk. Az orrunkig, esetleg pár méterre a következő jelzésig. Kapaszkodunk a sziklába, hogy le ne kapjon a falról a szél. Nem érjük el az Ojstrica csúcsát. Vissza kell forduljunk. A lejövetel olyan, mintha ötvenszer megkerülnénk a hegyet. Követjük a keskeny ösvényt. Követjük a jelzést. Közel kerülünk az igazi hegymászóélményhez. Örülünk, hogy túléltük. 

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés