Hibrid utóvédharc

„Az emberiség koncepciója az imperialista terjeszkedés hatékony eszköze, humanitárius verziója pedig kifejezetten a gazdasági imperializmust szolgálja.” (Carl Schmitt)

A 2010 óta berendezkedő endogén, azaz hazai fejlődésű, őshonos politikai rendszerrel szemben kezdettől fogva széleskörű hazai és nemzetközi ellenséges magyarázatadás bontakozott ki. Megfogalmazói minduntalan a demokrácia–diktatúra fogalompárjában gondolkodnak, fenntartják a westernizációs diskurzust és – talán ez a legfontosabb –

Ennek egyszer és mindenkorra rögzített jellemzőit a nyugati bezzeg-országok gyakorlatában ismerik fel és egy ország (különösen az, amelyben éppen most élnek) ettől való eltávolodását egyúttal földrajzi messzekerülésként élik meg.

Ezzel kapcsolatban szóvá kell tenni a komprádorértelmiség topográfiai felfogását, amely geográfiai-kulturális jellemzőktől függetlenül minősít egy államot nyugatinak, ha az liberális demokráciát intézményesít. De azt a kérdést is fel kell tenni, hogy a szándékosan pontosan sohasem sem definiált „európai értékek” – melyek leginkább a tőke, az emberek és az áruk szabad áramlását jelentik – mennyiben Európa értékei? Az értelemadó és közvetítő szerepet játszó komprádorértelmiség, akárcsak az egykori megszállók és a mindenkori gyarmatosok, csak „ideiglenesen állomásoznak” egy-egy helyen, amely nekik csupán telep, a bennszülötteknek (azaz nekünk) viszont a haza földje. A „bárhol” és a „valahol” emberei közötti alapvető antropológiai eltérésről van itt is szó (lásd David Goodhart 2017-es könyvét), azzal a kiegészítéssel, hogy e komprádor-lelkület magabiztos kozmopolita fölényességgel és a hazai iránti leplezetlen megvetéssel vértezi föl magát.

Kik azok a tranzitológusok, és mit akarnak?

A (neo)liberális világhegemónia hazai képviselői a story telling során számos értelmezést és magyarázatot gyártottak arra vonatkozóan, hogy 2010 óta mi történik Magyarországon és miért. A „fasisztoid mutációtól” kezdve az „autokratikus kapitalizmuson” át a „maffiaállamig” több Kampfbegriff is született. Az utóbbi megfogalmazást terjesztő, több mint 23 ezer példányban (!) kiadott trilógia szerzőgárdája teljes egészében megfelel a posztkommunista korszak komprádorértelmiségi arcképcsarnokának; kifejezésüket a 2018 januári davosi fórumon Soros György is használta Magyarország ellen. Ennél a gyermeteg politikai címkézésnél azonban szakmaibbnak ható magyarázatok is születnek, amelyek egyben a centrumországokban dívó tudományos konszenzus (mint mindig: megkésett) elfogadtatását, népszerűsítését és adaptálását is szolgálják.

Utóbbi vonulat fogalmai – amelyek a tudományos terminusokból gyorsan politikai jelszavakká válnak – az ún. tranzitológia tudományterületéről származnak, mely politológiai iskola

az „új demokráciák” esetében. Mindezt annak történeti keretei között teszi, amit a dél-európai és latin-amerikai diktatúrák ’70-es évek derekán bekövetkező bukása, a posztkoloniális afrikai és ázsiai rendszerek átalakulása, valamint az 1989/90-es közép- és kelet-európai rendszerváltoztatások alakítottak ki. Az eredendően nyugati nézőpontot képviselő elmélet a „demokrácia harmadik hullámát” (Samuel P. Huntington) úgy szemléli, mint a „történelem végét” (Francis Fukuyama), amely a globális kapitalizmus és a liberális demokrácia természetes szövetségével következik be.

A tranzitológusok szerint ez az átmenet végül nem sikerült, pontosabban befejezetlen maradt – a globális lemaradás-diskurzust tehát folytatni kell, továbbra is a liberális demokráciához igazítva az erkölcsi-politikai mércét. A „történelem vége” valóban nem tartott sokáig: Fareed Zakaria már 1997-ben kifejezte félelmét „az illiberális demokrácia felemelkedésétől” és az ezredfordulón a mesterszöveg is megszületett (Way A. Lucan–Steven Levitsky: The Rise of Competitive Authoritarianism. 2002), amely könyvvé bővítve 2010-ben teljes körűen dokumentálta a hidegháború utáni „hibrid rendszereket”, mégpedig a „versengő tekintélyelvűség” fogalma alá rendelve őket. Ettől kezdve a nemzetközi nagytőke és a liberális világelit értesítőinek (Financial Times, Economist, Newsweek, Spiegel, Time) címlapjaira költözött az a narratíva, amely Orbán Viktort, Trumpot, Putyint, Erdoğant, Salvinit és Bolsonarót egymás mellé állítva azt sugallja, hogy „ezek” mind ugyanannak a diktatórikus ellenforradalomnak a vezetői, amely az 1989 óta tartó liberális forradalom eredményeit akarja felszámolni. Holott ezzel csak azt árulják el önkéntelenül, hogy a liberalizmus mindenütt a végét járja.

Ha valamivel, akkor a tranzitológiával kapcsolatban Gramscival feltehető a kérdés, hogy „vajon a tudomány maga is nem »politikai tevékenység« és politikai gondolkodás-e”. Mindent összevetve,

olyan imperialisztikus tudomány, amely a terjeszkedő birodalom értékeinek elsajátítását, érdekeinek maximális kiszolgálását és működési logikájának egy az egyben történő átvételét tanítja. Kisajátítja a demokrácia meghatározását, monopolizálja értelmezését, kirekesztve abból példának okáért a „magyar modellt”, amely a speciális magyar történelmi tapasztalatokból okulva a nemzeti érdeket és a hazai értékrendet szem előtt tartva fejlődött ki. Ám a tranzitológia szemszögéből nézve a magyar politikai rendszer éppen ez utóbbiak miatt problémás. A tranzitológia valójában nem más, mint a területi ellenőrzés, a politikai osztályzás és a kulturális minősítés eszköze – univerzalista elmélet, kolonizációs gyakorlat.

Hibrid gyarmatosítás

A tranzitológia integritásán – amelyet a Freedom House országjelentései és a jogállamiság-indexek méricskélnek, a mainstream politológiai szakirodalom nyomatékosít és a globális politikai-gazdasági központok kérnek számon – azonban a 21. század elején repedések jelentek meg. Valamit kezdeni kellett azzal a helyzettel, hogy nem mindegyik „új demokrácia” jutott el a liberális demokráciáig, sőt egyes kísérletek „visszafordultak”, autoriternek minősített jellemvonások bukkantak fel bennük, vagyis a liberális demokrácia mégsem vált egyetemessé. A megoldás a „hibrid rezsim” szürkezónás fogalmának kiötlése lett, amellyel az olyan rendszereket jellemzik,

Vagyis mindkettőből tartalmaznak elemeket és állandó mozgásuk miatt hol az egyik, hol a másik felé mozdulnak el (ez aztán az egzakt klasszifikáció!).

A „hibrid rezsim” természeténél fogva sokrétű tipológiájában megtalálhatjuk a féldemokrácia, a „tökéletlen demokrácia”, a „beteg demokrácia”, az „illiberális demokrácia”, a „választási autokrácia” és a „kompetitív autoriter rezsim” leírását – ezek mindegyike már nem autokrácia, de még nem liberális demokrácia. A liberális demokrácia tökéletes teljesülését mérő zártrendszerű, egydimenziós, normatív skála fokozatai afféle checklistként működnek. Ezek jellemző módon a demokratikus kontroll alá nem tartozó elemek („civil szervezetek”, „fékek és ellensúlyok”, föderális bíróság és ügyészség) cselekvési szabadságának minél szélesebb köréhez és a legitimációjukat népi felhatalmazásból nyerők (államfő/kormányfő, törvényhozás, többségi kormány) korlátozásához viszonyítják a liberális demokrácia teljesülését.

E módszer szorosan kapcsolódik az ennél szélesebb körű jogállam-diskurzushoz, amely olyan elvek érvényesítését várja el (átláthatóság, elszámoltathatóság, emberi jogok, korrupció felszámolása, nyilvánosság), amik kellően tágan értelmezhetők ahhoz, hogy ügyesen lehessen őket használni a politikai ellenfelekkel szemben. A szándékosan elmosódott körvonalú „jogállamról” szóló beszéd végeredményben a szuverenitásról, a nemzeti identitásról és a képviseleti demokráciáról szól, minden esetben szankcionálva a centrum normatív-politikai-pénzügyi autoritása előtti meg nem hajlást. A jogállamiság kierőszakolása összefügg azzal a fenyegetéssel, amit a nemzetközi/globális bírói hatalomgyakorlás jelent a nemzeti, többségi demokrácia modelljére (Pokol Béla: Európai jurisztokrácia. 2019). A csata frontvonala világos:

mint a nemzeti érdekérvényesítés eszköze.

A „hibrid rezsim” magyarázata alkalmas arra, hogy a koloniális logika annak ellenére sértetlen maradjon, hogy politikai ereje csökkent. Online fórumokon, hírlapi cikkekben, televízióműsorokban, konferenciákon, publikációkban és petíciókban bukkan fel az a magyarázat, mely szerint Magyarország 2010-ben letért a fejlődés útjáról, nem teljesíti a liberális demokrácia kritériumait s ennek következtébent távol került a nyugati konszenzustól. Tudományos körökben az egzakt terminusokra jobban ügyelve, szolgaian „kompetitív autoriter rezsimnek” vagy kis önállóságról tanúbizonyságot téve „kívülről korlátozott hibrid rendszernek” nevezik a 2010 óta kialakított magyar politikai berendezkedést, ám a nagyobb nyilvánosság előtt már fellengzősen a „hibrid ellenforradalom koráról” beszélnek, sőt rögtön tanácsokat is adnak arra vonatkozóan, „hogyan dönthető meg az orbáni hibrid rezsim”. Hogy gyakorlatilag „mi a teendő”, arra pedig már magyarul is rendelkezésre áll a copy paste-forradalomcsinálás kézikönyve (Szrgya Popovics: Útmutató a forradalomhoz. 2017).

Ez utóbbiakra annak fényében nem lehet csak úgy legyinteni, hogy külföldi szereplők számos módon próbáltak már beavatkozni Magyarország belügyeibe, a Gauleiterként viselkedő amerikai ügyvivő 2013–14-es küldetésétől kezdve a Soros-NGO-k felforgató tevékenységén át 2018–19 telének összehangolt ellenzéki akciójáig. A gyarmati sorból szabaduló országok „visszahúzására” példa Kongó 1960 és 1965 közötti destabilizációja, amelynek módszertana ma is aktuális.

mindvégig óvakodva a „nemzetközi közösség” érzékenységének megsértésétől, sőt inkább ennek megkonstruálásával igyekeznek hol széleskörű elítél(tet)éssel, hol puha intervencióval és gazdasági nyomásgyakorlással hatni a renitens országokra. Korunk ejtőernyős elitkommandója a hetes cikkely szerinti és a túlzottdeficit-eljárás.

A magyarországi változásokat kifejezetten ellenségesen szemlélő liberális New York-i újságíró kiválóan kifejezte azt, hogy a birodalmi struktúrák helyi képviselőivel szembeni nemzeti fellépés milyen sértődést és dühödt ellenállást képes kiváltani. Miután a törvényes magyar kormány Soros György budapesti egyetemével szemben is érvényesíteni akarta a hazai törvényeket, koordinált támadás indult Magyarország ellen. A szóban forgó cikk ennek már csupán utóhangja, de érdemes a bővebb idézésre az a passzus, amely a Central European University hamisítatlan kolonialista attitűdjét fejezi ki (kiemelések tőlem). Íme: „Soros azért hozta létre egyetemét a kommunizmus vége felé, hogy technokraták új generációját nevelje ki, akik aztán új alkotmányokat írnak, magánosítják az állami vállalatokat és a posztszovjet világot átvezetik a kozmopolita jövőbe. Az egyetem – amint ő maga mondta – »a nyílt társadalom prototípusa«. […] A CEU az elmúlt években egy civilizációs küzdelem barikádja volt, amely a liberalizmus védelmét szolgálta a jobboldali populizmus ellen. Az egyetem sorsa annak próbája volt, hogy a liberalizmusnak van-e kellő hozzáértése és érzelmi ereje ahhoz, hogy visszaszorítsa új ideológiai ellenségét.” Úgy tűnik, ehhez már nem elég erős.

Jellemző az is, hogy a hárombetűs ideológiai apparátusok (CEU, MTA, NGO) előjogainak felszámolása milyen nemzetközi tiltakozást váltott ki. Nagyban és kicsiben is érezhető volt ez, például amikor a Soros-egyetem védelmére az amerikai deep state-től kezdve a „nemzetközi tudományos közösségen” át az Európai Néppártig sokan megmozdultak; vagy amikor a tudományos élet állami átalakításának ellenszegülők nyíltan kijelentették, hogy  „van egy kapcsolati tőkénk s mi a fél világot mozgósítani fogjuk”.

amelyet tüzel a migrációval szembeni itteni ellenségesség és a Visegrádi Csoport összetartása. A belpolitikai „ellenzéki összefogás” megszervezése franchise-rendszer szerűen működik Varsótól Prágán és Budapesten keresztül Belgrádig, Ukrajnát végeláthatatlan és tisztázatlan háborúja, Romániát a Soros-lobbi eredményeként létrejött Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) bénítja meg, Szlovákiában a lappangó kormányválság, Bosznia-Hercegovinában a már beengedett migránsok okoznak zavarokat, Észak-Macedóniában pedig kormányt is sikerült váltani. Aligha van ezzel kapcsolatban mélyebb és aktuálisabb feldolgozás, mint a magyarországi ellenzék erőteljes külföldi érintettségét tárgyaló tavalyi cikksorozat a Pesti Srácokon. Ebből kiderül például, hogy a 2019. októberi önkormányzati választás előtt – egy Karácsony Gergely közvetlen környezetével szoros kapcsolatban álló, francia szélsőbaloldali figura részéről, az ellenzéki pártok aktív támogatásával – komoly szervezőtevékenység zajlott a szavazati joggal rendelkező külföldiek között. Egy másik cikk tanúsága szerint a Momentum képében valódi komprádorpárt is létezik („külföldi érdekek által mozgatott szervezet”), amelynek retorikája kifejezetten kozmopolita, sőt olykor egyenesen érdekkijáróként működik, káderei pedig az uniós ALDE-frakció vezető tisztségeiben foglalnak helyet.

Láthatatlan birodalom

A liberális demokrácia minden esetben teljesíti a kolonizáció feltételeit, gyarmatosító attitűdje tagadhatatlan. Ma a gyarmatosítás katonai ereje virtuális, gazdasági működése rejtett (?), adminisztratív megvalósulása pedig egybeesik a globális integráció intézményrendszerével. Kulturális hangja annak ellenére is harsog, ha telepesei, parafasisakos hivatalnokai és lokális helytartói esetleg veszítenek erejükből.

Például a tranzitológiáé. Ennek „hibrid rezsim” gyűjtőfogalma alá tartozó tudományos (?) és politikai címkék annak a nyelvpolitikai küzdelemnek az agyafúrt eszközei, amelyek a globális liberális demokrácia, mint a centrum értékei és érdekei mentén fogalmazzák meg rosszallásukat azzal a perifériával szemben, amelyhez mi is tartozunk. Semmi más, mint a régről ismert kolonialista attitűd, civilizatórikus misszió és gyarmati mentalitás fejeződik ki benne.

A bennszülöttek öntudatának elvétele, önbecsülésük csökkentése, a kisebbrendűségi érzés belsővé tétele hatékonyabb fegyver, mint az ellenállást kiváltó megszállás. A hibrid hadviselés korában egy indirekt hadművelet különben is hatékonyabb, tisztább és olcsóbb, mint a harckocsik bevonulása vagy egy bombázás. Ennek stratégiája szerint ma már nem az ellenséges haderőt kell legyőzni, hanem az ellenfél lakosságát meggyőzni, hiszen a háború nem elsősorban a harctéren, hanem a tudatban folyik.

E kognitív hadviselés szerves része a bennszülöttlétre kárhoztatás is, amelyben a globális pénzpiacoknak való kitettség, a föderális szervek hatókörének észrevétlen bővítése, a média és NGO-k általi nyomásgyakorlás, valamint a kívülről szervezett rezsimváltások, civil államcsínyek veszik elejét az önállósodásnak. Ebben a helyzetben egy függetlenségre törő nemzet, amelyik önerejéből a saját útját járja és kormánya az őslakosokat védi, potenciális veszély a láthatatlan birodalomra nézve.

Nincs más hátra: csináljatok egy, két, sok-sok Magyarországot!