Csillagok hullnak, születnek újak

2019. december 12.

Demkó Attila
A végtelen csillagmezőt látjuk először, aztán két holdat, majd egy bolygó horizontjának hatalmas ívét. Idegen világ ez, nincs benne kékség, egy sivatagbolygó valahol a galaxis peremén. Aztán beúszik egy szürke űrhajó, lézernyalábok nyúlnak utána. Az ikonikus jelenetet 1977-ben láthatták az amerikai nézők először. Több mint négy évtizeddel később, idén decemberben a kilencrészesre bővült sorozat véget ér. Milyen nyomot hagy bennünk ez a modern eposz, és milyen nyomot hagyott a változó világ a tripla trilógián? Lehet-e még férfias legendákat álmodni a politikai korrektség világában?

A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején egy egész nemzedéknek volt meghatározó élménye az első Star Wars-film, az Egy új remény. A magyar mozik 1979-ben mutatták be, Csillagok háborúja címmel, és a következő években százezrek repültek el egy messzi-messzi galaxisba, hogy aztán lelkük egy része ott is maradjon. Az SW-filmek a hetvenes években született generációnak a mindennapok részeivé váltak: az óraközi szünetekben TIE vadászok és X szárnyúak harcoltak az iskolaudvarokon, a Vörös Vezér ordibált a Kék Vezérrel, és mindenki Luke Skywalker akart lenni. Amikor a Magyar Televízió 1984 végén műsorára tűzte a filmet, az százezernyi gyereknek a legszebb karácsonyi ajándék volt. Globálisan százmilliókat szippantott be a jelenség. Egy olyan paralel univerzum született, amelynek vannak ugyan versenytársai, nyomába egy másik kitalált világ sem érhetett eddig. Se a Star Trek, se az újragondolt verziójában egyébként az SW-hez mérhető Csillagközi romboló (Battlestar Galactica), se más.

MASZKULIN MESE

Az eredeti történetet kamasz fiúkra, fiatal férfiakra szabták. A főszereplő az unalmas hétköznapokból pillanatok alatt egy csillagközi háború főhőse lesz, ráadásul pilótaként. Van benne szép, fehérbe öltözött lány, aki bár erős, harcos hercegnő, azért meg kell menteni. A gonoszok is meggyőzőek, a császár amellett, hogy sátáni, zseniális. Darth Vader a legnagyobb harcos, és jól szabott egyenruháikban a birodalmi tisztek is tisztelet parancsolnak.

Az univerzum teremtőjét, George Lucast bevallottan inspirálta a náci Németország, a képek időnként Leni Riefenstahlt idézik, a zene – a hihetetlenül eltalált zene – pedig Wagnert. Van benne ókori Róma is, szenátussal, tógákkal és egy csipetnyi birodalmi Japán. Jól néznek ki a rohamosztagosok, a csillagrombolók, a csaták az űr mélységes mélyén.

A Halálcsillaghoz hasonlíthatóan ikonikus fegyver nincs egyik más scifi-univerzumban sem, és nem is lesz. Azt felülmúlni, hogy egy holdméretű űrállomás egész bolygók megsemmisítésére képes, csak maga az SW próbálta, egy bolygóméretű űrállomással, amely egész naprendszereket tud eltörölni. Ez már az utóbbi évek kevésbé sikeres terméke. A néző úgy tud azonosulni a jókkal, a lázadókkal, hogy azért a másik oldal is lenyűgözi. Ezért olyan hatásos a Galaktikus Birodalom és a Lázadó Szövetség csatája. De sajnos csak az első három részben, amelyek ma már a kilencrészes sorozat közepét jelentik.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés