Hogyan építsünk demokráciát? A 20. század eleji svéd átmenet tanulságai

2019. december 15. 15:27

Csizmadia Ervin
Vendégszerző
Elmondhatjuk, hogy itthon a politikai közösség egy része nem bírja megszokni a demokráciát.

Manapság sokszor kerül szóba Svédország, illetve az északi modell. Viszont amennyire szeretünk példálózni a svéd modellel, olyan kínosan keveset tudunk erről az országról. Én azzal szeretném oldani ezt a hiányt, hogy az olvasó figyelmébe ajánlok egy régi szöveget, amely elég részletesen foglalkozik Svédországgal.

A tanulmányt Dankwart Rustow, német származású amerikai politológus írta 1970-ben. De a mű nem csak azért érdekes, mert Svédországról szól, hanem azért is, mert Rustow-nak ez a munkája amolyan „előfutár” volt részint az 1970-es évekbeli dél-európai, részint az 1989-90-es kelet-közép-európai átmenethez. Ebben a tanulmányban a szerző szakít azzal a szemlélettel (1970-ről van szó!), amely a demokráciák kialakulását feltételekhez köti. „Nincsenek előfeltételek” – mondja Rustow, illetve vannak, de azok nem determinálnak. Azaz:

gyenge demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban is létrehozható a demokrácia.

Van azonban valami, ami kulcs, s ez elitek bátorsága és cselekvőkészsége. 

Két aspektust emelek ki a tanulmányból. Az egyik az átmenetek hosszú folyamatának szakaszolása. Rustow talán az első szerző, aki – svéd példa alapján – leírja, milyen szakaszokra osztható az átmenet periódusa. A másik, hogy hogyan vett részt annakidején az átmenetben a svéd társadalom, mint közösség. Rustow arra jut, hogy a demokratizálódás elsősorban, mint a nemzeti közösség megteremtődése volt fontos a 20. század első felében s ehhez képest minden más szempont másodlagos. Lássuk ezt a két tényezőt kissé bővebben.

Három lépcső: új elit, intézményesedés, megszokás 

A demokratizálás előkészítő szakaszának egyik alapkérdése egy új elit megjelenése. Svédországban e körbe különféle társadalmi csoportokhoz (farmerek, városi alsó középosztály, munkásosztály) tartoztak s velük szemben a régi elit (konzervatív bürokrácia, földtulajdonosok, nagyiparosok) álltak. E két nagy társadalmi tömb között fontos témákban (mint például az adózás vagy a választójog) robbantak ki viták és e viták eredményeképpen alakult át a svéd társadalom.  A szerző fontos megjegyzése, hogy

e csoportok között nem egy túl kíméletes és folyamatos politikai harc zajlott.

Kemény küzdelem persze más országokban is zajlott, de valószínűleg mégis van valami különbség, ami az egyik kemény küzdelmet megkülönbözteti a másiktól. 

Ez pedig az, hogy a demokratizálódás második, döntő fázisában sikerül-e a politikai harcból politikai kompromisszumokra jutni, ami persze nem valamilyen mindenben való egyetértést, hanem a demokratikus procedúrák intézményesítését jelenti.

Amennyiben az intézményesítés nem következik be, hiába a fontos előfeltételként jelen lévő küzdelem, a riválisok nem találnak közösen vállalható szabályokat és a demokrácia anarchizálódhat. Svédországban – írja a szerző – a kompromisszumos második szakaszhoz sok küzdelem után, 1907-ben, az általános választójog bevezetésével jutottak el. De még e két egymásra épülő fejlődési szakasz jelenléte sem elegendő a demokrácia sikeréhez, mivel az „számos tényező összjátékának eredménye”. Például annak, hogy mivel nagyon kockázatos vállalkozásról van szó, az átmenet során korlátozni kell a folyamatokban ténylegesen részt vevő vezetők körét. 

Akármennyire szeretnénk is,

a demokrácia nem hozható létre egy nagy közös vállalkozásként,

hiszen „a demokrácia létrehozatala, hasonlóan más kollektív akciókhoz, egymástól eltérő motivációk nagy kavalkádjából jön létre”. Ezzel Rustow arra utal, hogy a nagy átalakulási akció sokszor konszenzusosnak tűnik, valójában azonban nagyon is eltérő szándékok és célok húzódnak meg mögötte. Például az 1907-es megállapodás is kompromisszum volt, amely nagyon különböző aspirációkból adódott.

Végül elkövetkezik a harmadik szakasz, amelyet Rustow megszokási szakasznak nevez. Ebben az időszakban (tehát a demokratikus procedúrák létrehozatala után) tanulják meg a felek azokat a viselkedési szabályokat, amelyekkel képesek működtetni a rendszert. Mint például magát a többpárti versengést, amelyet az éltet, hogy a felek nem feltétlen és nem totálisan élnek az erejükkel, olykor az erőfölényükkel, hanem pragmatikus módon kompromisszumra törekednek.

Ilyen viselkedésbeli, mentalitásbeli változáson ment keresztül a svéd konzervatív párt 1918 és 1936 között: a párt új vezetői azok a politikusok lesznek, akik elfogadják a demokratikus berendezkedést. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert az 1907 előtti időszakban a konzervatívok magát a demokráciát és az általános választójogot is gyanúsnak ítélik és részben szemben állnak bevezetésével. Később „kiválasztódik” egy politikusi vezetőréteg, amely ezt az ellenérzést már nem osztja és ez által viselkedésileg és mentálisan támasztékát jelenti a demokrácia jobboldali pólusának.

A demokratizálás, mint közösségépítés

Természetesen a baloldalon is számos alapelvet kell átértékelni és ugyanez mondható el a liberálisokról is. A jóléti állam közös elfogadásához később éppen ezek a mindenoldalú átértékelések és a kompromisszum-készség vezeti el a svéd politikai elitet. De legalább ilyen fontos, hogy az egész folyamathoz a kezdő lökést a 19. század utolsó harmadának holtpontja jelenti. Az adózás, a sorozás és a választójog körül kibontakozó nagy politikai küzdelem alapozza meg, hogy nem is olyan sokkal később a svéd politikai osztály képes újrarendeződni és a megszokási szakaszban elmélyíteni a demokratikus elköteleződést.

Ha ez az elköteleződés nem lesz ugyanis eléggé mély, ha túl korán jönnek a kudarcok, akkor a sikeres demokratizálódást veszély fenyegeti.

Rustow nem hagy kétséget a felől, hogy mennyire fontosnak tartja a nemzeti közösség állapotát. Egyszerűen szólva ez azt jelenti, hogy az állampolgárok nagy tömege megélje az adott politikai közösséghez tartozás élményét. A svéd társadalom ezt megélte, s úgy tűnik: a nemzeti faktor és a demokratizálódás között szorosabb a kapcsolat, mint a gazdasági fejlődés és a demokratizálódás között.

Van-e ma esély közösségképződésre?

De nincs-e túl távol tőlünk a svéd példa? De igen, időben távol van. Mégis adódik belőle számunkra három tanulság. Az első: minden átmenetnek szakaszai vannak, s az átmenetben nagyon hullámzik az elitek magatartása. Rustow azt mondja, hogy az elitek egyetértése nem szükségszerű feltétele a demokratizálásnak.

A második: a Rustow által említett harmadik szakasz (a megszokás) a mi demokratizálásunkban nem egészen úgy alakult, mint Svédországban. Egészen pontosan a politikai közösség egy részének a demokrácia megszokására való képtelenségét regisztrálhatjuk, sőt felvethetjük azt a kérdést, hogy

egyáltalán létrejött-e Magyarországon valamiféle politikai közösség.

A harmadik: Rustow a politikai közösséget egyben nemzeti politikai közösségnek tekinti.

Az átmenet idején a tranzitológusok többsége is nemzeti keretekben gondolkodott, sőt a magyar átmenet a nemzeti önrendelkezés visszanyerésének ígéretét is hordozta. Nagy tanulság, hogy ami harminc éve evidensnek számított, az később mennyire nem az. De ez már nem Rustow problémája, hanem a mi demokratikus átmenetünk egyik nagy tanulsága.  
 

Összesen 74 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Vikiben van egyfajta túlzott szemérmesség, amikor nem akarja letarolni az ellenfelet.
Ezért elkeni a választ, jópofáskodik.
Fel kellene fognia:
minden vádra, gyalázkodásra sebészi pontosságú, pengeéles válasz nem csak illő, életbe vágó.

Azt se feledjük, hogy a svédeknél az intellektus alapú sterilizáció minden második cigány nőt érintette. 1970-re valami 600 főre apadt a svéd cigányság száma. De ha egy random európait megkérdezünk, hogy hol volt a legkegyetlenebb cigányellenesség, akkor jó eséllyel Magyarországra mutat- porrajmos, cigányholokauszt- miközben nálunk a háború alatt is nőtt a létszámuk...

A vérfrissítés egy akkoriban 9 milliós népességnél ordas hadova. Aki nem hiszi, vessen egy pillantást askenázi honfitársainkra. Ők 1100 környékén egy ezer főből álló populáció voltak...

Nem biztos, h. a demokrácia annyira nyerő.

Erről világos kép fog kirajzolódni a balosok által megynyert önkormányzati választások után. Már most kezdenek a kontúrok kirajzolódni.

4 évenkénti választásokkal szembenézve lehetetlen népszerűtlen, de hosszabb távon akár az egész társadalom részére előnyösnek ítélt lépéseket megtenni. Itt van az épülő, fejlődő Budapest elvesztésének rejtélye.

Mi az orvosság egy velejéig hazug, külörszágokhoz forduló ellenzék ellen kormányon? Demokratikusan?

A jelenlegi taktika a Fidesz többségű parlament által hozott törvények kiforgatásával lázítás. Tavaly volt a "rabszolgatörvény", idén a NEM válogatás nélkül, mindenkinek "járó" ingyenes társadalombiztosítás. A politikai küzdelembe beszálló Facebookkal és guglival, ugyanakkor a szemét oktatás és egészségügy mantrázásával.

Nincs olyan ország, ahol állampolgári jogon járna annak is, akitől elvárható egy csekély, méltányos összeg kifizetése, azért sem, mert viszont NEM várható el, h. a dolgozó, adózó fizetők a potyautasokat évzizdekig tűrve joggal érezhessék magukat baleknak a végtelenségig. Nem tetszettek észrevenni, h. munkaerő hiány van Magyarországon?

Az ellenzéki lázítás most a NAGYON számos kivételt el nem ismerve riogat, mint a 400000 éhező gyerekkel az ingyenes iskolai étkeztetés ellenére. Valamiért nagyon szeretik ezt a számot.

Jó, jó, de nem lehet véletlen, hogy a cikk a Svédországbéli XX. sz. első feléről szól, és nem mondjuk Kenya XX. századának az első feléről.

Nyilván az az oka, hogy Svédország jelen állapotát valamiféle mintának tartja, amit jó lenne követni. Mármost, erről magam sem vagyok meggyőzve.

Szerintem a magyar lakosság azért nézte tétlenül a zsidóság elhurcolását, mert senki nem szólt, hogy baj van és segíteni kéne...

Ugyanakkor nyilván összefügg Kun Béla tevékenységével, hogy a zsidótörvények fölmerülhettek, és végrehajtották őket. És ezek miatt volt világos 1944-ben, hogy egyáltalán kik a zsidók. Szóval jogi szinten van igazságod.

Egyetértek. A cikk lényegében Svédországra szabott mucsaizás. A sok bunkó szemét megnyitotta a szocdem élcsapat.

A belterjességnek van mérőszáma indikátorai- pl a genetikai betegségek. Ilenek a svédeknél nem jeleznek különleges endogámiát. A hazaáruló globalista elit szereti a vérfrissítés szót használni- mint legutóbb Schauble a 80 milliós Németrországban a migráció igazolására.

Mindenesetre ezt sugallja, igen. Különben miért választaná pont Svédországot? Ja, és miért egyértelműen helyeslő megközelítéssel, gondosan elhallgatva pl. az eugenetika témáját, amit itt a kommentelők szóvá is tettek, továbbá a II. világháborús szerepvállalás bezonyos kérdőjeleit (Svédországot nem kellett megszállni a náciknak, mert így is mindenben kiszolgálták a német hadiipart...). Ebbionyitten kéremszépen vegytiszta "bezzegsvédország", a masszív seggnyalás értelmében.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés