Ahány magyar, annyi király – Czakó Gábor a Mandinernek

2019. november 30. 7:19
„Ahány magyar van, annyi király. Mindenkinek a fején van egy pici koronácska, amit saját maga csempészett a kalapja alá.” Magyarságról, hitről, művészetről, kultúráról, ország és világ állapotáról beszélgettünk Czakó Gáborral, aki öt évtizednyi szerteágazó munkássága elismeréseként a minap vehette át a Nemzet Művésze díjat. Korunkról elmélkedve leszögezi: „Aki azt hiszi, hogy egy zárt rendszerben – márpedig a Föld zárt rendszer – bármi korlátlanul növekedhet, az vagy őrült, vagy szélhámos”. Nagyinterjúnk!

Czakó Gábor 1942-ben született a Tolna megyei Decsen. Pécsi egyetemi tanulmányai után jogászként dolgozott, miközben különböző művészeti ágakban alkotott. A hatvanas-hetvenes évektől képzőművészeti alkotások, valamin szépirodalmi művek, esszék, drámák írója, a katolikus-konzervatív értelmiségi körök jelentős véleményformálója. Dolgozott Antall József miniszterelnök tanácsadó testületében. A Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának tagja, a Kossuth-díj birtokosa, a Nemzet Művésze, a magyar katolikus újságíróképzés megszervezője. Feleségével, Simon Évával hat gyermeküket nevelték fel. Van tizennégy unokája.

***

Mindig is sok írását kezdte gyermekkori visszaemlékezéseivel: mi a legkorábbi emléke?

A legkorábbi időkről egyetlen erősebb emlékcsoportom van. Az pedig az, amikor vérhasba estem. Egy Rothfuchs nevű menekült orvos mentette meg az életemet. Nagyon gyűlöltem őt, mert minden nap többször hasba szúrt az injekciós tűjével. Két-három éves gyerekként nem tudtam szeretni ezt a dolgot. Később aztán nagyon nagy tisztelője lettem ennek a doktornak. Rendes gyerekkorom volt, attól eltekintve, hogy

édesapám a második világháborúban fogságba esett, ahonnan nem tért vissza.

Nem is láttam őt soha. Édesanyám egyedül nevelt fel bennünket. Volt egy nálam négy évvel idősebb bátyám, akivel – remélem, ezt ő a mennyországban megerősíti – nagyon jó testvérek voltunk. Nagyon szerettük egymást és édesanyánkat is.

Hol zajlott ez a gyerekkor?

Decsen, a dunántúli Sárközben. Decs határában van Szekszárd. A szekszárdi szőlőhegyek nagy része hajdan decsi szőlőhegy volt. Szekszárdon érettségiztem, tizennyolc éves koromig otthon éltem. Aztán szobrásznak készültem és eljöttem Pestre. Beiratkoztam egy szabadiskolába. Hogy ne vigyenek el katonának – ez két évet jelentett volna akkoriban –, jelentkeztem jogra is, mert a művészeti főiskolákra nagyon kevés jelentkezőt vettek fel. Háromszáz jelentkezőre nyolc hely jutott.

A szobrászat honnan jött?

Kiskoromtól kezdve rajzoltam, mintáztam ezt-azt, díjakat is nyertem. Nem tudom, honnan jött az egész. Édesapám egy zseni volt,

mindenfélét csinált, atléta volt, feltaláló,

nem is lehet felsorolni, hogy mi mindennel foglalkozott igen magas szinten. Lehet, hogy az ő tehetségeiből valami kevés átszivárgott belém. A lényeg az, hogy Pesten jártam a Dési Huber Szabadiskolába, tanultam mintázni, a kiváló Labancz Ferenc volt a mesterem, talán tetszett is neki a fejlődésem. De – mint mondtam – a katonaság elkerülése miatt be kellett adnom a jelentkezésemet jogra, s mivel a képzőművészeti főiskolára nem vettek fel, jogász lettem. Az egyetem elvégzése után Pécsett lettem jogász. Sok kiváló ember élt akkoriban Pécsett, például Lázár Ervin, aki földim is volt. Vagy Csorba Győző, a jeles költő.

Az írás ekkor már jelen volt az életében?

Az az igazság, hogy nincsenek külön írók vagy festők vagy színészek, hanem...

Inkább szépre, igazra való érzékenység...

Pontosan! Az érzékenység ebben és abban is ki tud törni. Nagyon kevés olyan embert ismerek, aki mondjuk festőművész volt, de ne lenne érdemes elolvasni az írásait is. Én is írtam akkor már mindenfélét, például egy drámát, aminek Disznójáték volt a címe.

Arról szólt, hogy a disznók a disznóvágás hajnalán forradalmat akarnak kirobbantani, hogy ne vágják le őket.

Volt egy másik drámám is, a Simon című, ami egy szerelmespárról szólt. A fiút megölik, a lány menekül, de mindig visszatér a színpadra, mert a világ ilyen, hogy nem lehet kiszaladni belőle. Ezt azóta mindenki megtapasztalhatta. Ezek a darabokat tizenkilenc-húszéves koromban írtam, diáktársaim között kézen-közön forogtak. Megpróbálták előadni őket az egyetemi színjátszócsoportban. A Simon című darabomat aztán hétszer tiltották be. Különböző helyeken, különböző társulatokkal. Az akkori hatalomnak elég jó gyakorlata volt a gyilkosságban, és nem tartotta realistának, hogy valakit nem lehet megölni. Mert a darabban szereplő lány eljut odáig, hogy hiába szúrják le, nem hal meg. Ilyen nincs – gondolhatták.

Tehát úgy indult a pályája, hogy mindenhol betiltották.

Igen. Volt a másik darabom, az említett Disznójáték. A disznóvágás hajnalán három disznó beszélget az életről. Van egy öreg koca, aki mondja, hogy azért van ilyen csönd és azért nem kapnak reggelit, mert ma lesz a disznóvágás. Ezt is többször betiltották, aztán később elég nagy karriert futott be, játszották több helyen. Ezzel kezdődött az a nagy vidámság, amit irodalomnak nevezhetünk.

Milyen volt az akkori irodalmi élet? Miben különbözött a maitól?

Nem lehet a kettőt összehasonlítani.

A rendszerváltás előtti irodalmi élet rendkívül heveny volt,

mozgékony, tele tettvággyal meg céllal, akarással. A rendszerváltás előtt az írók részt vettek a lakitelki találkozón, aminek a szervezője is egy író volt, Lezsák Sándor. Nagyon sokoldalú férfi, aki mellesleg olyan ember, aki pesti srác létére úgy látta, hogy el kell mennie egy tanyára tanítónak. És elment tanyai tanítónak. Aztán megszervezte a lakitelki találkozót, ahol sok komoly ember jelent meg, tudósok, későbbi politikusok. A magyar kultúra, a magyar sors kulcskérdései körül forgott ott minden. De visszatérve a korábbi időkre, a mai fiatalabb generáció valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy milyen volt az a világ, amiben napirenden volt, hogy lehallgatták az embert, a szerkesztőségeket szétzavarták, lapokat tiltottak be.

Például a régi Mozgó Világot, amelynek ön is az egyik szerkesztője volt. Az a lap akkoriban szinte a szabadság szigetének számított, legalábbis egy darabig.

A politika akkor is sokkal árnyaltabb volt, mint azt visszatekintve gondolhatnánk. Különböző figurák alkották. A kultúrvilág egészét Aczél György személyesen irányította, de ezt fizikailag nem lehetett megcsinálni, hogy ő egy személyben mindent felügyeljen. Volt egy-két finomabb ember is a csapatában – ami nem volt rájuk jellemző –, ilyen volt például Tóth Dezső, az ex-kispap, aki Aczél irodalmi helyettese volt. Aczélnak az egész kultúra volt a birodalma, de minden műfajnak külön szakértői voltak Aczél környezetében. Nekünk a véletlen folytán elég nagy lakásunk volt, ott gyűlt össze általában a baráti társaság. Kialakult egy olyan csapat, amelynek a tagjai megbíztak egymásban. A Kulin Ferenc-féle Mozgó Világ létrejötte, azt kell mondanom, szabadon történt. Elengedte a hatalom ezt a társaságot egy időre. A szerkesztőség önmagát joggal nevezhette „mi”-nek. Jómagam 1979-től vettem részt benne. Csak példaként mondom erre, hogy egyszer

írtunk egy tiltakozó levelet Aczél Györgyhöz, és Jolika, a takarítónő odament a titkárnőnkhöz, hogy ő is aláírná.

Alá is írta. Ilyen légkör volt a Mozgó Világnál. Nem gondolnám, hogy ez ma sok kulturális műhelyben létezne.

Honnan indult a lap története?

Minden írószövetségi gyűlésen fölállt közülünk valaki azzal, hogy miért nincs egy olyan lap, ahol fiatal szerzők jelenhetnek meg, akiknek különböző újító ötleteik vannak. Több éven át rendszeresen elhangzott ez. Végül aztán engedélyezték. De nem folyóiratként, hanem úgynevezett periodikaként. Egy évben kétszer-háromszor, végül hatszor jelent meg. Olyan volt a Mozgó, hogy sorban álltak az emberek az újságosnál reggel, hogy megvehessék a friss számot. Ma már ez is elképzelhetetlen. De mondok erről még egy „önfényezőnek” tűnő történetet, amely valójában persze nem az. Egyszer bejött a szerkesztőségbe egy magas, vékony, nagyhajú fiatalember. Kocsis Zoltán, a méltán híres zongoraművész, hogy szeretne belépni a Mozgó csapatába. Zenei rovatot szeretett volna csinálni. Be is vettük. Ő nemcsak bámulatos zongoraművész volt, hanem nagyon nagy zenei gondolkodó. A zenéről igen mély látomásokkal, gondolatokkal bírt. És ezeket nagyon jól meg is tudta írni. A képességeire jellemző, hogy egyszer összejött egy román művésznővel, megbeszélték, hogy majd megy hozzá két hónap múlva Bukarestbe és találkoznak. Addigra Zoli megtanult románul.

Aztán csúnya vége lett a Mozgó Világnak mégis.

Öt évig csinálhattuk rendesen. Erre a szerkesztőségi „mi”-érzésre utalva azt még elmondom, hogy szokásunk volt rendszeresen szerkesztőségi vacsorákat tartani, ahol megbeszéltük a dolgainkat. Egy kedélyes dolog volt. Jolika, az említett takarítónőnk mondta, hogy ő is szeretné meghívni a szerkesztőséget egy ilyen vacsorára. Egy kis lakásban lakott a férjével, ahol remek töltöttkáposztát főztek. Szóval a Mozgót így kell elképzelni, ilyen szellemben működött. Egy másik példa még erre: volt egy klubvezető barátnőnk a Volán klub élén: Csöpike. Ott tartottuk az estjeinket. Csöpikét egyszer beidéztek a kerületi pártbizottságra. Nem ment be. Megint beidézték. Megint nem ment be, Harmadszorra már kimentek érte. Kérdezték tőle: Csöpike elvtársnő, hogy lehet az, hogy mi behívjuk magát, maga meg nem jön be. Hát hogy mennék be, mondta Csöpike, amikor én nem vagyok az önök szervezetének a tagja. Kis, törékeny nő volt, havonta egyszer, amikor megjelent az új lapszám, megjelent a szerkesztőségben egy doboz süteménnyel, ajándékként. Vagy ott volt Olajos Csaba fröccsöntő kisiparos. Neki az volt a mániája, hogy nem helyes, hogy a magyar értelmiség ilyen szétszórt. Van a népi és urbánus ellentét és sok egyéb más törésvonal. Ezért időnként vacsorákat rendezett és meghívta a korabeli ellenzék egymással is nagy ellentétben lévő tagjait. Mondjuk a Tamás Gazsit (Tamás Gáspár Miklós filozófus - Gy. Á.), vagy a Mozgó szerkesztőségéből néhányunkat és másokat. Olajos Csaba egyébként a határon kívül élő üldözött írókat is támogatta. Bevételeit jobbára ilyesmire áldozta. Aki a magyar ügyben valamit is tett, azokat támogatta. Sajnos meghalt már, nem lehet érte eleget imádkozni, kiváló ember volt.

A Mozgó esetében folyamatosan telt a pohár.

Ott volt például Mészöly Miklós, aki egy igazi, komoly, becsületes ellenzéki személyiség volt és kiváló író. A hatvanadik születésnapját megünnepeltük. A hatalom mindezt egy idő után megelégelte. A pártközpontból kiküldtek egy csapatot és átadták nekik a Mozgó Világot. Mi pedig valamennyien, a főszerkesztőtől Jolikáig, a takarítónőig kiléptünk az ajtón.

Mitől lett aztán az írótársadalom a rendszerváltás után ennyire széthúzó?

A magyar társadalomban mindig is voltak feszültségek, ellentétek. Mondok egy példát. Soha nem jelentem meg a pécsi Jelenkorban, pedig olykor küldtem valamit nekik, de soha nem közölték. Valamiért nem passzoltam oda. Persze nem haragszom rájuk. Sokan vannak viszont, akik érzékenyebbek és mérgesek ezért vagy azért, megsértődnek szerkesztőségekre. A magyarok egyébként állandóan viszálykodnak egymással. Sok-sok olyan lap volt a magyar irodalomban, amelyek jó minőségűek voltak, bátor dolgokat írtak. A Mozgó Világ volt az egyetlen lap, ahol a magyar társadalom sokféle arca tudott megjelenni egy zivataros korszakban.

Minden magyar egyúttal individuum is. Mindenki úgy érzi, hogy a kezében van a bölcsek köve.

Elég megsimogatni kicsit ezt a követ és máris működésbe lép. Ez rossz is meg jó is. Ez okozhatja a mélyben azt, hogy nem nagyon tudunk egymással együttműködni és sokszor látunk egymásban ellenséget, amikor esetleg csak művészi konkurenst vagy effélét kellene látnunk. Eltúlozzuk a kicsi dolgokat. Minden magyar egy külön vár. Egy külön végvár.

A rendszerváltás eufóriája elragadta? Reménykedett?

Reménykedtem, persze, de ezek a remények csak mérsékelten váltódtak be. Boldogult Antall József tanácsadó testületében szolgáltam 1990-től. Bevonult a parlamentbe Antall József a maga húsz-huszonöt emberével. Ott volt a parlament mint apparátus is több száz különféle tisztviselővel, a portástól a könyvelésig. Elmondok egy történetet: kellett belépő a parlamentbe, egy igazolvány. Leadtam a fényképet, nem történt semmi. Szólok a titkárnőnek, hogy kérdezzen rá. De nem történt semmi. Így ment ez hetekig. Aztán lementem abba az irodába, ahol a belépők készültek. Ott ült egy hölgy, almát evett bicskával. Mondja ő is, hogy készül az igazolvány. Erre mondtam, hogy jó, akkor megvárom. Van nálam könyv, olvasok addig. Azt mondja a hölgy, ezt nem lehet. Már miért ne lehetne? Ha egyszer úgyis készül, megvárom. Addig elolvasom a könyvet. Ültünk csöndben, az alma elfogyott, egyre feszültebb lett a légkör. Egyszer csak a hölgy felkapja a telefont és megkérdezi valakitől, hogy nála van-e Czakó úr belépője. Nem volt nála. Megint felhívott valakit, aztán még valakit. Semmi. Ültünk még így egy darabig csendben, aztán egyszer csak fölállt, odament a páncélszekrényhez és kivette a belépőmet. Vagyis

az Antall-kormánynak nem engedelmeskedett az adminisztratív apparátus sem.

Nem tudott igazi végrehajtó hatalom lenni. Például a rendőrség sem volt hajlandó végrehajtani bizonyos utasításokat. Az Antall-kormánynak ez volt a rettenetes baja, hogy nem volt megfelelő káderállománya. Egyik akkori nagykövetünk mesélte, hogy dolgozott nála egy fiú még a régi apparátusból. Nevezzük Pistinek. Pistit mindenki szerette, udvarias volt, segítőkész. Egyszer rajtakapták, hogy jelent a KGB-nek. A nagykövet felelősségre vonta. Erre annyit mondott Pisti, hogy nagykövet úr, én is szeretnék előbbre jutni. Itt volt szerintem a gyökere az egésznek, az iszonyatos káderhiány, amivel egyszerűen nem tudtak mit kezdeni. Az államgépezet hiányzott. Hiába találtak ki a nagyszerű koponyák bármit, ha azt nem hajtották végre, vagy nem is értették meg. Aztán a szélhámosok! Jöttek Afrikából, hogy ott nekik vannak gyémántbányáik vagy koncessziójuk egy területre, ami még nincs föltárva, és szívesen bevennék a magyar államot társnak ebbe a vállalkozásba, vagy mást, akit a miniszterelnök úr akar. Ilyen ipse rengeteg volt.

Ez olyan, mintha Hamvas Béla Karneváljában olvasná az ember. Az ön életében Hamvas egyébként is komoly szerepet játszik.

Személyesen sajnos nem ismertük egymást, de a feleségével, Kemény Katalinnal jó viszonyban voltam. Gyakran voltunk nála, ő is jött hozzánk többször. Egy rendkívül művelt ember volt és nagy társalgó, akitől csak tanulni lehetett. Ő Hamvasnak abszolút szellemi társa volt. Hamvas életműve még szamizdat volt, amikor találkoztam az írásaival. A délvidéki folyóiratok, a Híd, az Új Symposion közöltek Hamvast. Apai ágon Délvidékről származom, vannak még ott rokonaim. Általuk jutottam hozzá először Hamvas írásaihoz. Nálunk akkoriban Hamvas betiltott szerző volt. Ami érthető is, hiszen Hamvas beleszagolt a kommunizmusba, majd undorral elfordult tőle. Antikommunista volt, amit nem is tartott titokban. Rögtön beleszerettem. Azóta is folyamatosan olvasom.

Készítettem is egy Hamvas-szótárt, amiben kigyűjtöttem a fontos alapgondolatait, hogy megspóroljam a lustáknak,

hogy el kelljen olvasniuk a műveit.

Hamvasnak korábban volt egy reneszánsza, ami mintha mostanra lecsengett volna. Mintha bekerült volna az ezoterikus szerző skatulyába.

Sose kezelték a helyén. Mindenkiről megírta a véleményét. Bizonyára rólam is, noha soha nem találkoztunk. Hamvasnak mindenkihez van egy rossz szava. Mert valahogy leleplezi valamennyiünk sutaságait és hazugságait. A hazugság a legveszélyesebb, hisz' egy író soha nem hazudhat. Ez a legsúlyosabb szakmai követelmény, amit igen kevesen tudnak teljesíteni. Van egy rövid írása, amelyben arról ír, hogy ha egy ember idegen ország határállomásához érkezik, átesik a vámvizsgálaton és belép az országba, a leghelyesebb, ha az első arra járótól megkérdezi:

hölgyem/uram, önöknél most éppen mit hazudnak?

Azok az írók, akik ma élnek a világon – és Magyarországon is –, egész biztos, hogy hazudtak már. Nem a tanító bácsinak, hanem magának Istennek. Alapvető léthazugságokban él az emberiség döntő többsége. Állítólag így kell élni. A Gazdaságkor egy olyan rendszer, amely előadja a humanizmust és hasonlókat, de igazából a „megéri/nem éri meg” dilemma körül forog minden gondolata.

Egy korábbi interjújában is beszél arról, hogy „számíthatunk egy összeomlásra, de nem a világ végére”. Miféle összeomlásra gondol?

Van egy nagyon egyszerű levezetése ennek. A Gazdaságkor, ami nekünk jutott, abban a hazugságban él, hogy a gazdaság képes korlátlanul növekedni. Azt hazudja az embereknek, hogy lesz mindenük. Neked is lesz majd Trabantod, aztán később Mercedesed. Tehát minden növekszik és mindenki egyre gazdagabb lesz. Nos, aki azt hiszi, hogy egy zárt rendszerben – márpedig a Föld zárt rendszer – bármi korlátlanul növekedhet, az vagy őrült, vagy szélhámos.

Egy olyan alaphazugságon nyugszik az egész rendszer, ami teljesíthetetlen ígéretekkel szélhámoskodik.

A múltat egyébként is sorozatos összeomlások tarkítják. Összeomlott Róma, a török birodalom, a Szovjetunió. Ez vár Amerikára is és a többire is.

A magyar társadalom hogy áll ebben a világhelyzetben?

A magyar társadalomnak lehet reménye. Nem is egy, hanem kettő. Az egyik a Szűzanya, aki eddig kihúzott bennünket minden bajból, a másik pedig a magyar természet. Az, hogy magyarok vagyunk. A magyar leleményesség. Nagyon sok volt hadifogollyal beszéltem, amikor édesapám nyomait kutattam. Ha szobafestő kellett például egy tisztnek, akkor a németek közül jelentkeztek a szobafestők. Ha nem volt köztük, nem jelentkezett senki. A magyarok kilencvenöt százaléka föltartotta a kezét. Tudták, hogy körülbelül egy napi munka után jobban meg fogja tudni csinálni a festést, mint az, akinek szovjet szobafestői képesítése van. Öreg barátom, Medve András tíz évet húzott le a Gulágon. Ő mesélte, hogy egy érettségizett, átlag magyarból pár hónap alatt bármikor kinevelt egy orvost a táborban. Ugyanis nem volt gyógyszer. Ennek következtében tizenöt-húszfajta gyógyszer létezett a lágerek polcán, valójában egyfajta elsősegélynyújtást tanultak a szovjet orvosok. Egy érettségizett magyar fiú ezt már fejből tudta a tanulmányaiból, a cserkésztáborokból. Őket Bandi bácsi már könnyen kikupálta.

Ez a mentalitás az, ami megvédheti a magyar társadalmat?

Valószínűleg igen. Összeomlás ettől persze még lehet, de ebből ki tudunk majd mászni. A magyar leleményesség egészen bámulatos. Ennek – ahogy említettem – nyelvi okai is vannak. A magyar nyelv szókincse kimeríthetetlen. Nem csak abban az értelemben, hogy nagyon sok szavunk van, hanem

bármikor csinálhatunk egy új szót, amit az összes magyar megért. Még akkor is, ha az tréfa.

Ezért is van akkora költészetünk. Van kétszáznegyvenezer magyar népdal. Ha az ember elmegy egy német lakodalomba, azt hallja, hogy az emberek ugyanarra a 2-3 nótára járják órákig. Decsen élt Fülöp Feri bácsi, paraszttáncos, a népművészet mestere. Jártak le hozzá néptánccal foglalkozó szakemberek és filmezték, interjúvolták. Egyszer föltűnt az egyik kutatónak, hogy Feri bácsi ugyanarra a nótára tegnap egész mást táncolt, mint aznap. Mire Feri bácsi azt válaszolta, hogy hát persze, hiszen tegnap fehér bort ittam, ma pedig pirosat. Ez az a dolog, ami a magyart magyarrá teszi. Innen van a magyar engedetlenség is. Itt ahány magyar van, annyi király. Mindenkinek a fején van egy pici koronácska, amit saját maga csempészett a kalapja alá.

Alapvető jelentősége van az ön munkásságában a hitnek: ön szerint milyen állapotban van ma Magyarországon a kereszténység?

Elég jó állapotban van. A németországihoz, az átlag európaihoz képest sokkal jobb a helyzet – ami a szellemi állapottól függ. A német templomok jó része már át van alakítva kultúrházzá, raktárrá, mecsetté, akármivé. A magyar templomok kihasználtsága jó. Nálunk itt az utcában van egy templom, minden misén tele van. Sokfelé jár az ember az országban, sokfélét lát. Vannak olyan helyek, ahol jó pap működik, és vannak olyanok, ahol rossz pap működik. Ez ilyen. Jó barátságban vagyok Bíró Lászlóval, aki rektor volt a teológián. Elmentem egyszer a hittanjára. Az ő hittanja azt jelenti, hogy egy háromszáz fős terem teli van zsúfolva tizenhat és harminchat év közötti fiatalokkal. Aztán egy folyosói sarokban újabb kis tömeg, ők a jegyesek. Amott a kezdő szerelmesek – és így tovább. Fantasztikus erők tudnak összejönni. Ott van Pál Feri atya, akinek az előadásai mindig teltházzal mennek. Az összejött emberek csoportokat alkotnak, viszik tovább mindazt, amit ezeken a helyeken kapnak. Persze vannak vidékek, ahol gyönge a gyülekezet és a pap – ha van egyáltalán. Majd lesz. Jézus idejében voltak összesen tizenketten. Mert Júdást le kell vonni közülük.

Aztán tizenegyen maradtak. És mégis.

Nemrégiben a Nemzet Művésze lett. Mit jelent ez önnek?

Jót. Nagy megtiszteltetésnek tartom. Meg kell hálálni jó munkával.

 

Fotók: Ficsor Márton

Összesen 100 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Sok mániája van, de feltétlenül hiteles figura rengeteg jó gondolattal is.

Köszönöm szépen! Czakó Gábor pontos és remek!

Van benne valami, de manapság amikor a német partnerrel (céggel) tárgyalunk, a szakmai (informatikai) egyeztetéseken már régen nem németek, hanem ukrán, román, bolgár ... szakemberek ülnek velünk szemben.

Igen, a Czuczor-Fogarasi fűnik az egyik mániának... Ettől függetlenül kedvelem a könyveit.

Hogy maguk milyen irigyek!
Valakiktol mindig irigyelnek valamit.
A Szemlohegyi villa nem bantja a csoret?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés