Itt van például az Európai Parlament, amely mostanáig havonta örvendeztette meg a világot dörgedelmes állásfoglalásokkal olyan kardinális kérdésekben, mint »az LMBTI-személyek helyzete Ugandában«, fenyegetően összevont szemöldökkel róva meg mindenkit, aki (éljen akár Óceánia kellős közepén) nem tesz maradéktalanul eleget a brüsszeli LIBE bizottság elvárásainak. Erre most ránézünk a COVID-19 miatt az »alapvető« kérdésekre összpontosító, megnyirbált napirendekre, és mit látunk: lazán töröltek minden emberi jogi kérdést.
Amiből logikailag az következik, hogy »a vanuatui nők egyenlősége«, vagy akár »a Falkland-szigeteki mesztic LMBTQ-közösséget érő interszekcionális hátrányok« jellegű kérdések immár bizonyítottan nem »alapvető« problémák az Európai Unió számára. Ezt is megértük, na.
Aztán itt van az európai értékekből minket mindenkor lelkesen és a magas lóról kioktató Martin Schulz és Manfred Weber hazája, a tipp-topp Németország, és hát mi derül ki róla: a hatóságok tudtával foglalkoztatnak ott ébenfeketén mintegy 270 000 lengyel ápolónőt, az ágazat vendégmunkásainak 90%-át. Most pedig, hogy ezek az asszonyok sorra hazamennek a saját családjukhoz, azon megy a majré a német közszolgálati csatornán, hogy a gonosz lengyelek miatt szegény idős németek százezrei maradnak ellátás nélkül. Mert ezek a lengyelek »nem szolidárisak«, nem úgy, mint mi, megtestesült európaiérték németek, akik szolidárisan engedjük, hogy bármikor feketén, tajszám nélkül emelgessétek és pelenkázzátok a magatehetetlen öregjeinket, és mindezért – szolidárisan – pont annyival fizetünk többet, amennyiért el tudunk titeket szipkázni a keletebbre fekvő országok ellátórendszeréből.”