Örök teleink: a szovjet kényszermunkára vitt magyarok emlékezete

2019. december 22. 16:11
„Az én apám elment, és aztán soha többé nem tért haza. Én ennek a tudatában szenvedek, míg élek.” Hetvenöt éve ezekben a napokban már tömegével hurcolták a magyar civileket az orosz szovjethatalom munkatáboraiba. Egy kárpátaljai községben beszélgettünk az elhunytak és túlélők leszármazottaival a családi emlékezetről, az átélt földi pokolról, az egyéni és közösségi traumák utóéletéről. Riportunk.

Dankai Péter (Beregszász-Badaló) riportja

Nyitókép:  1939, Kárpátalja, Alsóverecke környéke: babonás rajzok egy istálló ajtaján az ördög távoltartására.

 

A 20. század tragédiái a kárpátaljai magyarságot többszörösen is sújtották. Trianon után Csehszlovákiához került a régió, majd 1938–39 folyamán visszatért Magyarországhoz – hogy aztán 1944-ben elkezdődjön az újabb tragédiasorozat. A Vörös Hadsereg 1944. október végére gyakorlatilag elfoglalta Kárpátalja területét, és hamarosan döntés született a kényszermunka bevezetéséről, az itt élő emberek elhurcolásáról a Szovjetunió mélyére.

A szovjet hatóságok a lakosság megtévesztésére különböző hazug ígéreteket kreáltak. Az elhurcolásra ítélt férfiaknak azt mondták, hogy két nap múlva vissza kell jönniük egy igazolásért, amely feljogosítja őket a szovjet hadsereg által „felszabadított” területen való szabad közlekedésre, így november 18-án azért mentek el újra a jelentkezési helyükre, hogy átvegyék az igazolásukat – ám ott már fegyveres őrök várták és őrizetbe vették őket. Azonban a szovjetek által leggyakrabban használt trükk a magyar nyelvben, a magyar történelmi emlékezet részeként is megőrződött kifejezés a „malenkij robot”, azaz „kis munka” jelszó alatt futott. A legtöbb községben mindössze három napig tartó jóvátételi és helyreállító munka ürügyén gyűjtötték össze a lakosságot.  

Az első gyalogos menetoszlopokat 1944. november 18-án indították el.

A fogságba vetett férfiakat erőltetett menetekben, szigorú, fegyveres katonai kísérettel indították útnak

a magyar honvédség volt kaszárnyája területén kialakított szolyvai gyűjtőtábor felé, amely a Sztarij Szambor központú gyűjtőtábor-rendszer részét képezte. A hideg időben a szovjet katonák sokukról levetették és elkobozták a cipőjüket, csizmájukat, kabátjukat, így többen mezítláb tették meg a táborig vezető utat.

Ebből kifolyólag sokan már megfázva, betegen értek Szolyvára, ahol aztán elkezdődött maga a pokol. Az embertelen körülmények, az éhezés és a hideg következtében nemsokára vérhas- és flekktífuszjárvány tört ki, az internáltak között aratott a halál. A rabokat kényszermunkára fogták, miközben nagyon gyenge tápértékű kosztot kaptak: hidakat kellett javítaniuk vagy rönköket kellett cipelniük a fakitermelések során. A Szolyván eltöltött időintervallum meglehetősen széles skálán mozgott, mert a járványok miatt december 14. és január 18. között karantént rendeltek el, emiatt pedig senkit sem engedtek továbbvinni a gyűjtőtáborból. A legrövidebb ideig ott tartózkodókat 3-4 nap után hajtották tovább az Uzsoki-hágó, Sztarij, illetve Novij Szambor (ma ukránul Szambir, Самбір) felé. A december 14. előtt, valamint a január 18. után útnak induló rabokra újabb szenvedések vártak. Könnyű őszi ruházatban, átfázva, legyengülten kellett gyalogmenetekben átkelniük a behavazott Kárpátokon, s aki kidőlt a sorból, azt egyszerűen agyonlőtték. A legtovább három hónapig tartották ott a foglyokat, vagyis 1945 februárjában indították őket útnak, s ezt követően a gyűjtőtábort felszámolták.

Szamborban a szolyvai megpróbáltatások túlélőit kiéheztetve, átfagyva, emberi méltóságukban megalázva bevagonírozták,

majd kiszállították őket a Szovjetunió különböző lágereibe.

Az elmúlt hetekben Kárpátalja-szerte megemlékezéseket tartottak a hetvenöt évvel ezelőtti szörnyű eseményekről. 

*

Badaló

E sorok írója szülőfalujában, a kárpátaljai Badalón kérdezett meg embereket az 1944–45-ben történtek emlékezetéről. A községből 1944 novemberében 150 magyar és zsidó származású férfit hurcoltak el a háromnapos munkának nevezett hosszú kényszermunkára. Közülük 88-an soha nem látták többé szülőfalujukat. 

Badalón már senki nem él azok közül, akiket 1944 novemberében deportáltak, és megjárták Sztálin munkatáborait, de

alig akad olyan család, ahol egy nagyszülő, szülő, testvér vagy más rokon ne veszett volna oda.

Aki kisebbfajta csoda folytán vissza is tért, annak az átélt szörnyűségek az ő és családja életére is rányomták a bélyegüket.

*

A hatvanhárom éves Erzsébetnek az édesapját és az anyai nagyapját, illetve az apósát is elhurcolták a szovjetek. „Ősszel elvitték nagyapámat, a tizenkét éves édesanyám egyedül maradt a harminchárom éves nagymamámmal, tavasszal pedig jött a szántás, a föld megművelése. Édesanyám vezette elöl az ökröt, nagymamám pedig hátul fogta az ekét, és szántott. Nagymamámnak elvágta az eke a lábát, a seb elfertőződött, még akkor tavasszal bele is halt. A temetés napján jött a hír, hogy nagyapám is meghalt a lágerben. Édesanyám tizenkét évesen árván maradt. Ha nagyapámat nem viszik el az oroszok, akkor ez nem történik meg.” 

Erzsébet elmondja: édesapja mesélte, hogy Szamborban vagonba rakták őket, ahol nem adtak nekik sem enni, sem pedig inni. A vagon oldalára lecsapódó megfagyott párát és a jégcsapokat nyaldosták, így próbálták a szomjúságukat oltani. A hosszú utazás alatt és a lágerben is nagyon sokan meghaltak. „Édesapám azt is elmondta, hogy akik az első telet túlélték, azoknak tavasszal már kicsit könnyebb volt, mert a mezőkön kószálva találtak csalánt meg mindenféle gyökeret, amelyeket ismertek, így azokat meg tudták enni. Az első tél szörnyű volt; akik megmaradtak, azok közül már sokan hazajöttek, és májusban a háborúnak is vége lett.” Édesapja elmondása szerint

volt, hogy a disznóvályúból kiszedték a maradékot, és azt ették meg,

sőt még olyanra is volt példa, hogy egymás ürülékéből is kiszedték a borsószemeket.

„Főleg azoknak volt nagyon nehéz ‒ mondta édesapám ‒, és azok közül haltak meg a legtöbben, akik derékebbek, testesebbek voltak, illetve akik dohányoztak. A dohányosok a kevés kis feketekenyér fejadagjukat odaadták a dohányért. Talán édesapám azért élhette túl, mert szívós, szikár ember volt és nem is cigarettázott. Édesapám három és fél évig volt a munkatáborban: amikor hazajött, testileg és lelkileg is teljesen le volt épülve.” Az éhezés az emésztőrendszerét is tönkretette, a különböző gyomorbetegségek az egész életét végigkísérték. A lágerbe kisebb lábbelit adtak neki, mint amilyen a lábmérete volt, így a lábain is fagyási sérülések voltak, élete végéig kezeltetni kellett. „

Apósom pedig öt hosszú évet élt túl a lágerben. Az ő vezetékneve Nagy volt ‒ ezért még azzal is vegzálták, hogy milyen rokoni szálak fűzik Magyarországon Nagy Imréhez, az ismert politikushoz. Tudja, mi ezt fel sem tudjuk ép ésszel fogni, el sem tudjuk képzelni, fogalmunk sincs arról, hogy azok az emberek, akiket a lágerekbe elhurcoltak milyen módon és mennyit szenvedtek... Én nagyon sajnálom, hogy nem tudok erről többet mondani, mert ez úgy volt, hogy amikor mi gyerekek voltunk, nem nagyon beszéltek róla nekünk, nem volt szabad felhozni ezt a témát” emlékezik vissza Erzsébet.

*

A hatvannyolc éves Jolánka édesapját tizennyolc évesen vitték el, három év után tért haza. Arról mesélt neki édesapja, hogy egyik reggel, amikor felébredt a barakkban, a társa halott volt mellette; aztán még

hazatérve is néha arról álmodott, hogy meghalt mellette valaki.

A feleségét is felkeltette néha éjszaka, hogy él-e még.

Édesanyja testvére még az odavezető úton meghalt, húszévesen. „Arra is emlékszem, hogy amikor az idősebbek a lágerről beszéltek egymás között, és látták, hogy a gyerekek hallgatják őket, akkor hirtelen abbahagyták, és azt mondták, »zsindely a házon«, ami azt jelentette, hogy figyel a pulya. Nem mertek róla beszélni: attól féltek, hogy mi elmondjuk az iskolában, és meghallja esetleg valaki, aki a rendszert szolgálja.”

A hetvenegy éves Irénke édesapja először katonafogoly volt, majd Oroszországba deportálták erdővágásra. Rettenetes hidegben dolgoztatták öt évet ‒ meséli ‒, így kihűlt a dereka, gerincsorvadással tért haza harminckét évesen. Később, idősebb korában kevés nyugdíjat kapott, és amikor tisztázni akarták az ügyet, azt a választ kapták a kijevi szovjet vezetéstől, hogy azért kap ennyit, mert magyar katona volt.

*

Margit kétéves volt, amikor az édesapját elhurcolták. Vele volt a macsolai, zsidó orvos fia, aki arra biztatta, hogy még az odafelé vezető úton szökjenek meg. „Károly bácsi, menjünk mi innen haza, mert minket három nap alatt ki fognak végezni!” – mondta. „Hát fiam ‒ hangzott a válasz ‒, mi ezt a három napot kibírjuk, mert ha elfognak bennünket, akkor minket halálra ítélnek.” A zsidó fiú mégis hazaszökött, aztán sikerült eljutnia az Egyesült Államokba. Édesanyjának még el tudta mesélni, hogy „a félre való dolgukra is csak egy gödör volt kivájva, amin egy deszka volt végig lerakva, úgy végezték a dolgukat; és akik le voltak gyengülve, beleestek, ott maradtak örökre”. 

Azt is megtudta Margit édesanyja, hogy a vonatból kiszállva egy nagyon hideg helyre érkeztek meg. Aztán levitték őket egy bányába, ott megfürösztötték, majd bezárták őket egy juhistállóba. Sokan tüdőgyulladásba estek, elkapták a tífuszt, és gyógykezelés hiányában meghaltak. És a végső tény:

Margit édesapjáról soha többé semmilyen hírt sem kaptak, egyáltalán nem tudják, mi történt vele.

*

Elek bácsi anyai nagybátyja és nagyapja is meghalt a fehéroroszországi Bariszav városában. „Nagyapám elkapta a hastífuszt és meghalt. A fia, nagybátyám pedig az őt ért lelki traumától és a legyengültségtől követte őt. Bánatában meghalt” ‒ mondja szomorú arccal az idős ember. 

*

Károlynak (71) édesanyja mesélt az öccsét ért tragédiáról, aki szintén Károly volt. Nagyon tehetséges fiú volt, még a csehek alatt járt iskolába Badalóba, és felfigyeltek rá, így vinni akarták Prágába tovább tanulni. Az édesanyja viszont nem engedte el. A malenkij robot kezdetén még nem töltötte be a 18. életévét, viszont a helyi kollaboráns falubíró azt adta válaszul a szüleinek, amikor arra kérték, hogy ne vigyék még el, hanem majd csak akkor, ha már betöltötte a 18-at: „Ne törődjenek vele, ne mondja az orosz, hogy nem szeretjük mi az új rendszert építeni, visszajönnek három nap múlva, oszt' nem történik semmi baj”. A szolyvai gyűjtőtáborban tartották pár hónapig, ott nagyon legyengült már. Aztán Szamborban nagyon éheztették őket, össze voltak zsúfolva a koszba, egy vagonba, és ott halt meg. „Édesapám is ebben a vagonban volt, viszont valahogyan hazakerült, mert még Szambor környékén elkapta az agyhártyagyulladást, így őt nem vitték tovább, hazaküldték. Édesanyám öccsével együtt többen is meghaltak, annyit tudok, hogy ott lökték ki őket Szamborban az állomáson a vagonból.”

*

Elvira is

kétéves volt, amikor az édesapját elhurcolták.

„Édesapám a nyakába ültetett, és nem akart letenni, elengedni engem. Nagymamám pedig mondta neki, hogy tegyen már le, és menjen visszafelé dolgozni, mert már hamarosan indulnak. Édesapám erre azt mondta neki: »Hát jól van, leteszem mindjárt, de nem nagyon tudom lefelé tenni, mert én ezt a gyereket nagyon szeretem.« Erre nagymamám azt mondta neki: »Tudom, megértem én, hogy nagyon szereted, de hogy gondolod, a többieket nem szeretik?« »Dehogyisnem, csak én tudom, hogy én ezt a kislányt nem fogom tudni felnevelni«” ‒ eleveníti fel könnyek között a hetvenhét éves asszony.

„Először bujkáltak vagy két-három napot a társaival, még Beregszászban is, meg szénakazlakban össze-vissza. Aztán megunta a bujkálást édesapám, és azt mondta, hogy ő már nem bujdosik tovább, hanem hazajön ‒ mert magyar katona is volt ‒, és jön ez a háromnapos munka, valahogy csak kibírja ‒ édesanyám is mondta neki, hogy »három nap az nem a világ vége, akkor ne bujdoss tovább« ‒  így másik társával hazajött és feladta magát. Amikor hazajöttek, még akkor éjszaka razziáztak a szovjetek, a szénakazlakba beledöfték a szuronyukat. Aztán el is vitték édesapámékat nemsokára.” 

Évekkel később egy falubeli idősebb ember, aki hazatért, mondta el neki, hogy Máramarossziget környékén látta az édesapját, onnan már haza akarták engedni őket, de

a nagyon legyengülteket magukra hagyták.

„Ott egy közös sír volt kialakítva, már ki volt vájva a nagy gödör, ahol a magatehetetlen embereket hagyták. Ez az idősebb ember egy pillanatra látta édesapámat, ahogy a felsőtestét hátulról felemelte valaki, és húzta a földön hátrafelé, akkor még élt. Ennyit tudok róla elmondani.”

*

A hetvenöt éves Gizi néninek az édesapját huszonkét évesen vitték el a szovjetek. „Én akkor nyolc hónapos csecsemő voltam, a bátyám pedig kétéves volt. Édesapám a vőlegényi csizmájában ment el, ez volt az egyetlen meleg lábbelije. Az oroszok észrevették, le akarták venni róla, de nem akarta odaadni; erre megfogták, és kikötözték egy fához, a csizmát leszedték róla, aztán lenyúzták elevenen a bőrt a talpáról, nemsokára úgy halt meg nagyapám testvérének az ölébe fektetve. Az én apám elment, és aztán soha többé nem tért haza. Én ennek a tudatában szenvedek, míg élek” ‒ mondja, miközben

kezembe adja édesapja magyar huszáregyenruhás fényképét,

amely minden nap a konyhaszekrény üvege mögül tekint rá.

*

Erzsike (67) anyai nagyapja még Szolyván meghalt. Becsapták őt és a társait. Azok, akiket elvittek, mindannyian munkásemberek voltak, sokszor hangzott az el: „Ó, mit nekünk három nap”. Nagyon legyengült a gyűjtőtáborban, így csak egyszerűen belelökték egy tömegsírba ‒ emlékezik vissza az asszony. Ő nagy dohányos volt. A kapott kis eledelét inkább elcserélte cigarettára. Egy badalói ember, aki hazajött mesélte majd el:  „Ernőt ne is kerestessétek, mert nem jött velünk, én láttam, amikor meghalt és belelökték a tömegsírba”. „Arra emlékszem, hogy a malenkij robot után a tőlem idősebb asszonyok mindig feketében jártak, amíg éltek” ‒ teszi hozzá Erzsike.

*

Endre bácsi és családja közösen beszél arról, hogy Endre nagyapja nagyon hamar meghalt, szinte semmit nem tudnak róla. Talán már a vonatból holtan lökték ki. Az akkor 65 éves férfi felesége, Juci néni nagybátyja három év után tért haza: azt mesélte el az unokahúgának, hogy amikor a tisztek kidobták a szemétre a krumpli héját, azt szedték össze és ették meg.

Volt, hogy a szomjúságukat a sáros lábnyomokban keletkezett tócsákból enyhítették.

A szomszédjukban is élt egy idős ember, aki túlélte a szenvedéseket, 40 kilósan tért haza, sokszor mesélt nekik a lágerben történtekről. Neki sikerült megszöknie a táborból. Már annyira szomjasak voltak, hogy egyszerűen tudták azt, ha ott maradnak, biztosan elpusztulnak. „Sokszor olyan esetre is volt példa, már annyira éhesek voltak, hogy, amit a tisztek kihánytak, azt ették fel a földről.” A vagonban a halottak több napig is ott voltak a még élőkkel, mert ha megállt is a vonat, nem nyitották ki a katonák a vagon ajtaját. Egymás vizeletét is megitták több esetben, mert már annyira kínozta őket a szomjúság. Endre bácsi egy másik családtagja arról beszélt, hogy az édesapjának minden lábujja lefagyott így itthon le kellett a végtagjairól vágni. 

*

Ilonka néni (76) édesapjának lefagytak az ujjai, még ott a lágerben levágták a kezéről. Lányának elmondta: „Amikor megállt a vonat, az orosz katona csak annyit kérdezett: Caput jeszty? Édesapámék mondták, hogy mennyi halott van, erre a katona csak gúnyosan annyit felelt, hogy »málo«, vagyis »kevés«. Hiába tért haza Ilonka édesapja 16 hónap után, egész életében szenvedett.

Azon kívül, hogy lefagytak az ujjai, gyomorrákban halt meg,

ami a lágerben alakult ki nála az embertelen körülmények miatt. A két bátyja viszont soha nem tért haza a láger poklából. 

*

A rendszerváltás után egy Alekszej Korszun nevű volt KGB-ezredes érkezett Badalóba, ahol falugyűlést tartottak. Olyan dokumentumokat hozott magával és olvasott fel, amelyekben pontosan le volt írva a helyi családokból elhurcolt férfiak neve, illetve születési dátuma. Lényegében így derült fény arra, hogy kivel mi történt. A mintegy negyvenezer elhurcolt kárpátaljai magyar és német civil nagyobb része soha nem tért vissza a családjához. Ukrajnában mind a mai napig nem rehabilitálták az elhurcoltakat, az új államhatalom egyszerűen figyelmen kívül hagyja a tragédia valóságát.
 

Összesen 69 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

És?
Ennek mi köze ahhoz, hogy a kommunista szovjetet ugyanazok hozták létre, akik ma Gretácskát szponzorálják...
Ugyanis az ő győzelmük abban áll: amikor a keresztények gyilkolják egymást.
Ezt kell elérniük, erre kell ma Soros-NGO-kat szervezniük...
Hogy a keresztény fehér ember soha, egyetlen pillanatra ne dőlhessen nyugalomban hátra.
Mert akkor erőt, energiát gyűjthet és nyomban kérdései lesznek.
Pl.: hogy lehet az, hogy Magyarország utóbbi kilencéves gazdasági-pénzügyi sikerei ellenére, a korrupció, a lopás, a maffiaálllam mintapéldájaként szerepel, az európai mainstream közbeszédben?

A német katonák, a Wehrmacht, a magyar polgári lakosságot teherautóikon, tankjaikon vitték Budapest felé a betörő orosz csapatok elől.

Elég karácsonyi hangulatban vagyok, de ez a csürhézés már sok.
Szívd ki Gréczy et. farkát!
Öblögess rókahúggyal!

9 ève a korrupciò,a lopàs,a maffiaàllam mintapèldája Magyarorszàg.
Reggel, délben meg este.
Ezt akartad mondani, csak nem merted.
Meg azt, hogy a magyar nem kérdezhet.
De a te kívánalmaid a kutyát nem érdeklik.
Ellenben, évről évre többen és többen, idegen jön hozzánk, nézelődni, fejlődni, és csodálkozni és ez aztán minden, csak nem a magyarok lejáratása, f.szfej.

Nem a kormány, ez a cikk. Ez is azért, mert ennek az emlékezésnek a gyűjtője Badalóba való.

Tudom, a zsidó sebek gyógyíthatatlanok, de a háborúban és a kicsi robotban ugyanannyian haltak kínhalált, s nekik nemhogy kárpótlásuk, de emlékezetük sincs a szűk családokon kívül. Ez bántó és igazságtalan aszimetria.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés