Patchwork – Programajánló

Aki dudás akar lenni

| Győrffy Ákos |

Nick Cave a kortárs (zene)kultúra egyik legnagyobb alakja. Ellentmondásos, sokaknak súlyos, nehezen befogadható, mások számára viszont éppen ezért vonzó figura. Első, The Birthday Party nevű zenekarát 1973-ban alapította még szülőföldjén, Ausztráliában. Ezzel a formációval már kultikussá vált undergroundkörökben, a széles körű ismertséget azonban az 1984-ben alakult Bad Seeds nevű zenekarával érte el, amely folyton változó felállásban ma is működik. A zene mellett íróként is tevékeny, több regényt és verseskötetet megjelentetett, közülük néhány magyar fordításban is olvasható. A zenéjét, a verseit és a regényeit egyaránt a Bibliából vett képek és metaforák járják át, egész élete és művészete a kívülről sok esetben rendhagyónak tűnő istenkeresés jegyében áll. A nemrég magyarul is megjelent Hit, remény és vérontás című kötetben mindezt alaposan körbejárja. Az elsőre talán különösnek ható címben a vérontás a 2021-ben megjelent lemezére utal. A könyv beszélgetésekből áll, amelyeket Cave egy ír újságíróval, Seán O’Hagannel folytatott 2020 és 2022 között. Ebben az esetben azonban a beszélgetéseket értsük a szó legnemesebb értelmében. Mert ez a könyv nem illeszkedik a mostanában divatos beszélgetőkönyvek sorába. Nem sztorizgatásból, a bulvársajtónak szóló anekdoták sorolásából született. Épp ellenkezőleg. Elmélyült, sokszor megrendítően mély vallomásokat olvashatunk itt egy olyan embertől, aki tényleg az „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” szellemében élte és éli az életét. Cave beszél gyermekének tragikus elvesztéséről, súlyos – azóta már leküzdött – kábítószerfüggéséről, a művészet és az önkifejezés drámai útjáról. És nem utolsósorban Istenről, a hittel való kapcsolatáról, a modern világ ellentmondásairól. A könyv lapjain egy olyan művész képe rajzolódik ki, aki nem akarja megúszni a létezés alapkérdéseivel való szembenézést, hanem vállalja a szembenézéssel járó fájdalmakat, és hordozza az ezzel járó terheket. Megrendítő, emlékezetes olvasmány mindazoknak, akik tényleg „dudások” akarnak lenni.

(Nick Cave – Seán O’Hagan: Hit, remény és vérontás. Fordította Németh Róbert. Helikon Kiadó, 2024)

***

Egy különleges fejlődéstörténet Fehérváron

|  Kéri Gáspár |

Nem könnyű egy többszörös Oscar-díjas mozi színházi adaptációját úgy színre vinni, hogy az előadás maradéktalanul kilépjen a film árnyékából. A néző ugyanis óhatatlanul méricskél és hasonlítgat: miben tud mást, hovatovább újat mondani a színházi rendezés, a színészi játék vagy éppen a színpadkép és a látvány a filmhez képest. A Tom Hooper rendezte, 2010-es brit–ausztrál–amerikai A király beszéde Colin Firth, Geoffrey Rush és Helena Bonham Carter főszereplésével minden bizonnyal feladja a leckét, ám a David Seidler forgatókönyvíró által színpadra írt változat Bagó Bertalan rendezésében az első öt percben magával ragad a székesfehérvári Vörösmarty Színház nagyszínpadán. S a lendület az előadás utolsó percéig kitart, amit a közönség szokatlanul hosszú tapssal jutalmaz. Persze a szüzsé már önmagá­ban érdeklődésre tarthat számon egy olyan korban, amikor a brit királyi család magánélete gyakorlatilag a nyilvánosság előtt zajlik. A második világháború hajnalán járunk a néhány éve bátyja lemondása miatt trónra lépő Bertie – közismertebb nevén VI. György – közvetlen környezetében. A Kovács Tamás által megformált király egyszerre küszködik beszédhibájával, valamint az uralkodói címmel járó súllyal egy Angliát is közvetlenül fenyegető korban. Az uralkodással nem is lenne gond, csak az a fránya dadogás ne lenne. Szerencsére Bertie hitvese, Erzsébet királyné (Ladányi Júlia) úgy dönt, hogy elviszi férjét a Gáspár Sándor által alakított ausztrál beszédtanárhoz, Lionel Logue-hoz, a sztori pedig innentől önálló életre kel. Egy barátság története – ekként nevesíti a darabot műfajilag a színház, és ennél pontosabban mi sem fogalmazhatnánk. Az uralkodó és a beszédtanár konfliktusoktól a legkevésbé sem mentes kapcsolatából egy különleges fejlődéstörténet bontakozik ki, amely a barátságról, a lelki és a fizikai gyógyulásról legalább annyira szól, mint a menthetetlennek gondolt problémák megoldásáról.

(David Seidler: A király beszéde. Rendező: Bagó Bertalan. Vörösmarty Színház) 

***

A testedzés mint halálgyakorlat

| Leimeiszter Barnabás |

Különös írósors volt Misima Jukióé: a háború utáni japán irodalom enfant terrible-je, polgárpukkasztó regények szerzője, bodybuilder és modell, majd nacionalista vezérszónok, a hirosimai és nagaszaki katasztrófában elenyészett japán birodalmi álmok élesztgetője, aki 1970-ben, negyvenöt évesen egy bukásra ítélt puccskísérlet végén szeppukut követett el. Ezek az életrajzi adatok persze másodlagosak ahhoz képest, hogy Misima zseniális író volt, a huszadik század legnagyobbjai közé tartozik, szexualitás és halálösztön, érzékiség és szenvedés kapcsolódásának (azonosságának?) elemzője. Nemrég Mayer Ingrid fordításában megjelent Nap és vas című esszéje; aki igazán meg akarja érteni Misimát, kezdje itt, vagy éppen folytassa ezzel regényei olvasását. Elméleti kézikönyv kezdő testépítőknek, filozófiai fejtegetés, meditáció az elmúlásról, vallomás, ars poetica: sok minden egyszerre ez a rövidke, páratlan szépségű mondatokban megírt könyv. Az író nyelv és test nagy ellentétét rajzolja fel, egy ellentétet, amely magasabb szinten, a fizikai és egyben művészi önmegvalósítás aktusában oldódik fel – ifjúkorában a szavak tartották fogva, az általuk teremtett hamis valóságban rekesztette el magát, és csak miután a testet mint idegen nyelvet, új műveltséget elsajátította, felelhetett meg igazán készteté­seinek. A belső mélységek „éjszaki gondolkodásától” kitört a felület, a fény felé, izmai kidolgozásával párhuzamosan, ennek függvényében erősítette meg stílusát, hogy védvonalat emeljen a fantázia csapongásai ellen – mindez pedig lényegében azt szolgálta, hogy megismerje a halált, de nem úgy, mint az irodalmárok értik meg, hanem minden illúzió nélkül. A nyelvi kifejezés létráján mászva a vakító ideába révedünk bele, ám így nem szembesülünk a valós létezővel, ami viszonozza pillantásunkat. „Az ökölvillanáson, a kardsuhogáson túl elterülő üres térben megbújó, tekintetünket kitartóan álló ellenség igazából a dolgok lényege” – ezzel az igazsággal ajándékozza meg a harcművészet. Mi a testedzés célja? A tetszés? Talán igen, de egy szokatlan értelemben: azt a pillanatot keresi, amelyben nézés és létezés egybeesik; a férfi teste csak halálában válhat a szépség tárgyává, és korábban csak azért nem vetett véget életének, mert satnya fizikuma miatt méltatlannak érezte erre magát. Mint az almacsutka kívánkozik a fényre, hogy végre biztos legyen önnön létében, úgy vágyja ő a szúrást, amely igéző formát öltött testét felhasítva revelálja a lényeget: „Folyik a vér, összeomlik a lét, és a leromboltatásérzés hozza el a totális létbizonyosságot.” Felkavaró, de gyönyörű könyv: hamisítatlan Misima.

(Misima Jukio: Nap és vas. Helikon Kiadó, 2022)