Patchwork – Progamajánló

Játékos és drámai – Heinczinger Mika új lemezéről

|  Győrffy Ákos |

Az 1997-ben alakult Misztrál együttest nyilván nem kell bemutatni azoknak, akik figyelnek a hazai folkszíntérre. Akiknek elkerülte a figyelmét, azoknak dióhéjban annyi elmondható, hogy alapvetően 20. századi költőink verseit zenésítik meg a magyar népzenéből és a „világzenéből” összegyúrt hangzások sajátos összeolvasztásával. A Misztrál egyik énekese és számos hangszeren játszó tagja Heinczinger Miklós, vagy inkább Mika, egyrészt mert mindenki így hívja, másrészt a szólólemezeit is e név alatt jelenteti meg. E sorok írója bevallja, hogy Mikát gyerekkora óta ismeri (földije), és emiatt nyilván kissé elfogult is vele kapcsolatban. De ha nem lenne elfogult, akkor is meg kellene állapítania, hogy nagyszerű zenész, aki érzékenyen és ihletetten nyúl a versfeldolgozásokhoz. Ez igen érzékeny műfaj, viszonylag sokan művelik, de csak kevesen képesek arra, hogy átlépjenek a sematikus kereteken. Belehelyezkedni zeneileg egy vers világába egyáltalán nem könnyű. Ahhoz, hogy működni tudjon, kell valami titokzatos többlet, ami Mikában minden jel szerint megvan. A napokban kijött ÉgÁllomás című szólólemeze a harmadik a sorban, a Gyöngy 2012-ben, az ÉgIgézők 2017-ben jelent meg. Adódna a kérdés, hogy Mika szólólemezei mennyiben különböznek az anyaegyüttes zenéjétől. Azt kell mondanom, hogy a Misztrálhoz képes Mika szólóvilága egyrészt könnyedebb, játékosabb, másrészt viszont néhol mélyebb és drámaibb is. Olykor szinte a popba hajlik, ilyen az Altató című Szép Ernő-vers feldolgozása, olykor a Fonográf hangzására emlékeztet, mint a Kikötőkben, de akad itt egy szál zongorával előadott darab is, a Hontalanság hitvallása. Ami ezt a sokféleséget egységesíti, az Mika karizmatikus jelenléte és hitelessége. Feltűnnek neves közreműködők, Dresch Mihály, Ferenczi György és Vedres Csaba; a lemez szépen szól, a dalok jók, mi kellhet még? Ismét egy olyan magyar lemez, ami melegen ajánlható.

(Heinczinger Mika: ÉgÁllomás. Flobo, 2024)

***

Csettintés a tükör előtt – Benkő a Műcsarnokban

| Kéri Gáspár |

Már most megkockáztathatjuk, hogy a Műcsarnok egyik legfontosabb idei kiállítása nyílt a múlt héten. A tavaly nyolcvanadik életévét betöltő, máig aktív Benkő Imre fotográfus életmű-kiállítása ugyanis a kortárs hazai fotográfia és az egyetemes magyar kultúra meghatározó eseménye. Benkő életműve ugyanis nem szorul a szakmai berkekbe, hiszen több mint fél évszázadot felölelő munkássága korunk és félmúltunk egyik legfontosabb krónikásává teszik őt. A kiállítás a hetvenes évektől napjainkig terjedő időszakot reprezentálja, rávilágítva az életmű lényegi pontjaira, amelyeket a hazai színtéren túl három földrész húsz országában készült anyagok jelölnek ki. Ha néhány szóban kellene megfogalmazni Benkő fotográfiájának lényegét, akkor abban a kelet- és közép-európai gyökerekből táplálkozó sajátos szín kihagyhatatlan. A humanizmus, a soha nem bántóan éles groteszk szemlélet- és ábrázolásmód pedig egyedivé és megismételhetetlenné teszi azt a világot, amit a fotográfus kamerájának lencséjén keresztül tár elénk. Benkő mindig mestere volt a hosszú távú esszéknek is, hiszen nem egy esetben évekig, sőt évtizedekig dolgozott és dolgozik egy anyagán, hogy időben és történelmi rétegekben mérhető pannót kapjunk múltunkról és jelenünkről. Az alkotó végigkísérte például a szocialista nagyipar egyik fellegvára, Ózd totális leépülését, vele a társadalmi változásokat, és az első Diákszigettől, immár három évtizede minden nyáron fotózza a Sziget közönségét. Budapest esetében pedig a nagyváros tematikája is örökös inspirációt ad neki, hogy utcákon és tereken, presszókban és otthonokban mutassa fel életünk apró rezdüléseit. Felvételein a hétköznapok és az ünnepek egyforma jelentőséggel bírnak, és járjunk térben és időben bárhol ebben a sajátos világban, mindenhol és mindenkor elégedetten csettintünk a tükör előtt, amelyet a fotográfus tart elénk.

(Valós látomások – Benkő Imre, a szubjektív dokumentarista. A kiállítás április 7-éig tekinthető meg a Műcsarnokban)

***

Lúzerek szünidőben

|  Leimeiszter Barnabás |

1970 decemberében járunk, helyszínünk egy New England-i régimódi bentlakásos fiúiskola, tele gazdag, felszínes és buta, de legalább rettentő beképzelt és agresszív ficsúrral. Kezdődik a téli szünet, indulnak haza az ünnepekre a diákok, ha nem egyenesen valamilyen trópusi üdülőhely felé veszik az irányt. Öt srác viszont más-más családi zűrök okán a kampuszon tölti a karácsonyt, az iskolaigazgató pedig a közutálatnak örvendő, ókori történelmet tanító agglegényt, Paul Hunnamet jelöli ki, hogy vigyázzon rájuk. Rajtuk kívül csak a Vietnámban meghalt fiát gyászoló fekete szakácsnő meg a pedellus marad az iskolában. Képzelhetjük, milyen kellemesen telik a szünidő: Gülüszem professzor, akinek merevségét még a sutyiban lehúzott korty viszkik sem oldják, kikapcsolódás gyanánt a peloponnészoszi háborúk eseményeit bifláztatja a gyerekekkel. Néhány nap múlva aztán úgy alakul, hogy az egyik burzsuj apuka kegyet gyakorol, helikopteren elszállíttatja a gyerekeket egy síkirándulásra. Csak az Angus nevű, fölöttébb nehéz természetű, de értelmes srác marad, mert anyját nem érik el, hogy engedélyezze az utazást. A lúzerség teteje, nincs kétség. Bár lúzerség terén nehéz versenyezni Hunnammel, aki magas rendű spirituális örömöket emleget, mert fél randevúra hívni egy nőt, és valami testi félreműködés miatt állandó, estére felerősödő halszagot áraszt.

Furcsa kis trió ez, a fiú, a tanára meg a szakács asszonyság. Furcsán összejönnek. Kiismerik egymás személyiségét, egymás fájdalmakban bővelkedő múltját. Végső soron nincs jobb dolguk azokon a nagyon üres, csendes-fehér napokon, mint hogy elkezdjenek – bugyután szólva – emberi kapcsolatokat ápolni. Tulajdonképpen semmi olyat nem látunk a Téli szünetben, amit ne láttunk volna máshol. Meg nem értést és ellenszenvet, ami kisebb-nagyobb kalandok nyomán tétova szimpátiába fordul át, áldozathozatalt, amelyben megismerszik az ember valódi értéke. De „így” nem sokszor látjuk mindezt, ilyen hitelesen és megkapóan, visszafogottan, mégis erőteljesen. Biztos bonyolultabban és okosabban kéne írni Alexander Payne (Gimiboszi, Schmidt története, Kerülőutak) új filmjéről, hogy érzékeltessem, mennyire csodálatos alkotás. De nem megy. Nem következik belőle ilyen bonyolultság és okosság. Csak annyit írhatok: nagy hangulatfilm a Téli szünet, és az efféle nagy, „általános” hangulatok megteremtése jelenti a filmművészet csúcsát. Paul Giamatti zseniális a tanár szerepében, s nemkülönben remek két színésztársa. Merem állítani: az itt tárgyalt film a legjobb, amit mostanában a mozikban láthatunk. Sokat gondolok rá. Bármikor újranézném. 

(Téli szünet. Rendezte Alexander Payne. Február 29-étől a mozikban)