„Eljött az ideje az elengedésnek” – Lackfi János a karantén-életről a Mandinernek

Mi változott az életében a koronavírus hatására? 

Meglepő, hogy nemhogy kevesebb, de jóval több munkám van most, mint békeidőben. Rengeteg dalszöveget, verset írok, és vállaltam még egyéb – megélhetést segítő – munkát is. Bár elmaradt egy csomó fellépésem, de ezzel az üzemköltségünk is minimálisra csökkent. Megrendülve hallgatom a híreket, de hála Istennek a mi életünk tök jó, a kert gyönyörű, sokat dolgozunk kint is.

Mitől rendül meg? Társul ehhez az érzéshez szorongás is?

Békesség van bennem, nem szorongok, pedig duplán veszélyeztetettnek számítok, azért is gugyulunk lassan már harmadik hete karanténban. Nyolc éve volt egy stroke-om, ami első számú kockázati faktor, amúgy is elég kritikusak a légutaim, minden nyamvadt vírusnál képes vagyok megfulladni. Nem áll szándékomban kipróbálni egy karcosabbat, így nagyon szigorúan tartjuk a korlátozást. Itthon vagyok a gyerekemmel, feleségemmel, kertemmel, és úgy tűnik, a munkám is egész jól megy, elképesztően szép élményeim vannak a karanténszínházzal, amit az oldalamon csinálok. Torontótól Mannheimig, Dániától Belgiumig, Indiától Stockholmig rengeteg helyről hallgatják. 

Mit kellett elengednie, és mit könyvelhet el sikerként? 

Tavaly száznyolcvan fellépésem volt, terveztük, hogy ezt a számot csökkentjük, a járvány el is intézte a személyes előadásaimat. Nagyon jó viszont, hogy anélkül, hogy kimozdulnék a dolgozószobámból, ott lehetek mindenki nappalijában. Közvetlen, megindítóan meghitt kapcsolat alakult ki a közönséggel:

Ráadásul nem több száz ember ül a nézőtéren, hanem több ezer a képernyők előtt. Persze a személyesség varázsa más, de egészen elképesztően megsokszorozódó perspektívák ezek. A kreatív írás tanfolyamomat is sikerült átmentenem az internetre, így nem kell felkerekednem és elmennem itthonról. 

Hol tart kreatív írást?

A Marczibányi téren, most pedig a Lackfi kreatív írás nevezetű zárt csoportban. Most fullon, harmincan vagyunk, meglátom, hogy bírom a terhelést, ha ennél jelentősen több jelentkező lesz, akkor segítséget kell kérnem a szövegek elbírálásához. Nem beszélve arról, hogy adminisztráció is van vele bőven. Évek óta próbáltam internetre átvinni a tanfolyamot, hogy bekapcsolódhassanak a Kárpát-medencéből és külföldről is, most a járvány ezt is gyorsan elintézte, így a csoportba várom és ott véleményezem a beérkező írásokat. Sokat köszönhetek a karanténnak, még a lelki fejlődésemben is van előrelépés. Tagja vagyok egy férfi imacsoportnak, most nincs pacsizás, ugyanis az alkalmak átkerültek az internetre. Emellett részt vettem a nagyhéten a szociális testvérek hirdette lelkigyakorlaton, nagyon szép, megindító. Evangéliumi szakaszokban mélyedünk el, délután pedig a Zoomon élőzve átbeszéljük, ki mire jutott. 

Mesélte korábban, hogy nagy büszkeség töltötte el, amikor Lázár Ervin egyszer azt mondta önnek, hogy irigyli, hiszen öt – ma már hat – gyermek is futkos ön körül, így sosem fogy ki az ötletekből. A gyerekei azóta megnőttek: hányan vannak most ön körül, és ők hogyan viselik a karantént? Milyen ötletekkel szolgálnak most?

Ketten vannak itthon, egy tizenhét éves, hamarosan érettségizik, és egy négy és féléves, aki nagyon aranyosan népesíti be a világot, éppen most fabrikált nekem gyöngyökből kávédarálót, vízforralót. Nagycsaládosként vagyok most kiscsaládos,

Az unokáimmal is csak messengeren keresztül tudjuk tartani a kapcsolatot. Több idő jut viszont a feleségemmel közös imádságra és beszélgetésre. Egy szempontból idill ez a helyzet, másik szempontból pedig ott a bizonytalanság. 

Mit gondol, miért jött a krach?

Borítékolható volt a mostani helyzet, legalábbis nekem az elmúlt időszakokban olyan érzésem volt, hogy amit most minimumnak gondolunk, sőt még többre vágyunk, az egyáltalán nem jár nekünk.

Nagyapám az ötvenes években biciklivel járt munkába. A háború után dübörgött a kommunista gazdaság, szigorú blokkolóórás rendszer figyelte a munkába érkezést és távozást, keményen szankcionálták, ha valaki később érkezett. Nagyapám késésben volt, ezért úgy gondolta, nem hajt fel a hídra, hanem átvág az éppen befagyott, pontosabban nem befagyott Dunán. Vehemens természet volt – örököltem is tőle – hiába kiabáltak utána, hogy fiatalember, ne menjen, ő csak ment. Miközben hajtotta a pedált, hallotta, hogy a nyomában reped a jég, de gyorsabb volt, mint a repedés, átért a túloldalra. El is süllyedhetett volna, és akkor őt sem ismerhettem volna meg. Sokan nagyon régóta így érezhettünk a világunkkal kapcsolatosan is. Jól hangzik, és Dárius kincseskamrájával kecsegtet a világ: húszeurós jegy Barcelonába, húsvétkor irány a Húsvét-szigetek, tél közepén Kenya és a perui paradicsom, minden hétvégére wellnesshotel, mert épp úgy van kedvem. Epidemológusok mondják is, hogy az összevissza mobilitás és az, hogy ennyien élünk egy-egy városban egy kupacban, hozta létre a vírustenyésztő intézetet, amiben magunkon kísérletezve létezünk.   

Legutóbbi karantén-videójában elmeséli Johanna lánya aszfalton születésének történetét. Felesége még időben, a csecsemő hóna alá nyúlva, kapta el a kicsusszanó gyermeket, Ön pedig becsavarta a kicsit ingjébe. A történet kapcsán kegyelemről beszél, amit el kell kapni, hiszen a kegyelem akkor is kegyelem, ha nem nyúl érte az ember. Hogyan lehet ezt a kegyelmet mostanában elkapni?

Az ember a karanténban is ki tudja tömködni az idejét lázongással, gyűlölködéssel, háborgással, a legfrissebb járványügyi adatok után kereséssel, a többi hülye felvilágosításával fröcsögő kommentekben. Tudunk mi elég zajt csapni, hogy ne halljuk a saját belső csöndünket.

Bár nem akartuk, el kellett engedni a kezünkből vagy a fogunk közül csomó mindent, ha nem akarunk fejest ugrani valami nagyobb rosszba. A kegyelem jön, az Úr hullatja esőjét jókra és gonoszokra egyaránt, alá kell állni, zuhanyozni kell benne. 

Elég nehéz úgy kegyelemben zuhanyozni, ha az ember elveszíti a munkáját.

Ha csak most, húsvét idején elolvassa az ember a napi evangéliumi szakaszokat, döbbenetes töprengenivalót talál magának. Nekem például most vált világossá, hogy az emberiség nagyon sokszor attól fél, ami a sziszifuszi mítoszban világosan le van írva: görgetjük, görgetjük, görgetjük a sziklát, ami alighogy felgyötörtük a hegytetőre, visszagördül – de nem ám az előző kanyarig, hanem teljesen vissza, és kezdhetjük újra az egészet. Ezeket a taposómalmokat rendszerint meg is csinálja magának a modern ember, és sokszor munkának is nevezi. De ettől félünk, és ezt neveljük bele egymásba is. Gyerekkoromban sokszor átéltem, minden kritikus tanári megjegyzésnél, szülői fejmosásnál az volt az érzésem, hogy a pontszámom lenullázódott, totális arcvesztés történt. Nem azt tolmácsolták ugyanis felém, hogy kis hiba, nem számít, menj tovább, hanem azt, hogy: hogy mered? Mi lesz belőled? Nem szégyelled magad? Teljes megsemmisítés. Az emberben automatikusan kialakul, hogy ha bármi éri vagy hibát követ el, ismét nullává válva kell visszakullognia a kezdő mezőre. Az ember hajlamos átvinni ezt a hozzáállást automatikusan az Istenre. Az Isten nem ilyen, ezt mutatja a nagycsütörtöki lábmosás története is.

Ha ma a plébános lábmosást hirdet, mindenki megmossa otthon, beillatosítja, tiszta zoknit vesz. A tanítványok nem készülhettek lábmosásra, jöttek be a retkes lábukkal, Jézus meg lehajló gyengédséggel nekiáll megmosni. Senki nem értette a helyzetet, Péter bevállalós, hangot is ad értetlenségének. Menne vissza a kezdő lépéshez ő is, és azt kéri Jézustól, akkor mossa meg a fejét és a kezét is, hogy teljesen megtisztuljon. Jézus azt mondja, nem kell visszakullogni a kezdő mezőre, elég csak a lábat megmosni. Hogy ezt valaki meghallja, muszáj közel hajolni a szöveghez. Elmélyült olvasásra van időnk, kérdés, hogy szándékunk van-e rá. 

Itt a húsvét, a remény ideje: lesz feltámadás?

Mindenképpen. Elmer Pista a Börtönkereszt című könyvében leírja beszélgetéseit a szocializmusban bebörtönzött papokkal. Az egyikük pap elmesélte, hogy rendszerint a temetőben bujkált, és lelkileg sokat profitált belőle, az volt a legjobb plébánia, rendesek, és csendesek voltak a hívek. Hasonlóan lehetünk mi is a karanténban, de ne feledjük, mindig van a kezünk ügyében valami. Úgy is mondhatnám, hogy a Gondviselés olyan, mint az ejtőernyő, ha nem nyitjuk ki, sohasem fogjuk észrevenni, hogy ott van. 

Fotók: Földházi Árpád