Jókai előre látta Trianont?

2020. június 5. 8:53

Tárkány-Kovács Bálint
Vendégszerző
A szégyenletes békediktátum századik évfordulóján szinte ijesztő Jókai Mór 1872-ben megjelent regényét olvasni, amely ötven évvel annak bekövetkezte előtt fölfesti a trianoni tragédiát.

Eppur si muove – És mégis mozog a föld, ezt a címet adta Jókai regényének, utalva ezzel a legenda szerint Galileo Galilei halála előtti szavaira, amelyekkel az olasz csillagász újra megerősítette azt az elméletét, amelyet korábban az inkvizíció nyomására vissza kellet vonnia, hogy a Föld kering a Nap körül.

Ilyen, a magyar világot a sarkaiból kiforgató változásokról szól Jókai regénye,

melynek főhőse, Jenőy Kálmán a magyar nemzeti mozgalom elkötelezett harcosa, a magyar nemzeti öntudatra ébredés elkötelezett híve. Kálmán ártatlannak tűnő kéréssel fordul az ország első emberéhez, a nádorhoz: barátjának, „ki a magyar teátrálisták direktora, engedje meg a budai várszínházban magyar előadások tartását”. Mi ebben a világfelforgató?

A regény cselekménye a reformkorban zajlik, a nádor válaszában így festi le a korabeli viszonyokat: „Egy nyelvünk van – mely senkit nem protezsál, de nem is provokál. Klasszikus nyelv: a latin. Ez a törvények nyelve, az igazságszolgáltatás, az iskolai míveltség, a liturgia, a fakultások nyelve; szószólónk a küldiplomáciában. Ez a mi palladiumunk”. Ezt a középkori latint szeretné hősünk a magyarral fölváltani, mai szemmel kinek lenne ellenvetése? Ha már latinnál tartunk, volt két igen tartalmas latin kifejezésünk, amelyet ma is használhatnánk, mert nem igen sikerült magyar megfelelőt találni rájuk. A natio Hungarica jelölte azt a fogalmat, amelyet manapság politikai nemzetnek szoktak nevezni, és amely nagyjából megfelel a mai magyar állampolgár fogalomnak. A másik a gens Hungarorum fogalma, amely alatt a magyar ajkú, magát magyarnak valló etnikai csoportot értjük, és amelyet magyarul a magyar nép, a magyarság szavakkal szoktunk kifejezni, vagy nem kis zavart keltve erre is a magyar nemzet kifejezést használjuk, csak a politikai jelző nélkül.

A nádor ennek a két fogalomnak a magyar viszonyok közti konfliktusára világít rá, amikor folytatja intelmét. Lassan kezd kibontakozni a kérdés magyar sorsfordító, történelmi jelentősége: „Ti, ifjak országszerte szövetséget alkottok: mi célra? A régiek megváltoztatására. Nem álltok egyedül. Karbonárik, chartisták, franc-maçonok, jakobinusok, mind egy célra törekszenek. Éppen úgy van "Jung-Deutschland", mint van "Giovane Italia", csak visszhangja mindannak az "Ifjú Magyarország". S meglehet, hogy a többieknek mind igazuk van. De miért akar Magyarország megifjodni? Erre felelj nekem!”

Ezután jönnek a baljós szavak, amelyet Jókai 1872-ben vetett papírra. Vajon mennyire tükrözték-e szavak az ő, és kortársai általános kételyeit? Jókai korára a reformkori főhős céljai megvalósultak, és az elért célok negatív hatásai is tapasztalhatóvá váltak. Vajon mennyire értett egyet maga Jókai, és a kortársai körében vajon mennyire számított közkeletűnek az a vélekedés, amelyet az író a nádor szájába ad? Ötven évvel Trianon előtt, vajon ilyen pontosan sejtették a jövőt? A nádor szavai: 
„A külföldi országifjítókat lehet érteni: szándékuk világos. A nemzeti érzület felköltése által egy sok darabba szétosztott országot valamikor eggyé alakítani. Lehet, hogy célt érnek vele. De ugyanezt a célt éri-e el Magyarország, ha a pihenő nemzeti öntudatot fölébreszti? Rá az ellenkező vár, mint amazokra. Egy heterogén elemekből alkotott országnak elemeire szétbomlása.”

A trianoni határokon innen olvasva félelmetesek ezek a szavak.

Az olvasó elméjét egy kérdés tölti be: ti ezt tudtátok? Ötven évvel a békediktátum előtt Jókai nádorja így folytatja: 

„Tekintsd meg az ország térképét: számláld meg a megyéket, amik az ideálodban élő országot képezni fogják, fesd ki annak leendő határait, s borzadj el a jövendőtől, amit alkotni akartok. Vedd elő a statisztikát, s kérdezd meg tőle, ha tizennégyből kilencet kiveszünk, mi marad ott. […] Frank, német, olasz földön a demokrácia csak egy új francia, német, olasz nemzetet hozand létre; a magyar földön a demokrácia új idegen nemzeteket fog alkotni, s minket elenyészt.”

Mit lehet ehhez hozzátenni? A mai olvasó szava eláll – minket valóban elenyésztett. A fent említett tizennégy Magyarország korabeli lakossága, a natio Hungarica: 14 000 000 fő. Az ebből elveendő kilenc, a nemzetiségek összlétszáma: 9 000 000. Ha a tizennégyből kilencet „kiveszünk”, az 5 000 000, azaz ötmillió „marad ott” – ez a magyar ajkú lakosság, vagyis a gens Hungarorum. Erre az ötmillióra építene a remélt magyar nemzetállam?

A fentebb kirajzolódó problémákra, úgy hiszem, máig nem sikerült kielégítő választ adnia a magyar intelligenciának. Úgy gondolom, a trianoni trauma akkor válhat trianoni tanulsággá, ha ezt sikerül megértenünk. Megértés alatt itt nem ennek a cikknek az elolvasását értem, hanem egy hosszas társadalmi diskurzust, amely remélhetőleg a 100. évforduló kapcsán most ismét előtérbe kerül. 

A kor gondolkodói három megoldást láttak. (Figyelem, olyan kifejezés jön, amely manapság ritkán szerepel egy jelzős szerkezetben!) Az első a reformkorban formálódó klasszikus liberális nacionalizmus, amely a politikai jogokért cserébe asszimilációt kívánt, kezdetben komoly sikereket ért el. A jogbővítés, jogszerzés, a polgári egyenlőség, közteherviselés, törvény előtti egyenlőség ígérete komoly asszimilációs hatást váltott ki, de ez egyben meg is rémisztette a nemzetiségek képviselőit, és ellenlépéseket eredményezett. A forradalom és szabadságharc alatt ezt sikeresen használta ki a bécsi udvar a magyarokkal szemben, és ekkor be is bizonyosodott ennek az útnak a további járhatatlansága.

A maga korában visszhangtalan maradt, de az Európai Unió létrejöttének fényében, a jövőjét illető föderalista vs. konföderalista viták tekintetében kiemelendő még a Kossuth Lajos és Teleki László dunai konföderációja. A Kossuth-Teleki féle koncepció nemzeti önrendelkezésen alapuló konföderációt képzelt el, amely kísértetiesen hasonlít a mai EU-hoz.

A harmadik elképzelés a natio Hungarica eszméjére, a hungárus-tudatra alapozó Eötvös József és Deák Ferenc nevéhez köthető koncepció, mely a kiegyezés utáni politikát jellemezte. Ezt az 1868-as nemzetisége törvénybe bele is foglalták, amely szerint Magyarország összes honpolgára egy nemzethez tartozik. Ez az oszthatatlan és egységes magyar nemzeti idea azonban a nemzetiségek számára teljesen elfogadhatatlan volt, amelyet azzal is kifejeztek, hogy a törvény szavazásánál képviselőik kivonultak a parlamentből. 

Deákék koncepciója egyszerre próbálta a kecskét jóllakatni és a káposztát is megőrizni.

Soknemzetiségű birodalmat liberális alapon egyben tartani, és mindezalatt a magyar nemzetállamot építeni. A későbbi dualista hatalmi elit ráadásul még az Eötvös-deáki nemzetiségi jogkiterjesztés útjáról is letér, és a magyarosításra politikájára helyezi a hangsúlyt. De a macska nem foghat egyszerre kint, s bent egeret – ha a reformkori klasszikus liberális nacionalizmus végét a ’48-as események nemzetiségi kudarcai jelentették, akkor az Eötvös-deáki kiegyezés politikájának kudarca a trianoni széthullás. Előreláthatta ezt az Osztrák-Magyar Monarchia magyar értelmiségije? Döntse el mindenki maga, Jenőy Kálmán szavai alapján:

Én tudom, hogy ébredésünkkel más alvókat is fölébresztünk, legyen úgy. Én a magunk faját oly életképesnek hiszem, hogy nem rettenek vissza a versenytől. Ha nagy lesz a küzdelmünk, annál nagyobb lesz a győzelmünk!

A vereségünk lett nagy, és még mindig nem sikerült megoldani a gens Hungarorum és a natio Hungarica összeegyeztetését, vagyis a magyar államiság és nemzet eszméjét egy irányba állítani. Ezen a kommunizmus és a szovjet elnyomás köztudomásúlag nem segített. Trianon, ha az elméleti problémát nem is, de a gyakorlatit újra rajzolta, vagyis inkább megfordította. Míg előtte az volt a probléma, hogy a natio Hungarica és a gens Hungarorum azért nem esett egybe, mert más gens-ek is éltek az államon belül, méghozzá jókora többségben, addig Magyarország földarabolása óta az a probléma, hogy a natio Hungarica-ból kirekesztődött a gens Hungarorum egyharmada.

Itt azonban nem ér véget a történet és a történelem. Az uniós csatlakozásunkkal hellyel-közzel – hiszen Vajdaság és Kárpátalja továbbra sem része az Uniónak – beléptünk a harmadik modellbe, a Kossuth-Teleki féle dunai konföderációba. De lélekben is megérkeztünk vajon? Kihasználjuk-e ennek a helyzetnek a lehetőségeit? Vajon jó stratégia nemzetállamról beszélnünk, amikor éppen a mi nemzetünk van Európában a legjobban szétszóratva államok között, és ezáltal

éppen mi, magyarok vagyunk leginkább kitéve a környező nemzetállamok nacionalista önkényének? 

Végezetül, hogyan értsük Jenőy Kálmán soron következő bátor szavait az előttünk álló 21. században?

„Küzdeni fogunk… […] A szellem és tudomány minden fegyverével; tollal, lelkesült szóval, gyaluval, vésővel és ecsettel. Mindenre van köztünk tehetség; csak a tér hiányzik számára mindenütt. Tért, mozgást kérünk mi azok számára, akik élni akarnak. S ha akkor aztán elvesztünk: magunk hibája lesz; temessenek el bennünket; megérdemeltük.”

Összesen 63 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A rendszerváltáskor indult szabadrablás pontosan olyan káros, mint a dzsentrik murija Trianon előtt.

Az írás végi ellentmondás valóban fennáll, de nincs ezzel mit tenni. Meg kell védenünk a megmaradt magyar nemzetállamot és ezzel párhuzamosan valahogy meg kell tartanunk magyarnak a környező nemzetállamok magyarságát. (Vállalom, hogy cinikus vagyok), sajnos azért, mert végül az ő maradékaik is úgyis itt kötnek ki. Kivéve, akik meghasonulva inkább elmennek nyugatra és oda asszimilálódnak, ami most is folyik. Minél később következik be a menekülésük, annál jobb, de a tendencia sajnos egyértelmű, és már megint úgy csinálunk, mint a monarchia idején: nem valljuk be magunknak a nyilvánvalót és amikor majd bekövetkezik, akkor tépjük magunkat.

Pedig készülni, védekezni kéne, szervezetten ellenállni a nemzetállami asszimilációnak. Pl. meg kellene venni a még tömbben élő magyarok területén a földet, vagyont a távozóktól, hogy minél lassabban lehessen kívülről beékelődni közéjük. Valamilyen részvényes vagy szövetkezeti rendszerben, tőkebefektetéssel közös magyar kézen tartani ott, amit csak lehet, és ezzel egyúttal segíteni is az ott élő magyarok megélhetését.

Valamiféle európai egyesült államok, nem lehet a nemzetállam alternatívája, mert lehet ugyan hősködni, nagyokat mondani, de hiába "küzdenénk", nem állnánk a verseny a nálunk nagyobb népekkel a hatalmas darálóban. Azért, mert az életet 'éljük' és nem 'küzdjük'. Egyénenként pici, törékeny pont vagyunk ahhoz, hogy 'nemzetrészként' viselkedjünk a kis személyes életünkben. Mint ahogy nem azért vállalunk egy, kettő, három vagy több gyereket, esetleg maradunk gyerek nélkül, mert a nemzetet meg akarjuk tartani (vagy szüntetni), hanem a saját örömünk, lehetőségeink, alkatunk, vallásunk, elveink, stb. alapján. Az élet előrefelé nem verseny, csak a történelmet lehet így is értelmezni. Ha értékesnek tartjuk a magyar nyelvet, kultúrát, életformát, akkor meg kell védenünk azt a közösségi keretet, amely ennek fennmaradását garantálja. Ez ilyen egyszerű. És, ha az elődeink csak azt hagyták maguk után számunkra, hogy ezt a maradékot védhessük meg, amelyben ma élünk, akkor ezt kell tennünk, nem siránkozni.

Azért mert gyönyörű és sok olyan érzést és tulajdonságot lehet kifejezni általa, amit más nyelvekkel nem, vagy úgy nem.

Mivel akarsz kötekedni barátom? Mi zavar abban, amit mondtam? Természetesen minden nyelv értékes, amellyel sokszínű, teljes életet lehet élni, ezért védendő is. Semmi bajom más nemzetekkel, nyelvekkel és államokkal. Szeretem az emberi faj sokszínűségét, változatosságát. Nem akarok se egyentársadalomban, se világmegváltó indokkal, mesterségesen összekevert társadalomban élni.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés