Szánthó Miklós: Régi bűnnek hosszú az árnyéka

2019. november 28. 9:18

Írta: Kereki Gergő
A CEU három korábbi oktatója hosszú cikkben reagált Varga Judit igazságügyi miniszter jogállamisággal kapcsolatos írására: válaszukban párhuzamot vonnak Magyarország megregulázása és a társadalomra veszélyes bűnözők megbüntetése között. Hogy egy újra kibontakozó „jogállamiság-vitáról” van-e szó, vagy valami egészen másról, arról Szánthó Miklóst, az Alapjogokért Központ igazgatóját kérdeztük. 

Miközben az Unióban újra a magyar jogállamisággal, illetve egy új „jogállamisági párbeszéddel” foglalkoznak, Varga Judit a magyar kormány tagjaként cikket jelentetett meg a témában a Euronews-on, melyre egy igen vitriolos reakció is érkezett ugyanott. Újraindul a „jogállamiság-vita”?

Az igazából sosem aludt el, a német-belga duó, illetve az Európai Bizottság az elmúlt hónapokban is gőzerővel dolgozott újfajta mechanizmusokon, hogy hogyan lehetne „értékelni” a jogállamiságot a különböző uniós tagállamokban. Ezt üdvözli is az a három, korábban a CEU-n oktató vagy előadó tanár, akik egy valóban pökhendi válaszcikket jelentettek meg a magyar igazságügyi miniszter publikációjára. Varga Judit pontosan azt állítja, hogy azért teljes tévút a jogállamisági eljárások továbbra fabrikálása, mert az nem jogi, hanem politikai fegyver, és bár „szakmai eszköznek” igyekeznek feltüntetni, az igazából egy adott, szubjektív nézőpontból történő „igazságosztás” lángpallosa. 

De a szerzők elég részletesen, sok hivatkozással indokolják meg, hogy a „jogállamiság” egy bevett, körülírható jogi fogalom, másrészről, azt, hogy Magyarország – és Lengyelország – azt rendszeresen és szisztematikusan megsérti. 

Akkor tisztázzunk valamit! Sok évvel ezelőtt Csurka István mondta, hogy a „szakmaiság bolsevista trükk”, és abban az értelemben teljesen igaza volt, hogy ha a balliberális oldal a saját világnézeti agendáját rá akarja kényszeríteni valakire, akkor rendszerint a saját érvelését „szakmainak”, a másik félét pedig „politikainak” állítja be. Ezáltal a balliberális álláspont megalapozottnak, megbízhatónak tűnik, adott esetben például jobboldalé pedig politikailag motiváltnak. Holott arról van szó, hogy mindkét oldal álláspontja politikailag „motivált”, és ez természetes is, hiszen világnézeti konfliktusról van szó. Nézzék meg a szóban forgó, „neves nyugati egyetemi tanárok” által írt cikket. Valamennyien tanítottak vagy előadtak korábban a CEU-n; bár azt állítják, hogy nekik nem szokásuk az „Orbán-rezsim” mindenféle megnyilvánulását kommentálniuk, külön-külön és együtt is eddig is folyamatosan kritizálták a nekik politikai alapon nem tetsző magyar vagy lengyel intézkedéseket – a liberálisok legalább a hazudozásban következetesek –, a magyar alkotmányos berendezkedésről hetet-havat összehordó Kim Lane Scheppele-vel közös publikációs listájuk pedig végtelennek tűnik. Az általuk írt elég elnagyolt kritikák, miszerint Magyarországon „limitált a médiapluralizmus”, a „független intézményeket kontroll alá vonták”, vagy hogy éppen ma is megszűnik az igazságszolgáltatás pártatlansága, nem több, mint szakmai kommentárnak álcázott kinyilatkoztatás. 

Lehet, de a szerzők számtalan olyan dokumentumra, jelentésre hivatkoznak, mely az ő álláspontjukat támasztja alá. Ez nem elég „szakmai”? 

A nyílt társadalom híveinek egymásra történő folytonos és körkörös át- és visszahivatkozása bevett „szakmai eszköz”, ebben nincs semmi meglepő, ezt professzionális módon építették ki: befolyásolási eszköztáruknak ez egy erős eleme. A CEU-s oktatók a Freedom House, az Amnesty International, a World Justice Project vagy a nemzetközi IDEA intézet anyagira hivatkoznak, melyek mind kapcsolódnak a nyílt társadalom hálózatához, de állításaikat alátámasztandó, citálják a New York Times, a Washington Post vagy az Economist írásait is. És persze a Bizottság, az EBESz meg az Európa Tanács dokumentumait – csak hogyha megnézzük ezeket, akkor azt kapjuk, hogy ezen intézetek, újságok és szervezetek lábjegyzeteiben szintúgy egymásra, illetve CEU-s véleményekre mutató linkek vannak. A kör zárt és belterjes, de a kívülálló számára „szakmainak nagyon megalapozottnak” tűnik. Pedig egyszerűen arról van szó, hogy a szóban forgó személyek és szervezetek elkötelezettek egy adott, liberális, kozmopolita, progresszív értékrendszer mellett, mely az egymással végül valahol fuzionáló nemzetközi entitások fokozottabb hatalomgyakorlásában látja a „Jó rend” alapját. A „jogállamiság” homályos fogalmának „konkretizálására” tett erőszakos kísérletek azért kiemelten fontosak számukra, mert ebben a varázsszóban látják azt az alapot, melyre hivatkozva az állami döntéshozatal kiszervezhető uniós vagy nemzetközi szintre. Ezzel szemben nekem elvi és gyakorlati kifogásaim vannak, de ha ezt így nyíltan megvallanák, akkor az egy vitára sarkalló helyzet lenne. A probléma viszont éppen az, hogy „szakmainak”, semlegesnek, értékmentesnek állítják be világnézetileg telített fogalmaikat, és azokat akarják indoktrinálni, miközben a másik álláspontot „ideologikusnak” bélyegzik. 

Legalitás, jogbiztonság, a független bíróságok rendszere. Azért a jogállamiság egy jól körülírható, meghatározható fogalom, nem?  

De, persze, a modern liberális felfogás ezeket igyekszik egzaktul megtölteni tartalommal – már a saját szája íze szerint. A válaszcikk végén ki is lóg a lóláb, hiszen azt vetik a magyar kormány szemére, hogy támadja a „liberális demokráciát”. Tehát ők úgy veszik, hogy a jogállamiság fogalmi kritériuma, normatív tartalma, hogy a különböző társadalmi és jogi kérdésekre csak és kizárólag liberális válasz adható. A jogállam és a demokrácia vagy liberális tehát, vagy nem is jogállam, nem is demokrácia. Nem az az igazi gond számukra, ha egy közjogi rendszerben változás történik, hanem az, ha az nem liberális irányba történik, nem a liberális társadalmi tanítást ülteti át a jogrendbe. Nem arról van tehát szó, hogy az Orbán-kormány aláássa a demokratikus rendet, hanem arról, hogy azt illiberális, a keresztyén szabadság elvein alapuló irányban változtatja meg. Helyesen mutat rá Varga Judit, hogy egyes kérdésekben óriási köztünk a szakadék: Európa keresztyén gyökerei, nemzeti identitás és kultúra, család – egyáltalán a „család” definíciója – vagy migráció és multikulti kapcsán. Persze hogy nem tetszik a nyílt társadalom híveinek, ha egy országban alkotmányos rangra emelkedik a keresztyén kultúra és alkotmányos önazonosság védelme, ha a házasságot férfi és nő kapcsolataként definiálják vagy ha rögzítik, hogy senkinek nem jár menedékjog, csak annak, akinek valóban az az ország az első biztonságos ország. 

Egy államnak a világnézeti semlegesség elvén kell működnie, és ha jól értem, a kritika legmélyén az húzódik meg, hogy ezt a feltételt Magyarország jelenleg nem vagy nem mindig teljesíti.

Lehet, hogy a világnézeti semlegesség, illetve ezen keresztül az a tétel, miszerint az állam nem csak az egyénnel, de valójában mindenkivel szemben tűrni köteles, a felvilágosodás korában józan tételezés, illetve követelés volt. „Nagyon megváltozott ez a mese” – mondja a viccben Piroska, mikor a nagymama akarja megenni a farkast. És valóban. Mára a fenti koncepció egész egyszerűen meghaladottá vált, nem tartható – többek között éppen a politikai korrektség, az emberi jogi fundamentalizmus kiterjedt, világméretű ármánykodásának következtében. Míg a semlegesség korábban legalább azt jelentette, hogy „hallgattassék meg a másik fél is”, mára már azt, hogy „hallgattassék el a másik fél”. A semlegességi követelmény számonkérése már önmagában is ellentmondásos – hiszen a semlegesség alapvetően egy liberális érték –, de mostanra ki is fordult önmagából. Neutralitás alatt ugyanis az értendő, hogy a liberális követelményeket illik elfogadni, ami viszont azzal szembe megy, nem. Persze, a véleménynyilvánítás szabadsága felett kontrollt kell gyakorolni, és ha ezt egy Facebook teszi polkorrekt moderálási elvek alapján, az „remek” – ha ezt egy amúgy szabályosan, választásokon felhatalmazást nyert, ám fideszes többséggel megválasztott médiatanács, akkor az minimum „aggodalomra okot adó”. Hogyne, egy alkotmánybíróság szerepe roppantul fontos a fékek és ellensúlyok rendszerében – amíg az egy „láthatatlan alkotmányból” levezeti a liberális demokrácia követelményrendszerét. Ha egy konzervatívabb alkotmánybíróság mondja ki a betelepítési kvóta kapcsán a szuverenitás- és identitáskontroll szükségességét, az pártos összekacsintás a hatalommal. Az államnak világnézeti semlegessége folytán tolerálnia kell mindent, ideértve az egyértelmű identitáspolitika alapján működő szexuális mozgalmak követeléseit is – de az olyan, szintén identitáspolitikai értéktételezés, miszerint „a keresztény kultúra minden állami szerv kötelessége”, már sérelmes. Tehát aki „világnézetileg semleges államot” mond ma, az suba alatt liberális államot akar. 

Tehát az alapvető probléma Ön szerint, hogy ha valaki nem fogadja el „a klub játékszabályait”, akkor azt kiközösítik. A szabályokat elfogadó klubtagok viszont érthető módon nem akarják finanszírozni a szabálysértők klubtagságát. Egy, a demokrácia liberális változatában hívő német vagy francia vezetésnek, az Uniónak magának miért kellene dotálnia az e változatot politikailag megkérdőjelező Magyar- vagy Lengyelországot?

Igen, fenti „három bölcs” véleménye is az, hogy míg „az Orbán-kormány nemet mond a jogállamiságra, igent mond az EU-s forrásokra”, és mindezt még Michael Ignatieff CEU-rektor egy viccesnek szánt bon-mot-jával is alátámasztják. A helyzet viszont az, hogy az EU-s pénzek nem könyöradományok, melyet a gazdag nagybácsi jószívűen ad a szegény rokonnak, ez nem az Arany-féle családi kör, ahol „jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek, egy-egy szárnyat, combot nyújt a kicsinyeknek”. Itt minimum „win-win” helyzet van. A ’90-es évek utolérési lázában égő régiónk országai privatizálták a stratégiai szektoraikat a nyugati cégek előtt. Az uniós csatlakozást megelőzően előkészíttették a piacok liberalizálását is, mely meg is történt 2004 után. Pénz és tudás is érkezett, persze, számos előnnyel járt nekünk is a munkaerő, a tőke, a személyek és a szolgáltatások szabad áramlása, de a nyugati tagállamok is piacokat szereztek, szellemi és fizikai munkásokat szívva el a csatlakozó országokból. Az ide áramló uniós támogatások legalább fele végül nyugati cégeknél landol. Szóval végső soron forrásmegvonással saját maguknak okoznának kárt, aminek szerintem a német vállalatok annyira nem örülnének. Persze lehet izmozni és fenyegetőzni, de az valóban az Unión belül már meglévő szakadékok mélyüléséhez járul csak hozzá. És mivel az EU is csak egy ember alkotta képződmény, valamikor meg fog szűnni, és amikor majd a miértekre keresik a választ, majd azt is megnézik, a „jóemberkedők” mennyire voltak valójában jó emberek. Régi bűnnek ugyanis hosszú az árnyéka. 

Összesen 65 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Nagyon tetszett.

A világnézeti semlegesség önellentmondás, mert mindig ELKÖTELEZETT egy konkrét, meghatározott irányban.

Jogállamiság? Mit is mondott szamaráról az anekdotabeli cigány: "Ha akarom, vemhes; ha nem akarom, nem vemhes."

"Kínosan ügyel arra ez a patkány hogy SEMMILYEN konkrétumról ne beszéljen, meg sem próbálja megmagyarázni a kritikákat egyenként"

A magyar jogállamiság elleni demagóg támadások veszélye pontosan abban van, hogy: nincs konkrét, egzakt tényállítás, csak vagdalkozó kritikák, amelyeknek éppen az alapjuk hiányzik.
Ezért nehéz cáfolni. Ez egy alinskys trükk, amelyből a Soros-ringyóknak és Soros-latroknak végeérhetetlen mennyiség áll rendelkezésükre...

Az összeomlás kezdetének biztos jele, amikor politikai vitában az egyik fél lebénul és a rivális vádjaira nincs releváns válasza.
Ez jellemzi a kormányoldal megnyilatkozásait az ellenzék, egészen pontosan: ellenség gyalázkodó vádjaira.
Azért ellenség és nem ellenzék, mert TUDATOSAN MANIPULÁL, FÉLRETÁJÉKOZTAT, HAZUDIK, DEMAGÓG.
Egy példa, HíR tv, Csörte:
Horn G.: Az Orbán-kormány gazdasági téren semmiféle pozitív eredményt nem tud felmutatni, Orbán Viktor eltékozolt 9 évet.
Pulai András, a Publicus ügyvezetője, stratégiai igazgatója: Az Orbán-kormány időszaka alatt Magyarország gazdaságilag semmit nem fejlődött, a régióban Magyarország lemaradt.
A két vitapartner egyike, Gajdics O. kinyögi, mert a cseheknek nem volt Draskovicsuk. Ennyi a válasz.
G. Fodoré ennyi sem, teljes sötétség.
Tehát, az, hogy Magyarország a V4-régióban, utolsó helyen áll: Orbán és bandája, a lopós Fidesz miatt van. Ez a következtetés, mert a műsorvezető témát vált.
Ez így marad a levegőben, az éterben, az emberek agyában.
Holott, a tényszerű igazság:
Magyarország 2002-2010 között 8%-os GDP-növekedést ért el.
Csehország, Szlovákia, Lengyelország GDP-je ugyanezen idő alatt ennek az ötszöröse: 40%-os GDP növekedés.
Tehát:
1. a leszakadásunk megcáfolhatatlanul 2002-2010 között történt.
2. az akkori szici-libsi kormány ráadásként elzálogosította a teljes Magyarországot - állam, magánszemélyek, gazdasági társaságok, települések - a banki rendszer külföldi devizával történő elárasztásával: MEGA DEVIZAADÓSSÁGBA TASZÍTVA A TELJES MAGYAR ÉLETTERET.
Ha ennyit nem képesek kinyögni arra hivatott, ezért fizetett kormányoldali megmondók, akkor az
AZ ÖSSZEOMLÁS KEZDETE.
A nagy gond? ugyanezt nem képes kimondani a Parlamentben a miniszterelnök sem.
Akkor mit várhatunk?
A Mandiner kevés Magyarországot a helyes irányban tartani.
Nem szégyellik magukat az érintettek? Viktorral kezdve, aki konkrét kérdésre annyit válaszol: Boldog Karácsonyt!
Miért mondanának Gajdicsék mást?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés