Fontos figyelmeztetések, sportolás, flörtölés és az, aminek nincsen helye.
Nyitókép: IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM
|Leimeiszter Barnabás|
Azt hittem, nehezen fogom végignézni A 75-ös tervet, mely érzékeny témát jár körül, méghozzá talán a legérzékenyebbet: az eutanázia kérdését. Többször is meggondoljuk, mielőtt még oly tétova válaszokat fogalmaznánk az ügyben. Elviselhetetlen, felfoghatatlan szenvedés képei egyfelől, csúszós lejtő távlata másfelől, amelynek aljára mondjuk Kanada érkezett, ahol ma már mozgássérült veteránokat és más súlyos, de nem halálos betegséggel küzdő embereket buzdítanak költséghatékonysági okokból az asszisztált halál kérvényezésére.
A rendező, a japán Hajakava Csie – szerencsére – nem a nyomasztásra, a sokkoló pillanatokra helyezte a hangsúlyt, lassú tempójú, pasztellos hangulatú filmjében azt mutatja be, hogy a fejlett társadalmak milyen könnyen, magától értetődő módon csúszhatnak el a disztópikus embertelenség felé. Valamikor a közeljövőben járunk, a szélsőségesen elöregedett s ezért egyre nagyobb gazdasági gondokkal küzdő Japánban egyre több erőszakos inzultus éri a nyugdíjasokat, ámokfutók rendeznek mészárlást idősotthonokban. A kormány nagy erőkkel reklámozott programot indít, amelyben a 75 éven felülieket úton-útfélen arra sarkallják, válasszák a „szép halált” – cserébe nagyobb összeget kapnak, amelyet haláluk előtt tetszésük szerint elkölthetnek. Főszereplőnk, a 78 éves Micsi szobalányként dolgozik egy szállodában, de elbocsátják, a házat, ahol lakást bérel, bontásra ítélik, lánya évtizedekkel korábban megszakította vele a kapcsolatot – élete sok örömet már nem tartogat, úgy dönt hát, elmegy érdeklődni önként vállalt halálának feltételeiről. Kedvesebbnél kedvesebb fiatalok fogadják, elbűvölő mosollyal adják kezébe az űrlapokat, telefonon érdeklődnek a hogyléte felől, annyi gondot fordítanak rá, mint amennyit soha életében nem tapasztalt: ötcsillagos kliensélmény. Megy minden, mint a karikacsapás, egészen addig a napig, amikor Micsinek be kell feküdnie az intézménybe, ott aztán megmutatkozik az emberarc mögött a hideglelős valóság. A 75-ös terv dicséretes módon kerüli a hatásvadászatot, igaz, ezzel a visszafogottsággal olykor mintha erőtlenségre ítélné magát. De mondom, talán jobb is így: a nagyobb érzelmi megrázkódtatást megússzuk, de kapunk egy fontos figyelmeztetést.
(A 75-ös terv. Rendezte: Hajakava Csie. 2022, Max)
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
Az új magatartásformák ugyanúgy terjednek, mint a járványok, és a 21. századra a túlzások vették át a főszerepet az emberi viselkedés alakításában; az ok az „egyharmados kisebbségek” és a „szuperterjesztők” felemelkedése – állítja önkritikus könyvében Malcolm Gladwell.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Az aztékok emberáldozatra épülő vallását a hódító spanyolok és a katolikus egyház a Sátán legintézményesültebb kultuszának tartotta.
Legalábbis a Dumb és Dumber – Dilibogyók és a Keresd a nőt! szerzőpárosa szerint. Akik a Dear Santa, egy családi vígjáték álcája mögött a sátánból és egy család veszteségéből csinálnak viccet.
Orbán Viktor telefonon egyeztetett Vlagyimir Putyinnal, majd a német kancellár is kifejezte szándékát egy hasonló beszélgetésre. Közelebb kerültünk a békéhez, vagy még nagyobb eszkaláció várható?
