Ilyen magyarként felnőni Kárpátalján

2019. július 10. 11:58

Dankai Péter
Mandiner
Kárpátalja legmagyarabb falujában nőttem fel, huszonnyolc éves létemre a harmadik állampolgárságomnál tartok. Pár év alatt megtapasztaltam, hogyan születik meg a hagyományos, békés egymás mellett élésből az előre kitervelt nacionalista feszültségkeltés. Ilyen egy fiatal magyar élete Kárpátalján, egy összetett valóságban az egyszerű politikai szólamok mögött. Dankai Péter írása.

Nyitókép: a Vereckei-hágó emlékműve, ukrán színekkel összemázolva

 

Kárpátalja a történelem különböző éráiban mindig sokszínű volt: az egymással szorosan együtt élő nemzetiségek különféle kulturális szokásai hatottak egymásra és az etnikumok mindennapi életére. Az emberek átvették egymás tradícióit, és néha még a mentalitásukra is kihatott ez – különösen akkor, amikor a történelem viharos időszakaiban, száz év leforgása alatt több ország állampolgárai is voltak egymás után.

Apai dédnagymamám 1914-ben született és 98 éves korában hunyt el. Soha el nem hagyta szülőfaluját. Ő a Magyar Királyságban látta meg a napvilágot, aztán hatéves korában már a csehszlovák nyelvet tanulhatta az iskolában. Később, rövid ideig ugyan, de ismét magyarként tekintettek rá, majd a szovjet internacionalizmus különös eszméjét szívhatta magába, végül pedig ukrán lett belőle – amire szerintem a legkevésbé számított. Halála évében – harmadszor az életében – magyar állampolgárként hagyhatta volna el a szülőfaluját.

Én 28 éves létemre tartok már a harmadik állampolgárságomnál

– talán egyszer dédnagymamámon is túlteszek.

Kárpátalja tehát sokszínű: ezen a hozzávetőlegesen 1 254 614 főt számláló (2001-es adat, utoljára akkor tartottak hivatalos népszámlálást Ukrajnában, hozzáteszem, nem véletlenül: borzalmas a demográfiai ráta) és 12 753 négyzetkilométernyi területen vagy tíz etnikum él együtt. Élnek itt ukránok vagy ruszinok (egyéntől függő, változó, hogy milyen nemzetiségűnek tartja magát) – akik egyébként még további nemzetiségekre oszlanak nyelvjárásuk és szokásaik alapján, például a huculokra vagy lemkókra, bojkókra, dolisnyánokra –; aztán élnek itt oroszok, románok, cigányok, szlovákok, németek, zsidók, fehéroroszok; és persze itt van a régió legnagyobb nemzetiségi kisebbsége – mi, magyarok. Kárpátalja magyarsága a 20. században 185–200 ezer között mozgott annak fényében, hogy éppen melyik országhoz vagy unióhoz tartozott. A sokat emlegetett 2001-es felmérés 151 516 magyart számlált Kárpátalján. Jelenleg pedig 131 00 körülire becsülik a magyar ajkúak számát a területen.

Egy élet Kárpátalján

Kárpátalja tudomásom szerint egyetlen színmagyar kis településén születtem, a beregszászi járási Badaló községben. Olyan közel fekszik az ország határfolyójához, a Tiszához, hogy a magyarországi Szatmárcsekéből még a kutyák ugatását is áthallani. Szülőfalumban jártam iskolába, ebből adódóan

tizenöt éves koromig jó, ha öt mondatot el tudtam mondani ukránul.

Igaz, ezért nagyban okolhatók az akkori ukrán oktatási rendszer és módszereinek hiányosságai. Jelenleg is tart a felháborodás a nemrégiben még Porosenko által aláírt oktatási törvény kapcsán, ami még céltalanabbul próbálja ráerőszakolni a kárpátaljai magyarságra az államnyelvet úgy, hogy a kisebbségi nyelvet kivonná az oktatásból. Ehhez még párosul a szintén Porosenko érája alatt elfogadott nyelvtörvény, amely csak a magánszférában és a vallásgyakorlásban engedné meg a nemzetiségi nyelvek használatát.

A kárpátaljai magyarság jelentős része egyáltalán nem, vagy csak csekély mértékben kommunikál ukránul. Az idősebbek még csak-csak elsajátították az orosz nyelvet bizonyos szinten a Szovjetunió éveiben, a férfiak például a sorkatonai szolgálatuk idején. A kárpátaljai magyarság nagy része Beregszászban és a beregszászi járás falvaiban él. A járás települései általában nagyméretű alföldi falvak, amelyekből valaha több is mezővárosként funkcionált. Ebben a régióban a legjelentősebb kisebbség a magyaroké (76,1%). Őket számban az ukránok (10,8%) és a cigányok (4,1%) követik, aztán pedig az egyéb nemzetiségűek. Beregszász városban már magasabb az ukrán (38,9%) és orosz (5,4%) lakosság aránya, de még itt is a magyar többség (48,1%) a meghatározó.

A másik két jelentős magyar ajkú lakossággal bíró járás az ungvári és a nagyszőlősi. Itt is elmondható, hogy

a vidéki magyar lakosság többsége nagyon kezdetlegesen fejezi ki magát ukránul,

viszont a városokban élők tökéletesen beszélik az ukrán nyelvet. A Felső-Tisza vidékén fekvő – huszti, técsői és rahói – járásokban szintén jól beszélnek a magyar emberek ukránul – pontosabban kárpátaljai ukránul –, ruszinul (Zakarpatszka mova), ami sajátos dialektus, amely a megyére jellemző, illetve a munkácsi járás is hasonló cipőben jár, néhány magyar településtől eltekintve. A magyar etnikum nagyon csekély mértékben vagy egyáltalán nincs jelen a perecsenyi, nagybereznai, volóci, ökörmezői, ilosvai és szolyvai járásokban.

Azok a kilencvenes évek

A '90-es években, első tíz évemből emlékszem, amikor a közelünkben lévő Beregszászba jártunk vásárolni édesanyámmal. Szinte soha nem kellett oroszul, adott esetben ukránul kereskednünk senkivel. Egyébként az is érdekes, hogy míg a függetlenség első évtizedében a városi, ukránnak magukat nevező lakosság inkább oroszul beszélt, addigra

mára az ukrán nyelv került előtérbe, főleg Ungváron.

Ez elsősorban az erősödő nacionalista ideológiának – amely az ukrán mint nemzet önazonosságát próbálja megteremteni –, és persze a kelet-ukrajnai konfliktusnak tudható be. Édesanyám jól beszélt oroszul, mivel orosz tannyelvű általánost, majd szakiskolát végzett. Ahogyan vitt magával a különböző hivatalokba vagy a városi kórházba ügyeket intézni (a szülőfalunkba dolgozott a családorvosi rendelőben mint egészségügyi asszisztens, vagyis „feldser”), felfigyeltem arra, hogy sok helyen a nem magyar anyanyelvűek is szívesen beszélnek édesanyámmal magyarul, még annak ellenére is, ha ő oroszul szólt hozzájuk – ismétlem, ez a '90-es években volt.

Beregszászra amúgy is jellemző ez az attitűd. Nagyon sok ukrán vagy orosz anyanyelvű jól és szívesen is használja a magyar nyelvet a mindennapi életben a mai napig is. Csak egy példa: ülök egy kávézónak nevezett kocsmában a városban, mellettem egy hatfős társaság folytat diskurzust.

Oroszul kezdenek, aztán átváltanak magyarra, majd pedig ukránra.

A beszélgetés folyamán többször megismétlődött ez a szerintem nagyszerű és egyedülálló egymás iránti viszonyulás. Ebből is látszik, Beregszász eléggé sokrétű a nemzetiségi kérdést tekintve. Tizenöt éves koromig a beregszászi járásban éltem. Gyenge ukrán tudásom miatt soha nem szóltak meg, nem szegezték hozzám a kérdést, hogy miért nem beszélem az államnyelvet? Az adott személy mindig tudott épp egy kicsit magyarul, épp úgy, mint én ukránul, így a társadalmi élet minden terén boldogultunk.

Az a helyzet, hogy a megélhetés miatt az itt élő ukrán vagy orosz anyanyelvűek elég nagy része rá szorulva, hogy megtanuljon magyarul. Néhányan pedig még büszkék is arra, hogy jól beszélik a magyar nyelvet. Sok munkahelyen előnyt jelent, ha tud magyarul a munkavállaló.

Munkács vára

Munkács

2006-ban kerültem Munkácsra tanulni egy bentlakásos szakközépiskolába. A magyarok körében eléggé felkapott ez az intézmény, amit Magyarország is támogatott. Időközönként indítottak ott magyar csoportokat, viszont magyarul nagyon kevés tantárgyat oktattak, amiről én a felvételikor nem tudtam. Az iskola magyar nyelvű felvételit hirdetett – magyar nyelvű tollbamondás és biológia vizsga várt a felvételin.

A vizsga napján az intézménybe érkezve kiderült, hogy elmarad a magyar nyelvű felvételi,

és csak ukránul van lehetőség ezt megtenni mindkét tárgyból.

Képzeljék el a szituációt: alig pár szót beszélek ukránul – igaz az általánosban írtunk már néhány tollbamondást –, ám nagy tapasztalattal nem rendelkeztem ezen a téren. Diktálnak, én írok valamit – azt sem tudom, hogy helyesen vagy sem, és főleg, hogy mit jelent az, amit írok. Végül is ketten a barátommal bementünk az osztályterembe, de nem volt két hely egy padban, hanem csak két idegen mellett volt egy-egy hely volt. Én egy ukrán lány mellé kerültem. Elkezdődött. Fogalmam sem volt, milyen instrukciókat mond a tanár – mit csináljak az elém tett papírral, mit írjak rá –, annyit tudtam, hogy a nevemnek rá kell kerülnie. Megkezdődött a tollbamondás – de otthon nem így szólt egy ukrán tollbamondás.

A végén – nyilván a lány rájött, hogy magyar vagyok, és fogalmam sincs arról, hogy mit csinálok – még volt egy kis idő, és nagyon kedvesen elém tette a papírját. Gyorsan átmásoltam, amit tudtam róla és leizzadva leadtam. Nekem sikerült – de csak azért, mert a lány segített, és mert a tanárok is tisztában voltak a helyzettel, kellet a magyar létszám (nyilván a magyar támogatásért) – a barátomnak viszont nem. Talán nem jó helyre került, és nem volt a padtársa ilyen segítőkész, mint az enyém. A biológiavizsga is lement, karikázni kellett, néha rámutatott a feladatlapra a tanár – ha értik. Végül abban az évben nyolcunkat vettek fel, hét fiút és egy lányt. Így nem is indult magyar csoport. Két ukrán csoportba helyeztek el bennünket: a lányt külön az egyikbe, minket pedig a másikba – és milyen jó, hogy így alakult végül. Én például már ott elég jól elsajátítottam az ukrán (pontosabban kárpátaljai ukrán) nyelvet. Keverve az orosszal. Egy hátránya volt. A középiskolai anyagot nem tudtuk jól elsajátítani, hiszen az első év nagyon nehéz volt, és nem tudtuk jól kifejezni sem magunkat.

Sok mindenről lemaradtam, amit az anyanyelvemen jól megtanulhattam volna.

Ez a történet is szemlélteti az Ukrajnában kialakult társadalmi helyzeteket és viszonyokat. Nyilván egyikőnk sem tett volna sikeres felvételi vizsgát, ha Magyarország nem támogatta volna az intézményt. Jól megmutatja a dolgok alakulását, a különböző szituációk mozgatórugóit. Nekünk, nyolcunknak szerencsénk volt, persze egy kis rátermettség is kellett hozzá. Azonban amikor a felvételi napján közölték velünk, hogy ejtették a magyar felvételit, képzelhetik az arckifejezésünket. Lemaradtunk sok mindenről, mert nem anyanyelven tanultunk, viszont nyertünk is végül ezzel.

A közhivatalokban is ugyanez a forgatókönyv, csak máshogyan tálalják. A dolgok itt így működnek: néha jóra vezet, máskor kárt okoz.

Munkácsi tanulmányi éveim további pozitívuma, hogy a megye minden járásából voltak diáktársaink. Így megismerhettük Kárpátalja összes nyelvjárását, amelyek között volt hucul, ruszin vagy szurzsik (ukrán-orosz keveréknyelv). Kárpátalján járásonként változik a köznyelv. Munkács is olyan, mint egy nagy falu a maga 83 ezer lakosával. Rengeteg tapasztalatot szereztem, sok olyan ukrán vagy ruszin barátom lett, akikkel ma is tartom a kapcsolatot

Majdanos tüntetés Lembergben

Lembergi évek

A szakközépiskola után sikeresen felvételiztem egy lembergi egyetemre. A kárpátaljai magyarok között széles körben elterjedt az a nézet, hogy Lemberg egy ultranacionalista város, és hogy ott utálják a magyarokat. Ott is az egész ország területéről voltak diáktársaim.

A legtöbben egyébként Kijevtől keletre azt sem tudják, hogy Kárpátalján élnek magyarok.

De a lembergiek között is volt több olyan – amikor a haverommal elkezdtünk magyarul beszélni –, akiknek fogalmuk sem volt, és mindig rákérdeztek: „Oho, ti meg milyen nyelven beszéltek?” Lembergről érdemes tudni, hogy van egy pár száz fős magyar közössége a 780 ezres városnak, az egyetemen is volt két magyar tanárunk.

A lembergiek a kárpátaljai ukránokra is (ők azt gondolják, hogy ez szitokszó) azt a szót használják, hogy „mágyjár”, de ami még ennél is érdekesebb, hogy ránk meg helyesen ukránul azt mondják: „uhorec”. Kárpátalján viszont az ukránoknak „mádjárok” vagyunk.

Itt megjegyzem, hogy Lembergben sosem származott számunkra probléma abból, hogy milyen nemzetiségűek vagyunk, sőt, még előnyünk is volt belőle. Teljesen mindegy volt, hogy egyedül jön el egy ukrán srác velünk (öten voltunk magyarok az egyetemen) szórakozni, vagy egy magyar megy el egyedül néhány ukrán sráccal.

Akkor és ott megszűntek a nemzetiségi hovatartozásból mesterségesen gerjesztett akadályok.

Aztán jött a Majdan: Ukrajnában 2013 novemberétől 2014 februárjáig forradalom zajlott.

Lembergben is voltak tüntetések, az utcákon özönlöttek az emberek. Éjszaka mi is kimentünk a tüntetők közé. Persze merészek voltunk, és a több ezres tömeg közepén elkezdtük skandálni a „ia-ria-hungáriát”. Gondolhatják, hogyan néztek ránk. Egy felbőszült tömeg, tele ultranacionalistákkal – ma már talán átgondolnám ezt a dolgot.

A következő napon kész anarchia kezdődött a városban. Felgyújtották az ügyészség épületét, az ablakokon keresztül kidobálták az irodai berendezéseket. A rendőrség beszüntette a tevékenységét,

mindenki szinte azt csinált, amit akart.

Az egyik ukrán barátom egy éjszaka elkötött egy rendőrautót. Másik két társa is mellé szegődött. Ablakokat leengedve, zenét felhangosítva elindultak kocsikázni a városba. Következő éjszaka ugyanez történt: a barátom beállított a kollégiumba legalább egy tucat golyóálló mellénnyel meg ugyanannyi gumibottal és sisakkal. A felszerelésekből rájöttünk, hogy a nála lévő dolgok az Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálat (SZBU) eszközei. Kérdésünkre nem adott választ, hogy honnan vagy hogyan szerezte.

Ez így ment körülbelül egy hétig, a tömeg tartott rendet a városban, aztán stabilizálódott valamelyest a helyzet. Igaz, a tömegben és a városban jártak úgynevezett „tyituskák”, akik provokálták az embereket. Például: bement két „tyituska” a tömegbe, elővettek két vascsövet és elkezdték ütlegelni, bántalmazni az embereket. Céljuk a pánik és a teljes káosz keltése volt, hogy a lakosság figyelme elterelődjön a kialakult helyzetről, vagyis a forradalomról és Janukovics leváltásáról. Volt arra példa, hogy börtönből is engedtek ki rabokat provokálni a tömeget az amnesztiáért cserébe.

A Majdan utáni évek

Egyértelműen kijelenthető, hogy a 2014-es évet követően és

a Porosenko-kormány alatt terjedtek el a nacionalista nézetek a kárpátaljai lakosság körében.

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) és a Lehoczky Tivadar Társadalomtudományi Kutatóközpont által indított Kisebbségfigyelő Monitoring c. kutatás azt vizsgálta, hogy 2014 és 2018 között a kárpátaljai magyar közösség ellen irányuló megnyilvánulások és cselekmények milyen számokban is kimutatható méreteket öltöttek. 2014-tól 2018 áprilisáig 182 esetet rögzítettek az ukrajnai magyarellenesség megnyilvánulásaiból.

E magyarellenes megnyilvánulásokban sok esetben egyaránt szerepet vállalnak vagy hallgatólagosan asszisztálnak mind az állami szervek, mind az államhatalom központi és területi végrehajtó szervei, mind a politikai pártok, továbbá a hírközlő szervek széles skálája, valamint az ukrán nacionalista erők is.

Az alkalmazott stratégia egyszerű, de igen hatásos: az ukrajnai sajtóban – amit nagyrészt politikai pártokhoz kötődő személyek tulajdonolnak – heves támadások indulnak a magyar közösség, a magyar intézmények és szervezetek, a közösség vezetői ellen; hamis és megalapozatlan elméletekkel és vádakkal mérgezik a közvéleményt,

szeparatista, ukránul nem beszélő, államellenes egyénekként bemutatva a magyarokat,

az ország 0,2 százalékát kitevő, maroknyi, ám legszervezettebb nemzeti kisebbségét.

Jelenleg ezek a tények.

Kárpátalján ugyanakkor még mindig békés a közhangulat – néhány sötét elméjű polgárt leszámítva a megszokott kerékvágásban mennek a dolgok. Ezek a támadások és provokációk politikai húzások voltak. Azok, akik reálisan látják a helyzetet, azt is láthatják, hogy ez a politika által generált feszültségkeltés a nemzetiségek között csak azért történt meg, hogy eltereljék a lakosság figyelmét az országban eluralkodott valós, súlyos és kikerülhetetlen problémákról.

Összesen 33 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A 'nemzetállami logika' helyét a birodalmi logika venné át, ami a legerősebbek logikája, ahogy a Szovjetunióban az oroszoké volt..

A 'nemzetállami logika' helyét a birodalmi logika venné át, ami a legerősebbek logikája, ahogy a Szovjetunióban az oroszoké volt..

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés