Hibrid utóvédharc

2020. január 7. 11:45

Békés Márton
Mandiner
A globális liberális demokrácia koloniális attitűdje tagadhatatlan. A „hibrid rezsim” fogalmával az önállósulás vágyát akarják elvenni és bizonygatni, hogy nincs más út, csak a gyarmatosítóké.

„Az emberiség koncepciója az imperialista terjeszkedés hatékony eszköze, humanitárius verziója pedig kifejezetten a gazdasági imperializmust szolgálja.” (Carl Schmitt)

 

A 2010 óta berendezkedő endogén, azaz hazai fejlődésű, őshonos politikai rendszerrel szemben kezdettől fogva széleskörű hazai és nemzetközi ellenséges magyarázatadás bontakozott ki. Megfogalmazói minduntalan a demokrácia–diktatúra fogalompárjában gondolkodnak, fenntartják a westernizációs diskurzust és – talán ez a legfontosabb –

a demokráciát kizárólag a liberális demokrácia keretei között tudják értelmezni.

Ennek egyszer és mindenkorra rögzített jellemzőit a nyugati bezzeg-országok gyakorlatában ismerik fel és egy ország (különösen az, amelyben éppen most élnek) ettől való eltávolodását egyúttal földrajzi messzekerülésként élik meg.

Ezzel kapcsolatban szóvá kell tenni a komprádorértelmiség topográfiai felfogását, amely geográfiai-kulturális jellemzőktől függetlenül minősít egy államot nyugatinak, ha az liberális demokráciát intézményesít. De azt a kérdést is fel kell tenni, hogy a szándékosan pontosan sohasem sem definiált „európai értékek” – melyek leginkább a tőke, az emberek és az áruk szabad áramlását jelentik – mennyiben Európa értékei? Az értelemadó és közvetítő szerepet játszó komprádorértelmiség, akárcsak az egykori megszállók és a mindenkori gyarmatosok, csak „ideiglenesen állomásoznak” egy-egy helyen, amely nekik csupán telep, a bennszülötteknek (azaz nekünk) viszont a haza földje. A „bárhol” és a „valahol” emberei közötti alapvető antropológiai eltérésről van itt is szó (lásd David Goodhart 2017-es könyvét), azzal a kiegészítéssel, hogy e komprádor-lelkület magabiztos kozmopolita fölényességgel és a hazai iránti leplezetlen megvetéssel vértezi föl magát.

Kik azok a tranzitológusok, és mit akarnak?

A (neo)liberális világhegemónia hazai képviselői a story telling során számos értelmezést és magyarázatot gyártottak arra vonatkozóan, hogy 2010 óta mi történik Magyarországon és miért. A „fasisztoid mutációtól” kezdve az „autokratikus kapitalizmuson” át a „maffiaállamig” több Kampfbegriff is született. Az utóbbi megfogalmazást terjesztő, több mint 23 ezer példányban (!) kiadott trilógia szerzőgárdája teljes egészében megfelel a posztkommunista korszak komprádorértelmiségi arcképcsarnokának; kifejezésüket a 2018 januári davosi fórumon Soros György is használta Magyarország ellen. Ennél a gyermeteg politikai címkézésnél azonban szakmaibbnak ható magyarázatok is születnek, amelyek egyben a centrumországokban dívó tudományos konszenzus (mint mindig: megkésett) elfogadtatását, népszerűsítését és adaptálását is szolgálják.

Utóbbi vonulat fogalmai – amelyek a tudományos terminusokból gyorsan politikai jelszavakká válnak – az ún. tranzitológia tudományterületéről származnak, mely politológiai iskola

a nyugati/transzatlanti liberális demokrácia kategóriáinak érvényesülési folyamatát vizsgálja

az „új demokráciák” esetében. Mindezt annak történeti keretei között teszi, amit a dél-európai és latin-amerikai diktatúrák ’70-es évek derekán bekövetkező bukása, a posztkoloniális afrikai és ázsiai rendszerek átalakulása, valamint az 1989/90-es közép- és kelet-európai rendszerváltoztatások alakítottak ki. Az eredendően nyugati nézőpontot képviselő elmélet a „demokrácia harmadik hullámát” (Samuel P. Huntington) úgy szemléli, mint a „történelem végét” (Francis Fukuyama), amely a globális kapitalizmus és a liberális demokrácia természetes szövetségével következik be.

A tranzitológusok szerint ez az átmenet végül nem sikerült, pontosabban befejezetlen maradt – a globális lemaradás-diskurzust tehát folytatni kell, továbbra is a liberális demokráciához igazítva az erkölcsi-politikai mércét. A „történelem vége” valóban nem tartott sokáig: Fareed Zakaria már 1997-ben kifejezte félelmét „az illiberális demokrácia felemelkedésétől” és az ezredfordulón a mesterszöveg is megszületett (Way A. Lucan–Steven Levitsky: The Rise of Competitive Authoritarianism. 2002), amely könyvvé bővítve 2010-ben teljes körűen dokumentálta a hidegháború utáni „hibrid rendszereket”, mégpedig a „versengő tekintélyelvűség” fogalma alá rendelve őket. Ettől kezdve a nemzetközi nagytőke és a liberális világelit értesítőinek (Financial Times, Economist, Newsweek, Spiegel, Time) címlapjaira költözött az a narratíva, amely Orbán Viktort, Trumpot, Putyint, Erdoğant, Salvinit és Bolsonarót egymás mellé állítva azt sugallja, hogy „ezek” mind ugyanannak a diktatórikus ellenforradalomnak a vezetői, amely az 1989 óta tartó liberális forradalom eredményeit akarja felszámolni. Holott ezzel csak azt árulják el önkéntelenül, hogy a liberalizmus mindenütt a végét járja.

Ha valamivel, akkor a tranzitológiával kapcsolatban Gramscival feltehető a kérdés, hogy „vajon a tudomány maga is nem »politikai tevékenység« és politikai gondolkodás-e”. Mindent összevetve,

a tranzitológia tipikus birodalmi valóságmagyarázat,

olyan imperialisztikus tudomány, amely a terjeszkedő birodalom értékeinek elsajátítását, érdekeinek maximális kiszolgálását és működési logikájának egy az egyben történő átvételét tanítja. Kisajátítja a demokrácia meghatározását, monopolizálja értelmezését, kirekesztve abból példának okáért a „magyar modellt”, amely a speciális magyar történelmi tapasztalatokból okulva a nemzeti érdeket és a hazai értékrendet szem előtt tartva fejlődött ki. Ám a tranzitológia szemszögéből nézve a magyar politikai rendszer éppen ez utóbbiak miatt problémás. A tranzitológia valójában nem más, mint a területi ellenőrzés, a politikai osztályzás és a kulturális minősítés eszköze – univerzalista elmélet, kolonizációs gyakorlat.

Hibrid gyarmatosítás

A tranzitológia integritásán – amelyet a Freedom House országjelentései és a jogállamiság-indexek méricskélnek, a mainstream politológiai szakirodalom nyomatékosít és a globális politikai-gazdasági központok kérnek számon – azonban a 21. század elején repedések jelentek meg. Valamit kezdeni kellett azzal a helyzettel, hogy nem mindegyik „új demokrácia” jutott el a liberális demokráciáig, sőt egyes kísérletek „visszafordultak”, autoriternek minősített jellemvonások bukkantak fel bennük, vagyis a liberális demokrácia mégsem vált egyetemessé. A megoldás a „hibrid rezsim” szürkezónás fogalmának kiötlése lett, amellyel az olyan rendszereket jellemzik,

amelyek szerintük se nem nyílt demokráciák, se nem zárt diktatúrák.

Vagyis mindkettőből tartalmaznak elemeket és állandó mozgásuk miatt hol az egyik, hol a másik felé mozdulnak el (ez aztán az egzakt klasszifikáció!).

A „hibrid rezsim” természeténél fogva sokrétű tipológiájában megtalálhatjuk a féldemokrácia, a „tökéletlen demokrácia”, a „beteg demokrácia”, az „illiberális demokrácia”, a „választási autokrácia” és a „kompetitív autoriter rezsim” leírását – ezek mindegyike már nem autokrácia, de még nem liberális demokrácia. A liberális demokrácia tökéletes teljesülését mérő zártrendszerű, egydimenziós, normatív skála fokozatai afféle checklistként működnek. Ezek jellemző módon a demokratikus kontroll alá nem tartozó elemek („civil szervezetek”, „fékek és ellensúlyok”, föderális bíróság és ügyészség) cselekvési szabadságának minél szélesebb köréhez és a legitimációjukat népi felhatalmazásból nyerők (államfő/kormányfő, törvényhozás, többségi kormány) korlátozásához viszonyítják a liberális demokrácia teljesülését.

E módszer szorosan kapcsolódik az ennél szélesebb körű jogállam-diskurzushoz, amely olyan elvek érvényesítését várja el (átláthatóság, elszámoltathatóság, emberi jogok, korrupció felszámolása, nyilvánosság), amik kellően tágan értelmezhetők ahhoz, hogy ügyesen lehessen őket használni a politikai ellenfelekkel szemben. A szándékosan elmosódott körvonalú „jogállamról” szóló beszéd végeredményben a szuverenitásról, a nemzeti identitásról és a képviseleti demokráciáról szól, minden esetben szankcionálva a centrum normatív-politikai-pénzügyi autoritása előtti meg nem hajlást. A jogállamiság kierőszakolása összefügg azzal a fenyegetéssel, amit a nemzetközi/globális bírói hatalomgyakorlás jelent a nemzeti, többségi demokrácia modelljére (Pokol Béla: Európai jurisztokrácia. 2019). A csata frontvonala világos:

nemzetközi bürokrácia és globális-föderális bírókrácia versus többségi demokrácia,

mint a nemzeti érdekérvényesítés eszköze.

A „hibrid rezsim” magyarázata alkalmas arra, hogy a koloniális logika annak ellenére sértetlen maradjon, hogy politikai ereje csökkent. Online fórumokon, hírlapi cikkekben, televízióműsorokban, konferenciákon, publikációkban és petíciókban bukkan fel az a magyarázat, mely szerint Magyarország 2010-ben letért a fejlődés útjáról, nem teljesíti a liberális demokrácia kritériumait s ennek következtébent távol került a nyugati konszenzustól. Tudományos körökben az egzakt terminusokra jobban ügyelve, szolgaian „kompetitív autoriter rezsimnek” vagy kis önállóságról tanúbizonyságot téve „kívülről korlátozott hibrid rendszernek” nevezik a 2010 óta kialakított magyar politikai berendezkedést, ám a nagyobb nyilvánosság előtt már fellengzősen a „hibrid ellenforradalom koráról” beszélnek, sőt rögtön tanácsokat is adnak arra vonatkozóan, „hogyan dönthető meg az orbáni hibrid rezsim”. Hogy gyakorlatilag „mi a teendő”, arra pedig már magyarul is rendelkezésre áll a copy paste-forradalomcsinálás kézikönyve (Szrgya Popovics: Útmutató a forradalomhoz. 2017).

Ez utóbbiakra annak fényében nem lehet csak úgy legyinteni, hogy külföldi szereplők számos módon próbáltak már beavatkozni Magyarország belügyeibe, a Gauleiterként viselkedő amerikai ügyvivő 2013–14-es küldetésétől kezdve a Soros-NGO-k felforgató tevékenységén át 2018–19 telének összehangolt ellenzéki akciójáig. A gyarmati sorból szabaduló országok „visszahúzására” példa Kongó 1960 és 1965 közötti destabilizációja, amelynek módszertana ma is aktuális.

A rekolonizáció hidegháborús eszköztárát ma puhább és láthatatlan eszközökre cserélték,

mindvégig óvakodva a „nemzetközi közösség” érzékenységének megsértésétől, sőt inkább ennek megkonstruálásával igyekeznek hol széleskörű elítél(tet)éssel, hol puha intervencióval és gazdasági nyomásgyakorlással hatni a renitens országokra. Korunk ejtőernyős elitkommandója a hetes cikkely szerinti és a túlzottdeficit-eljárás.

A magyarországi változásokat kifejezetten ellenségesen szemlélő liberális New York-i újságíró kiválóan kifejezte azt, hogy a birodalmi struktúrák helyi képviselőivel szembeni nemzeti fellépés milyen sértődést és dühödt ellenállást képes kiváltani. Miután a törvényes magyar kormány Soros György budapesti egyetemével szemben is érvényesíteni akarta a hazai törvényeket, koordinált támadás indult Magyarország ellen. A szóban forgó cikk ennek már csupán utóhangja, de érdemes a bővebb idézésre az a passzus, amely a Central European University hamisítatlan kolonialista attitűdjét fejezi ki (kiemelések tőlem). Íme: „Soros azért hozta létre egyetemét a kommunizmus vége felé, hogy technokraták új generációját nevelje ki, akik aztán új alkotmányokat írnak, magánosítják az állami vállalatokat és a posztszovjet világot átvezetik a kozmopolita jövőbe. Az egyetem – amint ő maga mondta – »a nyílt társadalom prototípusa«. […] A CEU az elmúlt években egy civilizációs küzdelem barikádja volt, amely a liberalizmus védelmét szolgálta a jobboldali populizmus ellen. Az egyetem sorsa annak próbája volt, hogy a liberalizmusnak van-e kellő hozzáértése és érzelmi ereje ahhoz, hogy visszaszorítsa új ideológiai ellenségét.” Úgy tűnik, ehhez már nem elég erős.

Jellemző az is, hogy a hárombetűs ideológiai apparátusok (CEU, MTA, NGO) előjogainak felszámolása milyen nemzetközi tiltakozást váltott ki. Nagyban és kicsiben is érezhető volt ez, például amikor a Soros-egyetem védelmére az amerikai deep state-től kezdve a „nemzetközi tudományos közösségen” át az Európai Néppártig sokan megmozdultak; vagy amikor a tudományos élet állami átalakításának ellenszegülők nyíltan kijelentették, hogy  „van egy kapcsolati tőkénk s mi a fél világot mozgósítani fogjuk”.

Jó fél évtizede egész Közép- és Kelet-Európa egy visszahúzási kísérlet alanya,

amelyet tüzel a migrációval szembeni itteni ellenségesség és a Visegrádi Csoport összetartása. A belpolitikai „ellenzéki összefogás” megszervezése franchise-rendszer szerűen működik Varsótól Prágán és Budapesten keresztül Belgrádig, Ukrajnát végeláthatatlan és tisztázatlan háborúja, Romániát a Soros-lobbi eredményeként létrejött Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) bénítja meg, Szlovákiában a lappangó kormányválság, Bosznia-Hercegovinában a már beengedett migránsok okoznak zavarokat, Észak-Macedóniában pedig kormányt is sikerült váltani. Aligha van ezzel kapcsolatban mélyebb és aktuálisabb feldolgozás, mint a magyarországi ellenzék erőteljes külföldi érintettségét tárgyaló tavalyi cikksorozat a Pesti Srácokon. Ebből kiderül például, hogy a 2019. októberi önkormányzati választás előtt – egy Karácsony Gergely közvetlen környezetével szoros kapcsolatban álló, francia szélsőbaloldali figura részéről, az ellenzéki pártok aktív támogatásával – komoly szervezőtevékenység zajlott a szavazati joggal rendelkező külföldiek között. Egy másik cikk tanúsága szerint a Momentum képében valódi komprádorpárt is létezik („külföldi érdekek által mozgatott szervezet”), amelynek retorikája kifejezetten kozmopolita, sőt olykor egyenesen érdekkijáróként működik, káderei pedig az uniós ALDE-frakció vezető tisztségeiben foglalnak helyet.

Láthatatlan birodalom

A liberális demokrácia minden esetben teljesíti a kolonizáció feltételeit, gyarmatosító attitűdje tagadhatatlan. Ma a gyarmatosítás katonai ereje virtuális, gazdasági működése rejtett (?), adminisztratív megvalósulása pedig egybeesik a globális integráció intézményrendszerével. Kulturális hangja annak ellenére is harsog, ha telepesei, parafasisakos hivatalnokai és lokális helytartói esetleg veszítenek erejükből.

A gyarmatosítás kulturális hegemóniáját fenntartó diskurzus szerves része az elbizonytalanító identitásrombolás.

Például a tranzitológiáé. Ennek „hibrid rezsim” gyűjtőfogalma alá tartozó tudományos (?) és politikai címkék annak a nyelvpolitikai küzdelemnek az agyafúrt eszközei, amelyek a globális liberális demokrácia, mint a centrum értékei és érdekei mentén fogalmazzák meg rosszallásukat azzal a perifériával szemben, amelyhez mi is tartozunk. Semmi más, mint a régről ismert kolonialista attitűd, civilizatórikus misszió és gyarmati mentalitás fejeződik ki benne.

A bennszülöttek öntudatának elvétele, önbecsülésük csökkentése, a kisebbrendűségi érzés belsővé tétele hatékonyabb fegyver, mint az ellenállást kiváltó megszállás. A hibrid hadviselés korában egy indirekt hadművelet különben is hatékonyabb, tisztább és olcsóbb, mint a harckocsik bevonulása vagy egy bombázás. Ennek stratégiája szerint ma már nem az ellenséges haderőt kell legyőzni, hanem az ellenfél lakosságát meggyőzni, hiszen a háború nem elsősorban a harctéren, hanem a tudatban folyik.

A 21. században az agyban kell partra szállni.

E kognitív hadviselés szerves része a bennszülöttlétre kárhoztatás is, amelyben a globális pénzpiacoknak való kitettség, a föderális szervek hatókörének észrevétlen bővítése, a média és NGO-k általi nyomásgyakorlás, valamint a kívülről szervezett rezsimváltások, civil államcsínyek veszik elejét az önállósodásnak. Ebben a helyzetben egy függetlenségre törő nemzet, amelyik önerejéből a saját útját járja és kormánya az őslakosokat védi, potenciális veszély a láthatatlan birodalomra nézve.

Nincs más hátra: csináljatok egy, két, sok-sok Magyarországot!

Összesen 112 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Szóhasználat az alcímben még TGM-et fölülmúlja.

"E kognitív hadviselés szerves része a bennszülöttlétre kárhoztatás is, amelyben a globális pénzpiacoknak való kitettség, a föderális szervek hatókörének észrevétlen bővítése, a média és NGO-k általi nyomásgyakorlás, valamint a kívülről szervezett rezsimváltások, civil államcsínyek veszik elejét az önállósodásnak."

A budapesti adó- és vámmentes Kínai Különleges Gazdasági Övezet léte is a korrupt komprádor politikai osztálynak köszönheti a létét.
http://www.harommajom.hu

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés