Szabad emberek vagyunk

„A rendőr leszorította a fekete srác fejét, rátérdelt és megölte.

Börtönbe vele. Nem is kérdés, szerencsére felvétel van róla, és Amerikában nem fogják kiengedni öt és fél év múlva, az fix.

Viszont érthetetlen, hogy ebből a gyilkosságból kiindulva most miért kell felgyújtani az egész világot? Azért mert a gyilkos történetesen fehér, rávetül-e bármi ebből a tragédiából más fehér emberekre? Nyilván nem.

Az ellenpróba az alábbi: vajon, mit szólna a világ, ha pusztán azért, mert néhány fekete brutálisan megerőszakolt és megölt egy fehér leányt (meglehet, gyakrabban előfordul az ilyesmi, mint hogy rendőrök feketéket ölnek), a fehérek törni-zúzni, randalírozni kezdenének, színesellenes jelszavakat skandálva, és mindehhez asszisztálva a sajtó nagy része készségesen felerősítené a hangjukat?

Gondolom, az már fasizmus.

Láthattuk ezt is a minap: a gyilkos hovatartozásáról nem beszélünk, de a koszorúzók azok nyilván nácik (Karácsony Gergely felfedezése).

Más.

Székely János cigánypasztorációs katolikus püspök azt mondja a többségi társadalom feladatairól: »Mindenkinek feladata, hogy átmenjen a szomszédba, ha lakik ott egy roma család. Kopogtasson be, ismerkedjen meg velük, tanulja meg a gyerekek nevét, kérdezze meg, segíthet-e valamit. Építsünk hidakat.«

Egy régebbi írásomban javasoltam a szóban szintén felettébb humanista Beer Miklósnak – akkor még váci püspöknek –, hogy ha már annyira komálja a migránsokat, szíveskedjék nekik megnyitni a püspöki palotát, elfér ott vagy harminc család, vidáman telnének a napok, a püspök úr garantáltan megismerhetné testközelből szeretett pártfogoltjait.

Elég gyakran járok a váci püspöki palota előtt, mindeddig nincs nyoma a gyakorlati emberszeretetnek.

Pont ez a baj Székely János szövegével is. Mi menjünk át, mi kopogtassunk be, csak a miénk legyen a felelősség – ugye?

Világosan kell látni, hogy többség és kisebbség viszonyában nem működik az egyoldalú bűnbakképzés. Amíg a kisebbségi csoportok a minimális önkritikára is képtelenek, tőlünk elvárják a teljes odaadást egy-egy olyan ügy iránt, amelyet ötletszerűen előír számunkra néhány ezer egyházi, világi értelmiségi. Amerikában és itthon is.

Hát, ne írjanak semmit elő. Az integráció lényege, hogy mindkét fél beleegyezésével történik.

Ha ez a hallgatólagos megállapodás meglesz (soha nem lesz meg), akkor majd integrálódunk a szép, új világba, amelynek volt már paradicsom a neve, amelyre csak felkészülünk földi életünkben, nevezték már kommunizmusnak, ahol mindenki egyenlő, és hívták már nyitott társadalomnak, ahol a származásunk, nemünk, testi-lelki adottságaink egy Made By Soros György feliratú kohóban olvadnak össze.

És mi van, ha én egyszerűen csak élni akarok, és nem kellenek a lázas utópiák? Mi van, ha egyszerűen az akarok lenni, aki vagyok? Ha eszem ágában sincs másokra támadni csak azért, mert vannak fehér és fekete gyilkosok, és ebből valamiféle rossz következtetést vonok le? Ha felfogom, hogy az emberek eleve egyenlőtlenek, mert nem egyformák, ezért az élettapasztalat azt mondatja velem, hogy vannak reménytelen esetek, és a terhüket hordozzák ők, mert én bizony, nem fogom helyettük? Alantas lennék azért, mert elsősorban a saját családom, környezetem, a normális, dolgozó, becsületes emberek társaságába vágyom (bőrszín nélkül), és sem erőm, sem időm, sem kedvem megváltogatni a világot ködös doktrínák mentén?

Ez nem önzés. Ez az élet ismerete. És számvetés a könyörtelenül vágtató idővel. A bizonyság, hogy hasznosan is eltölthetem a rendelkezésemre kiszabott időt, és nem fogok kamaszos álmokat kergetni, és önmagam dicsfényében sütkérezni, hogy hú, de érző és demokratikus lélek vagyok, pusztán azért, mert idegeneket, ismeretleneket nyaldosok körbe, akik adott esetben a hátuk közepére sem kívánnak engem.

Majd én eldöntöm, tisztelt atyám, hogy kinek és miért viszek sütit a szomszédba. Kivel óhajtok megismerkedni és kivel nem. Majd én eldöntöm, hogy mi a „feladatom”, ahogyan mondani tetszett. A szomszédnak csak azért, mert ő kisebbségi, ugyanúgy nem viszek semmit, ahogyan a másik szomszédnak sem, pusztán azért, mert ő meg többségi.

Ezek ugyanis nem érdemek és hátrányok, hanem adottságok. A mögöttük lévő ember az érdekes, de arról úgysem szólnak a hírek, nincs hozzá használati útmutató, nekünk kell felfedezni, megérteni, megfejteni. Már ha kedvünk van hozzá. De hogy eldöntsük, kivel érintkezünk, kivel nem: a legszentebb magánjogunk.

Ebbe sem az államnak, sem a sajtónak, sem az egyháznak semmi beleszólása nincs.

Szabad emberek vagyunk. Viselkedjünk is úgy, és ne engedjük megfélemlíteni, érzelmileg zsaroltatni magunkat!”