„A veszélyhelyzet jogszerűségének megkérdőjelezése súlyos felelőtlenség” – Szánthó Miklós a Mandinernek

2020. március 12. 18:19
Szánthó Miklós szerint lehet vitázni a járványról, mint egészségügyi problémáról, de aki a kihirdetett veszélyhelyzet törvényességét jogi értelemben próbálja aláásni, az maga is veszélyt jelent a magyar társadalomra. Az Alapjogokért Központ igazgatóját arról kérdeztük, mennyi igazság van az Eötvös Károly Intézet vagy Lattmann Tamás kritikus állításaiban. Interjúnk.

Kereki Gergő interjúja.

A koronavírus egészségügyi és társadalompszichológiai összefüggésein túlmenően többen – például az Eötvös Károly Intézet vagy Lattmann Tamás – jogi szempontból kritizálják a kormány által kihirdetett veszélyhelyzetet. Valóban „necces” a jogalapja a rendeletnek?

Általánosságban rögzítsük, hogy aki egy ilyen helyzetben politikai alapon elkezdi kritizálni egy cselekvő kormány jogi lépéseit, az nem csak felelőtlen, de szűklátókörű is. Az ilyen kommunikációs testtartás ugyanis valójában a közbizalmat ássa alá, ráadásul az idézett, tudálékos, valójában totális félreértéseken alapuló jogászkodások nem veszik figyelembe a különleges jogrendek lényegét. Az alkotmányos rendszerek pontosan azért tartalmaznak saját maguk ilyen, „alkotmányos határhelyzetekre” vonatkozó szabályokat, mert az államot, pontosabban a társadalmat érheti olyan előre nem látható, külső vagy belső hatás – katonai támadás, terrorakció, fegyveres puccs vagy éppen egy járvány –, ami önmagában az alkotmányos rend, normális működés ellen hat. Tehát egy, a megszokottól, a bevettől radikálisan eltérő helyzet áll elő, amit nyilvánvalóan csak rendkívüli eszközökkel lehet kezelni. És egy különleges jogrendnek pontosan az a célja, hogy a „rendes időszakban” egyébként csak korlátozottan használható jogintézmények révén a társadalom mihamarabb visszataláljon a normális állapotokhoz, rendhez. 

Ez általánosságban hihető is, de az EKINT azt kifogásolja például, hogy maga a veszélyhelyzet mint különleges jogrend „szükségtelen” módon korlátozza az emberek jogait, miközben enélkül is foganatosíthatóak lennének az indokolt intézkedések.

A helyzet újabb, totális félreértése, megspékelve az alapjogi fundamentalizmus szokásos jóemberkedő műaggódásával. Az illegális migráció kapcsán sem a cél- vagy tranzitországok társadalmi rendjéért, hanem az egyes migránsok jogaiért aggódtak. De a kérdésre válaszolva: a különleges jogrendek vagy minősített helyzetek értelme valamennyi demokratikus rendszerben az, hogy az adott, váratlan és rendkívüli helyzetben akár az alapjogok nagyfokú korlátozására vagy felfüggesztésére is sor kerülhessen, vagy törvények alkalmazását felfüggeszthessék, törvényi rendelkezésektől eltérhessenek, valamint egyéb rendkívüli intézkedéseket hozhassanak. Ez az „ára” annak, hogy az egyéni érdekek helyett, illetve azokkal szemben a közérdeket, most például a közegészségügyi érdeket tudják védeni a hatóságok. Itt megint világnézeti motívumok ütközéséről van szó: a nyílt társadalom eszmeiségét vallók számára nem létezik közösség, csak egyének és egyéni érdek, illetve egyéni vágymaximalizálás, amit nem szabad korlátozni, még a köz érdekében sem, hiszen szerintük olyan nincs is. A normalitás talaján állók szerint pedig létezik társadalmi érdek, ami nem egyszerűen az egyéni érdekek matematikai összeadódása, hanem annál magasabb rendű, mert a közösség rendszerszintű működését védi.

Fotó: Ficsor Márton

És ehhez nem elég az egészségügyi törvény, melyben hosszú paragrafusok szólnak járványügyi elkülönítésről, megfigyelésről vagy zárlatról?

Persze, az egészségügyi törvény úgy egyébként lehetőséget ad járványügyi vagy egészségügyi válsághelyzeti intézkedésekre – a normál jogrend keretein belül. Tehát a jogkorlátozásokra is csak a szükségesség és arányosság elveinek figyelembevételével kerülhet sor, és ez egyedi vagy elszigetelt megbetegedések esetére alkalmazható is. Azonban egy járvány során az egyedieket a csoportos, majd a társadalmi szintű megbetegedések követik. Remélhetőleg nálunk utóbbiakra nem fog sor kerülni, de éppen a gyors és hatékony kezelés érdekében van szükség arra, túl lehessen lépni a „szimpla” törvényi rendelkezéseken. Ilyenkor ugyanis „korlátozásoktól mentesen” lehet korlátozni egyes alapjogokat, például a mozgásszabadsághoz, a gyülekezéshez vagy a tulajdonhoz való jogot – melyekkel megakadályozható a járvány továbbterjedése vagy éppen fenntartható az ellátás. Ez drasztikusan hangzik, de ahogy kivételes időkben kivételes emberekre van szükség, úgy kivételes intézkedésekre is, melyek lehetetlenek lennének, ha a kormánynak nem lenne megfelelő mozgástere, mellyel egy napról napra „fejlődő” járvány esetén reagálni tud. Úgy is mondhatnánk, hogy a politikai cselekvés alkotmányos kötöttségei lazulnak, de valamennyi különleges jogrend idején egyensúlyban van a hatékonyság és az afeletti kontroll. Az élethez, az emberi méltósághoz vagy a tisztességes eljáráshoz való jog ugyanis még ilyenkor sem korlátozható, az Alkotmánybíróság működik és a kormány törvényeket felülíró rendelkezései az Országgyűlés egyéb döntése nélkül 15 nap után hatályukat vesztik. 

Lattmann Tamás is hasonlókat ír, mint az EKINT, de ő az egész veszélyhelyzet jogalapját kétségbe vonja. Konkrétan azt írja, hogy az „elemi csapás” fogalmába „nem tudjuk belekalapálni a járványhelyzetet, azaz a jelen veszélyhelyzet kihirdetésének hiányzik az alaptörvényi, azaz jogszabályi alapja”.

Próbálok akkor erre komolyan válaszolni, bár nehéz lesz. (Nevet) Nem, nem fog menni, bocsánat. Lattmann Tamás a magyar politikai kabaré egyik nagyágyúja”, általunk is jól ismert internetes troll, talán kisgazda miniszterelnök-jelölt is volt 2018-ban. Bár olykor „szakmai alapokról induló morális felelősségről” beszél, és törekszik is sokszor a felkészültségre, de tudása bizonyos pontokon azért láthatóan megbicsaklik. Ugye érvelésének a lényege annyi, hogy mivel a vonatkozó törvény külön definiálja az „elemi csapást” és a „járványt”, és az Alaptörvény pedig a veszélyhelyzetnél csak előbbit említi, ezért járványra hivatkozva valójában nem lehetne különleges jogrendet alapítani. Ezzel a tetszetősnek tűnő, de valójában suta érveléssel szemben azonban a felhatalmazási lánc az Alaptörvény és a kormányrendelet között hiánytalan. Az Alaptörvényben valóban „csak” az „élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség” szerepel, de ahogy a szükségállapot vagy megelőző védelmi helyzet esetén, és úgy általában is egy alkotmány az általános meghatározásokat rögzíti, és törvényben ad felhatalmazást a részletekre. Ezt a kétharmados felhatalmazást a honvédelmi, illetve a katasztrófavédelmi törvények jelentik, esetünkben utóbbi tartalmazza a veszélyhelyzetre vonatkozó részletszabályokat. E törvény már a preambulumában kiutal az Alaptörvény veszélyhelyzeti klauzulájára, majd a veszélyhelyzetre vonatkozó konkrét rendelkezések legelején definiálja, mi is számít annak. Ezek között szerepel – valóban külön pontokban – az elemi csapás és annak alesetei, az ipari szerencsétlenség és annak alesetei, valamint az „egyéb eredetű veszélyek”, mint például ivóvízbázis szennyezettsége vagy a „tömeges megbetegedést okozó humánjárvány vagy járványveszély”. Tehát nem kell „belekalapálni” a járványhelyzetet a veszélyhelyzetbe, hiszen az jogi értelemben annak egy alesete. Lehet azon vitázni, hogy magának a koronavírusnak mi az epidemológiai hatása, de a veszélyhelyzet jogi értelemben történő aláaknázása súlyosan felelőtlen és társadalmilag veszélyes magatartás, politikai értelemben rémhírterjesztés – ugyanis annak az erős sugalmazása, hogy az életbe lépő korlátozások esetlegesen nem jogszerűek, az emberekben zavart vagy nyugtalanságot kelthet. És egy járványveszély idején pontosan erre nincsen szükség.

Címlapkép: Ficsor Márton

Összesen 38 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés