Lehet más a zöld politika?

2019. július 12. 09:45

Gágyor Péter
Mandiner

Jó lenne, ha végre pártpolitizálás nélkül tudomásul vennénk azt a morális parancsot, hogy egyetemes környezetünk egységes egészében való óvása az ember, a „homo politicus” alapvető feladata és civilizációnk túlélésének a titka.

A Mandiner vitacikksorozatba kezdett az újhullámos zöld gondolatról és az erre adható konzervatív válaszokról. Eddigi cikkeinket itt olvashatják:

Uri Dénes Mihály: Konzervativizmus, jobboldaliság és a „zöld” értékek viszonyáról

Kohán Mátyás: Jöjjön a konzervatív válasz a klíma védelmére

Szilvay Gergely: Nem mondhat le a jobboldal a környezetvédelem ügyéről!

***

Lehet más a zöldpolitika?

Nem! A politika eddigi históriánk szerint önmaga útjain jár körbe-körbe. Több évszázados tapasztalatai szabályokká rögzültek és ma is kikerülhetetlennek tűnnek. A lobbizás, a hátsó szándékok, a titkos paktumok mögött, ahol mindenre tekintet nélkül vastagodik a profit, a szabadságeszme általában csak duzzoghat a háttérben. A politikai divatokat átszínezhetjük (fekete-sárga, vörös, zöld) a társadalmi szerkezeteket átnevezhetjük (népi demokrácia, katonai diktatúra, nemzeti és nemzetközi szocializmus, proletárdiktatúra, királyság, császárság és más köztársasági variációk),

a politikai szándékok mozgatója azonban a profit vastagodásában rejlő mámor: a hatalom.

De ha mégis lehetne más a politika, akkor miben és mennyiben lenne más?

A zöldnek mondott, lényegében átgondolatlan s ezért szervesülni képtelennek tűnő „politikával” valóban komoly bajok vannak. Az is igaz, hogy a környezethez fűződő viszonyunkkal is vannak valós gondjaink. Ezekre a bajokra építenek a logika és a tapasztalat mellőzésével a zöldek. Ez azonban nem zárja ki kételyeinket. Különösen nem, ha figyelembe vesszük történelmünk folyamán az utópikus gondolatokra alapozott más és más színben utazó politikai mozgalmak visszatérő és veszélyes csődjeit. A végeredményt, a társdalom erózióját.

A zöld politizálás vagy álpolitizálás a környezetünket rongáló felelőtlen emberi viselkedések ürügyén olykor csak megmosolyogtató, utópikus álmegoldásokat kínál. Diktatórikus szemlélete felületes, okok helyett ürügyeket keres, olykor összefüggések nélkül kiemelt, valóban zavaró tényekre épít. Mondhatnók, valódi populista kampánytechnikákat alkalmaz. Ürügyekből gondolatokat építeni azonban roppant veszélyes játék, mert ez a módszer az elvek szólamokká cinkelését eredményezi. A „zöld” politikusok gyakorlatában az érzelmi szféra mértékét (EQ) félretolja az értelmes szempontokat és megközelítéseket (IQ) – és ez, mint minden dilettáns helyzetértelmezés, a tévutak kiinduló pontja, tehát ön- és közveszélyes. A zöld eleve nem politikai jelenség, szimbólumnak sem szerencsés, amolyan zöldfülű ötlet. Még a tanár az elemi iskolákban is odaszólt egykor a handabandázó felelőnek: ne beszélj zöldeket! Talán nem is véletlen, hogy ez a politikai mozgalom épp a zöld színt választotta jelképének.

Nem tagadhatjuk, hogy a materiális és szellemi környezetünkkel, teremtett, vagy más nézőpontból, a bolygónk állandó fejlődés/változás/evolúció folyamán ilyenné alakult világunkkal (kinek melyik értelmezés felel meg) és a hozzá való viszonyunkkal

valóban általános bajok, gondok vannak.

Lépten-nyomon környezetkárosításokkal találkozhatunk –  riasztó jelek az eldobált csikkektől a szmogos városokig, ártalmas technológiák nagyipari alkalmazásán túl a műanyag-hulladéktól fuldokló vizeinkig. Miközben szavaink is elvesztik eredeti jelentésüket. Hiába a józan társadalmi elvárások, mégis a profit az úr, s ellene vívna sikertelenségre ítélt részharcokat a „zöldek” globális árja – ez csak inkább bajokat leplez, a nagy környezetszennyező szándékmaffiák örömére félrevezet, álinformációival és részleges álmegoldásaival tömegeket nyugtatgat ahelyett, hogy valódi megoldások hiányára hívná fel a figyelmet.

Mindenkinek joga/küldetése, hogy küzdjön környezetünk, világunk egészének meggondolatlan barbár rongálása ellen – ez vitathatatlan. Nem pártpolitikai kérdés a környezetünk óvása. Pártpolitikai kérdéssé, mozgalommá e témakört csupán prostituálni lehet.

A zöldek is így öltik magukra a hasznos idióták csuháit, és esetleg naivan, de cinkelt szerepet játszanak. Hiszen a kíméletlen környezetrongálásunkkal kapcsolatos egyetemes viselkedéseinket politikai lobbik javára felhasználni, féligazságokkal közhangulatot torzítani mindenképpen a társadalmi tudatunk egyensúlyának a kockáztatását jelenti. Ilyenkor valóban zöldségeket beszélnek, szónokolnak, s lesznek megszállott (egykori jakobinus és munkásmozgalmi demagógokra emlékeztető) zöld-igehirdetők. Ők a társadalmi eseményeink zajlásában felbukkanó mesebeli kis zöld emberkék, akik valójában és elsősorban feltűnési viszketegségben szenvednek. Hiszen a politikai karrier első lépése részükről a közfigyelem megszerzése volna.

Ezzel eredendően nincs is semmi gond. Csakhogy… A régi bevált eszköz, amely a tömegek érdeklődésének megszerzéshez vezethet, végül is maga a tudás: csak tudás/!/ kellene, hogy legyen.

Olyan tudás, tájékozottság kellene, ami messze felülmúlja az átlagot.

Jelentős tudás kell tehát ahhoz, hogy megalapozza a megtanulható ethoszt, ami társadalmi szinten határozza meg és formálja a környezetünkhöz, a világhoz való egyetemes viszonyunkat.

Az eredmény majd a viselkedéseinkben és gyermeknevelésünk eredményeiben ölt képet és hordoz etikai felelősséget embertársainkkal, utódainkkal, élő és élettelen környezetünkkel szemben. Bár ennél jobb és használhatóbb módszert nehéz volna találni, a könnyebbik utat választók igyekezete mégis arra irányul, hogy a tudásuk fejlesztése/elmélyítése ellenében, az ismeretek felületes kezelésével az újnál is újabb, a hamisnál is hamisabb ideológia-szerű utópikus ideológiákat, (politikai) recepteket kínáljanak fel embertársainak. Teszik ezt a sikeres dilettantizmus dicsőségére, és nem is mindig sikertelenül. Például Greta Thunberg nyilatkozatainak „tudományos” megalapozottsága és „minden pénteki iskolasztrájk” felhívása nehezen sorolható a megalapozott megoldások közé. Tanulni életünk végéig, vagyis még pénteken is kellene, sőt, tanulni nem csak kamaszkorban kötelező. Ez a leány, mint a mozgalom címermadara a dilettánsok manipulációinak áldozata is egyben. Grétát dilettánsok sztárolják. Ahelyett, hogy örökségünk, környezetünk – a természet, a műveltség, vagyis a történelmi múltunk, s benne civilizációnk – értékeit védenék, helyette

a luddisták képtelen dühével fordulnak szembe korunk visszafordíthatatlan technológiai jelenségeivel.

Az ilyen visszaforduló „kalandok” fellelhetőek történelmünkben, de hasznos hatásukról aligha szólhatunk. Ki örvendezhet ma kétezer év mulasztásaira visszatekintve, például a rommá lett római vízvezetékek láttán. Ki örvendezne évszázadok elmaradt lehetőségei felett?

Hiába a kedvenc színem a zöld, ha zöld politikáról, ne adj isten, mozgalomról értesülök, bezárul az eszem és a lelkem is. Ethoszunk alapján akaratlanul is a környezetünk teljességéhez viszonyulunk az állandóan változó világunkban. Ebben a kiismerhetetlen rendszerben tudásunk jelentős része a változó körülmények miatt hipotézis lehet csupán. A jelenlegi politikai és társadalmi szándékok kavalkádjának értelmezése mindenképpen súlyos kérdéseket vet fel. Ha már az ethoszt, mint kiinduló pontot emlegettük, környezetünk, világunk iránti aggódásunk eleve nem lehet szelektív. A zöld politikai szólamokkal alapjában az a gond, hogy mindig részleges témákat választanak ki az egészből. Ettől mind a megszállott üzeneteik, mind a hirdetőik egyaránt hiteltelenek.

Nem korunk gusztustalan jelenségeit védeném. Nem a természetrongálás, szemetelés, konzumvilág, műanyagtobzódás, profitfelhalmozás okozta fölöslegtermelés mellett törnék pálcát. Viszont az is egyértelmű, hogy ezek a bajaink (és valamennyi idesorolható gondunk) külön-külön jelszavakra bontva, nem a napi politika, különösen nem a pártpolitika témája kellene, hogy legyen.

A létünk környezete egységes egész.

Abszurd magatartás harcolni akár életünk kockáztatásával a tengeri emlősök életéért, miközben a jövőt kockáztatjuk a társadalmi morál harsány támadásaival. Gyakran zöld vizet prédikálunk és vörös bort iszunk. Mai szimbólumokkal szólva kóla, csipsz, ropi és hamburger fogyasztása közben, farizeusok módján az egészséges, sőt környezetkímélő táplálkozást reklámozzuk.

Környezetünk sebesüléseit képtelenség volna felsorolnunk. Mégis alapvető kapcsolatok vannak e sérülések között. Gyakorlati és szellemi szinten egyaránt. Riogatnak az erdőszéli műanyagzacskók, elhajított csikkek, flakonok – amik pár nappal eltakarításuk után ismét megjelennek erdeink, parkjaink kies sétányai mentén. Ezek jelek. A megrongált társadalmi morálunkat jellemzik. Akarva-akaratlan kell elviselnünk zavaró, ártalmas látványukat. Közben ugyan elgondolkodhatunk azon, hogy a szobája szőnyegére miért nem piszkít az, aki ezeket elhajította. Miért koszolják embertársaink össze a világot? És nem állhat pár méterenként rendőr, hogy vigyázzon a rendre helyettünk.

Szellemi világunk és környezetünk még ennél is védtelenebb.

Ki védi meg környezetünket a reklámok harsány ostobaságától, ízlésünket a giccstől, műélvezetünket a sznoboktól, a celebektől, anyanyelvünket a hivatásosan leírt, vagy sugárzott nyelv-rongálásoktól, architektúránkat, zenénket vagy akár a sétáinkat a hőzöngőktől… és sorolhatnánk a végtelenségig. Pedig ugye, ethoszunk tükrében ez minden összefügg.

Igen, szellemi és köznapi környezetünk összekapcsolódik, mint ahogy a két szféra károsodásai is összefüggnek. Talán az okokat kellene vizsgálnunk. Mennyire vagyunk felelősek morálisan, edukációs gyakorlatunk hol vétett hibát? Ortega y Gasset a harmincas években úgy vélekedett, hogy az ő korát követő nemzedékek nevelőik kényeztetése folytán egyre felelőtlenebbek, szétzúzzák a társadalom moráljának kontrollját. Azóta mennyi elkényeztetett nemzedék örökölte civilizációnkat?

Jó lenne, ha végre pártpolitizálás nélkül tudomásul vennénk azt a morális parancsot, hogy egyetemes környezetünk egységes egészében való óvása az ember, a „homo politicus” alapvető feladata és civilizációnk túlélésének a titka.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/151511

Ajánljuk még a témában