Patchwork

2020. február 13.
Muray Gábor | Klementisz Réka | Kéri Gáspár
„Születtem Magyarországon”
| RK | 
Casanovától ellesett előgyakorlatokkal írta meg először fejben életének legmeghatározóbb, 
a fiatal felnőttkorig tartó történetét Bereményi Géza: hallgatósága reakcióiból építkezett. 
Casanova vacsoravendégként mesélte a kalandjait, amíg végül sikerült élettörténetét fejezetekre bontani, állandóan mesélhető epizódok, jól leírható elbeszélői panelek alakultak ki. Bereményi évekig az országot járta és mesélt. Ahogyan egy interjúban mondja: a közönség reakcióiból jött rá, életének mely eseményei voltak igazán fontosak. Bármi más, kézenfekvő megoldás helyett tehát azt az írói attitűdöt választotta, hogy felfedezőútra indul saját életútjának labirintusában, így váltak láthatóvá számára is a valóban fontos részletek. Életrajzi regénye – ahogyan Charles Dickens híres regénye, a Copperfield Dávid – a gyermekkortól a felnőtté válásig tartó éveket dolgozza fel későbbi életművének olyan előzményeiig leásva, mint a Teleki téri szoba-konyhás lakások környéke, ahol nagyszüleivel hatéves koráig lakott, ahol minden lakásban énekeltek, rádió szólt, az élet szövetének természetes részeként zene vette körbe, és megszerette a dalokat. Februárban megjelenő könyve több mint egy írói életszakasz élményszerű feldolgozása, amelyben a dalszövegíró sorai mellé számtalan előzmény és magyarázat kerül: „Túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket, / egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain, / de áll önök előtt!” Korszakok közötti utazás is. Szövegei: örök jelen. Múltja: közös múlt.

(Bereményi Géza Magyar Copperfield című könyvének bemutatója. Puskin Mozi, február 20. 18.00)
Sírni szívből, igazán
| Klementisz Réka |


Távol a nagyvárosoktól, a megélhetési szintisek haknibirodalmától, a statisztikai számsorokat gyártó pesti íróasztaloktól, düledező nyírségi vityillók árnyékában valamikor 1987-ben történt ugyanis, hogy Oláh József és terebélyes paszabi rokonsága Fehér Ló (cigányul Parno Graszt) néven nekilódult a világhírnévnek. Dehogy tudták persze! Összedobtak kannát, kanalat, gitárt, szatmári botolót járó táncos lábakat, generációk óta a bölcsőtől a sírig dúdolt dalokat, gyűjtöttek melléjük román és szabolcsi énekeket, és mindezt elmuzsikálták, ahol csak lehetett – ahogy a csövön kifért. Jó tíz évig szólt a nóta, aztán 2002-ben rávágtak a zongorára: első albumuk az európai világzenei lista hetedik helyén nyitott.
Fotó: Parno Graszt / Müpa
Európa közönsége sukár slágerekre ropta a koncerteken, a francia punkok egyenesen megőrültek értük, zabálta őket a szakma, még dokumentumfilm is forgott a paszabiakról, de szerencsére maradtak azok, akik voltak. Felvettek azóta több lemezt, szépen összeölelkezik rajtuk az „óttentikus” cigány folklór és a magyar műzene, de simán behúznak ebbe az ellenállhatatlanul életigenlő elegybe egy kis AC/DC-féle kemény rockot is, ha arról van szó. A dal című vetélkedő 2016-os döntője óta egy ország ismeri őket, végre igazi rádióslágerük, tavaly pedig ismét nemzetközi szinten jegyzett albumuk is lett, így a Már nem szédülök óta újra világszerte figyelnek rájuk. Úgy azonban – azt mondják – még nem hallotta őket senki, ahogyan a Művészetek Palotájában fognak megszólalni. A virtus csiklandozása helyett, meglehet, Oláh Józsefék ezúttal megríkatják majd a közönséget néhány szívbe markoló cigány hallgatóval.

(Parno Graszt lemezbemutató nagykoncert. Művészetek Palotája, február 14. 20.00)
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés