Teremtésvédelem vagy klímahisztéria – egy vita margójára

2019. július 30. 14:36

Schneller Domonkos
Vendégszerző

Nem látom be, hogy a szemünk láttára zajló éghajlatváltozás tagadása mitől is volna konzervatív virtus.

Írta: Schneller Domonkos (Miniszterelnökség Budapest és a fővárosi agglomeráció fejlesztésének végrehajtásáért felelős helyettes államtitkára)

 

Kurucnak lenni jó. Különösen amikor a végtelenül ostoba és bornírt genderideológia vagy az agresszív LMBTQ -lobbi ellenében fogalmazzuk és védjük meg saját konzervatív értékeinket. Fontos, hogy meggondoljuk, mi is az a két-háromnál nem több jelentős ügy, amelyhez viszonyulunk, és amelyeket próbálunk szem előtt tartani napi munkánk, döntéseink során.

A hazai konzervatív oldal a legfontosabb alapkérdésekben határozott és egységes.

A család definíciója, fontossága és támogatása, a keresztény Európa értékeinek átörökítése, Magyarország pénzügyi és geopolitikai mozgásterének tágítása, ezekhez szorosan kapcsolódva pedig a népesedéspolitikával kapcsolatos döntési lehetőségünk megőrzése számos közpolitikai döntés értelmezéséhez jelent kulcsot.

A széntüzelésű erőművek, a PET palack-szigetvilág, vagy épp a vastag, fekete füstöt okádó 25 éves dízel Omega kombi ugyanakkor aligha tartoznak a klasszikus konzervatív értékek köze. Nem védendő, sőt káros mindaz, amit képviselnek. A fogyasztói társadalom nejlonzacskókkal szegélyezett diadalútja, a teremtett világ erőforrásainak felelőtlen túlhasználata az emberiség sok tízezer éves, a természettel többnyire harmóniában élő történetének perspektívájából egy rövid közjáték, zsákutcás fejlődés, mintegy 80 évnyi tévút csupán, ahonnan talán még nem késő visszafordulnunk.

Innen nézve pedig végtelenül káros, hogy a teremtésvédelem, a környezetünkkel kapcsolatos kérdések ideológiai kérdésekké kezdenek válni. Ahogy azt sem értem, hogyan színezték át magukat ’68 maoista vörösei Európa-szerte sötétzöldre, ugyanúgy

nem látom be, hogy a szemünk láttára zajló éghajlatváltozás tagadása mitől is volna konzervatív virtus.

Mert hát azon lehet ugyan vitázni, hogy emberi tevékenység nélkül vajon hogyan alakulna a középkori klímaoptimumra következő kis jégkorszak elmúltával a 2000-es évek első 50 éve – van akik szerint épp így, mások szerint meg nem – ám az, hogy rendkívül gyors, hazánkat is negatívan érintő változások kellős közepén vagyunk, nehezen vitatható.

Ha Budapest, és talán kisebb mértékben, de az egész ország átlaghőmérséklete szemlátomást lineárisan nő, egyre gyakoribbak a szélsőséges időjárási viszonyok, ha Lengyelország leghosszabb folyója, a Visztula szinte, a Loire pedig teljesen kiszárad, ha Párizsban abszolút hőségrekord dől meg, ahol is 45 fokot mértek a napokban (ami Rejtő idején legfeljebb csak egy szaharai helyőrségben fordulhatott elő), Németországban pedig mindeközben 70 éves melegrekord dőlt meg, akkor talán nem túlzás azt gondolni, hogy érdemes a kérdéshez valahogyan viszonyulni, és felkészíteni magunkat, az országot, kiemelten is nagyvárosainkat a változó körülményekre.

Lehet ugyan hisztériát kiáltani, de saját bőrünkön is érezzük a változást: egy hónappal ezelőtt Budapesten, 1000 fős mintán végzett felmérés szerint az emberek 72 %-a úgy gondolja, hogy a környezetvédelem ügye ma fontosabb, mint 10 évvel ezelőtt volt.

És nem azért kell foglalkoznunk az éghajlatváltozás, a globális felmelegedés elleni küzdelemmel, mert az EU erre kényszerít bennünket, hanem annak ellenére, vagy azzal együtt kell komolyan vennünk, hogy jelenleg az EU-ban (is) ez a trend. A klímaváltozás ma divatos téma, igen. És az is igaz, hogy kapcsolt termék gyanánt egyesek káros, társadalomellenes ideológiákat is szívesen eladnának az éghajlatváltozás elleni küzdelem margóján. De ahogy mondjuk Márait sem utáltuk dacból, pusztán amiért egy időben a csapból is ő folyt itthon, sőt Leonardo sem lesz rosszabb festő a Mona Lisa előtt önfeledten szelfiző hordák miatt, úgy

a klíma-kérdést is lehetne józanul tárgyalni.

Ha nem is gyakran, de egyszer-egyszer azért előfordulhat olyan is, hogy valami hasznos, értékes vagy fontos dolog egyben trendivé is válik. Ritkán, de néha azért a divat is találkozhat a józan ésszel.

Javaslom, ne csináljunk ideológiai kérdést a klímaváltozás ügyéből.

Számos jó példa áll előttünk, hiszen a tiszai ciánszennyezésből, vagy épp a vörösiszap-katasztrófából sem csináltunk ideológiai kérdést. Tettünk ellenük, és mindkét esetben sikerült is enyhíteni a következményeket. Most is ez lenne a feladat, hisz például a Ráckevei-Soroksári Duna-ág revitalizációját, vízminőség javítását akkor is el kell végezni, ha történetesen a 444 készítette a videót arról, ahogy zubog bele a folyóba a vastag és sötét fekália.

Nem hisztizni kell, hanem cselekedni.

Míg Mátyás király és a Mediciek korában az emberiség 4,1%-a, addig 2050-re előrejelzések szerint már 68%-a fog városokban lakni – már csak ezért is kulcskérdés, hogy élhetővé tegyük, élhetőnek őrizzük meg őket. Kétszeresen is fontos, hogy nagyvárosainkat felkészítsük a klímaváltozás hatásainak kezelésére. Egyrészt mivel a nagyvárosokban éves átlagban 1-1,5 fokkal melegebb van, mint a természetközeli településeken, másrészről pedig az ország zöme – akár tetszik nekünk, akár nem – ezekben a városokban összpontosul, illetve fog összpontosulni a következő 2-3 évtizedben. Ha pedig mindehhez még hozzávesszük a zürichi Műszaki Egyetem 520 nagyvárost vizsgáló, néhány hete a teljes magyar médiában nagyot futott modellvizsgálatát, amely szerint átlagosan 3,6 celsius fokkal lesz melegebb az európai nagyvárosokban, így Budapesten is 2050-re, akkor tisztán látszik, hogy bőven akad tennivaló a következő évekre.

Nem akarok álszentnek tűnni, magam is használok autót. Kollégáimmal együtt viszont idén januárban úgy döntöttünk, száműzzük a munkahelyünkről a PET palackokat és ezentúl csapvizet, illetve szódát kínálunk vendégeinknek, amivel körülbelül 1100 műanyag palackkal került kevesebb a szemétbe, majd a ki tudja hová. Nem sok, de talán ez is jelent valamit.

Az elmúlt években számos pozitív lépés (a korábbi évtizedekhez képest pedig főleg) történt Budapesten – elég csak a főpolgármester 10 ezer új fát Budapestre-programjára, az Orczy kert megújítása során elültetett 790 db új fára, vagy épp a Margitsziget megújulására gondolni, mint ahogy a Népliget megújításának programja sem véletlenül került bele a miniszterelnök és a főpolgármester között múlt év novemberben kötött megállapodásba – mivel azonban a ránk váró kilátások is rosszabbak a korábbiaknál, ezért még

sokkal többet kell tennünk egészen rövid távon, már a következő 4-5 évben is.

A teljesség igénye nélkül ilyen lehet, ha sikerül a jelenlegi, egy főre jutó 5 m²-ről legalább a WHO által javasolt 9 m²-re növelni a zöldfelület mértékét Budapesten, amihez elengedhetetlen a vonalas zöld infrastruktúra hangsúlyos fejlesztése mellett a felszabaduló, legalább részben vasúti (Rákosrendező, Nyugati, Keleti, Déli pályaudvarok) barna mezős területek jelentős részének parkosítása. Kiemelten kell foglalkozni a parkfelújítással, a városi vizek kérdésével, és minden olyan üggyel, amely ellenállóbbá teszi a várost a következő évek időjárási jelenségeivel szemben.

Én ezt az új világot talán már nem érem meg. Négy lányom van, ők reményeim szerint még igen. Szeretnék azért dolgozni, hogy ha lehet élhetőbb, de legalábbis nem rosszabb Budapesten lakhassanak, mint ahol nekem adatott élnem.

***

A Mandiner eddigi vitacikkei a zöld gondolat és a konzervativizmus viszonyáról:

Uri Dénes Mihály: Konzervativizmus, jobboldaliság és a „zöld” értékek viszonyáról

Kohán Mátyás: Jöjjön a konzervatív válasz a klíma védelmére

Szilvay Gergely: Nem mondhat le a jobboldal a környezetvédelem ügyéről

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/152485

Ajánljuk még a témában