Így írtak a régi idők focijáról a régi idők írói

2019. június 26. 16:42

Tudta, hogy Ady az első debreceni futballcsapat kerettagja volt? Hogy Kosztolányi és Csáth Géza egyszer a rosszullétig fociztak? Ismerte Krúdy 1919-es írását az első magyar-angolról? Hogy miként írt Krúdy a „lapdázó” angol fiúkról? Csillag Péter a régi idők focijáról publikáló nagy magyar írókról alkotott könyvet: irodalmi klasszikusaink igenis emberszámba vették a magyar focit, sőt, ha tehették, akár profi szinten is művelték. Interjúnk!

Az Ady stoplisban címmel a Jaffa Kiadó gondozásában megjelent kötet a Nemzeti Sportban évek alatt megjelent cikkek szerkesztett, kibővített változatait tartalmazza. Hogyan került Csillag Péter újságíró oda, hogy egy ilyen cikksorozatba belevágjon? Honnan jött az ötlet, hogy a szépirodalom és labdarúgás kapcsolatát feszegesse a majdnem 10 millió szövetségi kapitány országában?

Mindig nagyon érdekelt az irodalom, és mivel a munkám során elsősorban futballal foglalkozom, próbáltam a labdarúgás irodalmi vetületeit megtalálni. Ezen kívül is gyakran nyúltam és nyúlok olyan témákhoz, amelyek nem a futball klasszikus szakmai, hanem a társadalmi-kulturális-történelmi hátterére világítanak rá. Még 2015-ben kezdődött a sorozat, amikor a Nemzeti Sport Népsport nevű mellékletének szerkesztője, Malonyai Péter kollégám engem is felkért, hogy legyek a melléklet állandó szerzője, így elkezdtem gondolkodni ide illő cikktémákon.

A könyvbemutató egy pillanata. Fotó: Jaffa Kiadó

És adta magát az első: Juhász Gyula. Vele kapcsolatban maradt fenn az a történet, hogy a Szegedi Bástya nevű NB I-es csapat az 1927–28-as idényre állandó szezonbérlettel ajándékozta meg. Igen ám, csakhogy egy költő esetében szinte sértő hibával együtt, ugyanis a papíron az állandó szó egy „l”-lel szerepel. Ezt a történetet korábbról ismertem, és miután ennek apropóján beszélgettem Juhász Gyula unokaöccsével, Thékes István sportújságíró kollégámmal, a Juhász Gyula-hagyaték gondozójával, kinőtte magát az első cikk.

Ha jól emlékszem, a könyv címadója, Ady Endre volt a második cikk témája, ebben esik szó arról a meghökkentő érdekességről, hogy az egyébként gyermekkori balesete miatt sportalkatnak nem nevezhető költő 1899-ben tagja volt Debrecenben egy joghallgatókból álló alkalmi futballcsapatnak. Én  nem úgy vágtam neki, hogy ebből cikksorozat vagy könyv legyen, eleinte csak jött egyik írás a másik után. Aztán észrevettem, hogy ezt a témát kifejezetten lehet keresni, így egy idő után már

direkt próbáltam bővíteni, keresni azokat a pontokat, amelyek az irodalmat és a futballt összekapcsolták.

Mennyire más a könyvformátum a cikkekhez képest?

A megjelent cikksorozathoz képest tulajdonképpen nincs sok változás, néhány plusz történettel, illetve szemelvénnyel bővítettem a szöveget, és némileg átalakítottam a szerkesztővel (Nemes Krisztián – a szerk.) közösen, hogy könyv jellegű legyen és ne cikkszerű, a keretes írásokat például beépítettük a törzsszövegbe. Aki az eredeti cikkekkel is találkozott, az itt egyben kézbe veheti, elolvashatja a gyűjteményt, aki pedig lemaradt róla, pedig érdekli a futball és az irodalom kapcsolata, annak friss és különleges olvasmányélményt nyújtanak a magyar irodalom futballtörténetei.

A Futball és irodalom című cikksorozat csak a nyomtatott Nemzeti Sport Népsort mellékletében jelent meg, egyik cikk sem volt online elérhető. Ismerem a saját nemzedékemet, a harmincasok olvasási szokásait, de most már a negyvenes-ötvenes generációra is egyre erősebben érvényes, hogy jellemzően inkább az online felületeken tájékozódik és olvas, akár ilyen jellegű témákban is. Szerettem volna ezt a cikksorozatot valamiképpen megőrizni, átmenteni, hogy ne vesszen el, hiszen egy nyomtatott újságcikket talán egy-két napig olvasnak, utána a feledés homályába vész. És lehet, hogy el sem jut azokhoz, akiket igazán foglalkoztatna.

Csillag Péter

Hogyan jutottál el a tudáshoz, ahhoz, hogy rálelj a kevésbé magától értetődő íróknál, költőknél a kapcsolódása? Nem lehetett mindenki rokonához, vagy hagyatékának kezelőjéhez eljutni, és a legtöbb író örökségét már a magyar állam gondozza, tehát a személyes ismeretség egy idő után már elapadhatott.

Igyekeztem minden szerzőnél megtalálni az autentikus forrásokat.  Elsősorban az adott szerzőnek a műveit minél alaposabban megismerni, és ha volt futballal vagy sporttal kapcsolatos részlet, akkor azt megtalálni, feldolgozni. Voltak olyan részek, amelyekről én magam is tudtam korábbi olvasási élményeim alapján, és voltak olyan szemelvények, amelyeket a mostani alapos szövegvizsgálat során ismertem meg. Ezen kívül természetesen az adott írónak a futballal kapcsolatos életrajzi vonatkozásait is igyekeztem megtalálni, ebben nagy segítségemre voltak az irodalomtörténészek munkájaként született életrajzok, szakkönyvek, monográfiák. Több szerzővel kapcsolatban pedig a témát kutató irodalomtörténészektől kértem  segítséget. Sokszor kaptam jó tanácsot arra vonatkozóan, hogy merre induljak: nagyon izgalmas volt a nyomozás, sokszor tényleg csak egy apró információ, egy rövid részlet vagy egy kis nyom volt, amely alapján elindulhattam, aztán egész csodálatos dolgokat találtam. Például Csáth Géza gyermekkori történetét arról, hogy hogy

egy szabadkai délutánon rosszullétig futballozott unokatestvérével, Kosztolányi Dezsővel.

 

„Majd' szétrepedt a fejem, csupa víz voltam, egy kicsit megvizesítettem a kútnál a fejemet és felmásztam és felmásztam a mászórúd tetejére, hogy föllebb a szél fújván, enyhítse a fejfájást, de még a mászás erőltetésétől jobban fájt, bementünk a szobába, ott Lálika néni bekötözte a fejem és lavórt tettek elébem, migrénnel is megkenték a homlokom,  okádtam, megkönnyebbültem, apuka jött, halljuk a biciklicsengettyű hangját, a lavórt az ágy alá. a poharat félre, a párnát az ágyba, én pedig – mintha semmi bajom se lenne – megyek, köszönök.” (Részlet a könyvből: Csáth Géza, a sport „antikrisztusa”)

 

Mennyire érzed irodalminak a cikksorozatot vagy magát a könyvet? Hiszen mégis csak egy irodalmi fesztivál, a Margó keretein belül mutatták be, így azért biztos nem a sportszakmai könyvek közé tartozik.

Nem szeretnék a szereptévesztés hibájába esni, nem vagyok szépíró és nem vagyok irodalomtörténész sem. Én újságíróként nyúltam ehhez a témához. Ez tulajdonképpen egy ismeretterjesztő cikksorozat egybefűzött, átdolgozott változata, inkább alapos újságírói munkának tekintem, mintsem szépirodalmi alkotásnak, azzal együtt, hogy azért az adott fejezeteknél mindig próbáltam kicsit az átkötő szövegekben, a „habarcsban” is visszaadni a stílust, a hangulatot, amely a szerzőt jellemezte.

 

Értéke ennek a könyvnek, válogatásnak az is, hogy olyan írók futballal kapcsolatos benyomásait ismerhetjük meg benne, akiktől egyébként más jellegű szövegekkel találkozhatott az olvasó. Nagyon érdekes, ahogy rácsodálkozik a futball jelenségére Móricz Zsigmond 1927-ben, az Üllői úti magyar–osztrák mérkőzésen, vagy mondjuk Krúdy Gyula 1919-ben a Margit-szigeten, amikor

örömének ad hangot, hogy a hosszú háborúskodás után a magyar és brit emberek a futballban találják meg a béke hangját.

Számomra a legnagyobb örömet talán azok a pillanatok jelentették, amikor ezekkel a csodálatosan szép, varázslatos nyelvezettel, ugyanakkor a kívülálló távolságtartásával, őszinteségével megírt szövegekkel találkoztam.

Miért pont ezek az írók, miért pont a magyar futball ezen időszaka került bele a cikksorozatba? Azért, mert – némi irodalmi hasonlattal élve – ez a korszak volt a magyar futballban a Karinthyék korszaka, a mai pedig – túlzással élve – a Szilvási Lajosok kora?

Nem volt ilyen megfontolás: egy olyan egyszerű megközelítés érvényesült, hogy ennek a cikksorozatnak és később a könyvnek a merítése a huszadik századi klasszikus íróknak a futballal kapcsolatos dolgaira terjedjen ki. Csak olyan szerzők kerültek be, akiknek az életműve lezárult a rendszerváltás előtt –  Karinthy Ferenc és Mándy Iván ugyan néhány évvel túlélte a rendszerváltást, de tulajdonképpen az ő aktív korszakuk is a rendszerváltás előtti időszakra tehető. És ha ezt futballtörténeti szempontból nézzük, másodlagos járulék, hogy

majdnem mindegyikük arról az időszakról írt, amely a magyar futball hőskorának számított.

Még arról az időszakról, amely a hanyatlás előtti korszaknak tekinthető, hiszen a romlás első jelei a hatvanas, hetvenes évek fordulóján jelentkeztek.

A könyvbemutató egy pillanata. Fotó: Jaffa Kiadó

Ha egy olyan válogatást kellene összeállítani, amely nem veszi tekintetbe ezt a korszakhatárt, akkor lenne jó néhány olyan szerző, akinek nyilván helye lenne a gyűjteményben, így Esterházy Péter, Moldova György vagy a maiak közül a borítószöveget jegyző Sajó László, és még sokan mások. Egyrészt kiemelkedő minőséget képviselnek a hivatkozott szövegek, másrészt sajátos szemszögből olvashatunk a futballról, hiszen az írók nem sportújságíróként, nem bennfentesként, nem szurkolóként közelítettek a témához, inkább kívülállóként, gondolkodó emberként; így nem biztos, hogy azt vették észre, amire egy szakmabeli felfigyelt volna hasonló esetben.

 

„Íme, egy osztrák gól, Móricz-módra: »Újra a balszélső német rúgja be. Már mindenki tudja a nevét. Wessely, Wessely... De mit akarnak ezek a bécsiek a tribünön, meg vannak őrülve, hogy ordítanak!... Mindenki ideges. Hát ezeknek érdemes volt eljönni!... Itt egy új mohácsi vész készül... Nem érünk semmit... Mit is kezd ez a társaság... Az egész fáj... Hol vagyunk mi Európától... Még csak az első 10 perc. Egy német fiú azt mondja fölöttünk: – Ezt szeretem, ilyet látni, mert akkor bízom benne, hogy nincs vége a háborúnak.« Aztán egy magyar gól, ahogy Móricz látta: »Hű, micsoda káröröm, micsoda röhögés. Előttem egy kövér úr felugrik a padra, s úgy mutogat magából kikelve, vihogva, röhögve a németekre... [...] Ez az úr nagyon előkelően van öltözve, biztosan bankigazgató.«” (Részlet a könyvből: Móricz Zsigmond: Az író nem sportol)

 

Ezek a történetek számomra újdonságok voltak. Hogyan és miért alakult úgy, hogy ennyire nem került képbe a futball irodalmi arca? Miért tűnik úgy nekem, hogy sokáig nem verték nagy dobra a futballisták és az írók, hogy van közöttük ilyen kapcsolat is?

Zelk Zoltánt idézném, akinek van egy nagyon jellemző története erről. Azt írja, hogy „az én ifjúságom idején kinézték maguk közül az írók azt, aki a futballért rajongott. 1929-30-ban mentem az Izabella utcában, a másik oldalon szembejött velem Devecseri, és átszólt: »Hogy olvashat valaki Nemzeti Sportot?«” És Zelk mondja azt is, hogy

a sport, a futball nem stoplis cipő a művészet asztalán.

Ő megélte azt, hogy mennyire idegenkedve és talán lenézéssel fogadták a kollégái és a művelt közönség azt, hogy ő a futball iránt lelkesedik. Ez később azért változott, szerintem az ötvenes-hatvanas években  volt érzékelhető egyfajta fordulat. Talán az Aranycsapat korszaka idején vagy azt követően, amikor már elfogadott irodalmi téma lett a futball: ’53-ban volt az a híres pillanat, amikor a londoni 6:3 után Szepesi György a rádióközvetítést azzal zárja, hogy felszólítja a költőket, írjanak verseket a győztesek tiszteletére. Az előbb említett Zelk Zoltán meg is írja ennek nyomán a „Rímes üdvözlő távirat” című versét, és mások is, Benjámin Lászlót Zelkhez hasonlóan név szerint biztatja Szepesi a közvetítésben. Ez is azt jelzi, hogy akkoriban a futball és az irodalom egyre közelebbi barátságba került.

Mindenesetre a cikksorozattal már a labdarúgás (vagy az irodalom) új arcát mutattad meg a világnak. Úgy tekintesz magadra, mint aki valamilyen újat fedezett volna fel az irodalom tengerében?

Nem gondolom magamról, hogy abszolút úttörő vagyok ezen a téren, hiszen azért voltak ilyen jellegű cikkek vagy válogatások. Ajánlom az érdeklődők figyelmébe például azt a kevéssé ismert könyvet, amelyet Takács Ferenc, a Testnevelési Egyetem nemrég elhunyt sporttörténész professzora állított össze Irodalom és a testkultúra címmel, és amely Tinódi Lantos Sebestyéntől kezdve az irodalom évszázadait végigpásztázva emeli ki azokat az elemeket, amelyek a testkultúrával, testmozgással vagy akár a szellemi sportokkal kapcsolatosak.

 

Ami még érték a könyvben, az a kávéházi beszélgetés, ami az irodalmi értéken túl dramaturgiai mélységgel is bír. Szánt szándékkal úgy írtad meg, hogy egy színpadi kerekasztal-beszélgetés képzete merüljön fel az olvasóban?

Valószínűleg izgalmas lenne egy ilyen képzelt beszélgetést végignézni. Ez egy fiktív társalgás írókkal, költőkkel, amelyben én vagyok a kérdező, a moderátor, és teszek fel olyan kérdéseket, amelyek sokszor abszolút aktuális eseményekre vonatkoznak, mint Neymar 2017-es, 222 millió eurós átigazolása, vagy a magyar bírók ügye Puhl Sándortól Kassai Viktorig. A válaszoknál szigorúan csak a szerzők eredeti mondataiból válogattam, úgy, hogy az adott témában érvényes üzenettel szolgáljanak. Ez egy kísérlet, amelyre két benyomás indított engem. Egyrészt tapasztaltam az irodalmi szövegeket olvasva, hogy sokszor ugyanarról a témáról fogalmaznak meg különböző írók, akár különböző évtizedekben szinte szó szerint egybevágó véleményt, vagy éppen olyat, amely a másikénak az ellenkezőjét sugallja. Kipróbáltam, hogy ha ezeket a szövegeket egymás mellé teszem, akkor azok megelevenednek-e, kialakul-e egy mesterséges vita az írók között. Magam is meglepve tapasztaltam, hogy milyen jól működik a játék,

nagyon frappáns szövegeket kapunk,

ha ugyanabban a kérdésben összeolvassuk az írók kritikus vagy éppen egymást erősítő gondolatait.

A könyvbemutató egy pillanata. Fotó: Jaffa Kiadó

A másik elgondolásom pedig az volt, hogy bár már nincs lehetőségünk véleményt kérni az érintett íróktól napjaink futballjelenségeivel kapcsolatban, belül csak hajt minket a kíváncsiság, hogy például mit gondolna Márai Sándor az észveszejtő átigazolási összegekről. Ha áttételesen is, de az eredeti szövegekből ezt is kiolvashatjuk.

 

„...a hosszú beszámoló levelek ez októberi Sunday bőséges leírásával a fathernek, mothernek. És Londonban és New-Yorkban és Chikágóban, ahol a világlapok obszerválják a földömb eseményeit: e napokban jelenti először kábel, hogy Budapesten háborún és bolsevizmuson kívül egyéb érdemleges esemény is történt, angol fiúk lapdáztak magyar fiúkkal.” (Részlet a könyvből: Krúdy Gyula: Régi pesti Sunday)

 

Könnyű volt a könyvet megjelentetni a könyvpiac állandósult sanyarú helyzetében?

Amikor már látszott, hogy nem egy-két cikkről van szó, hanem egy komolyabb gyűjteményről, amelyet akár érdemes egyben megőrizni, akkor elgondolkodtam azon, hogy meg kellene jelentetni könyv formájában is. Beszélgettem erről szerkesztőkkel, szakmabeliekkel, a Jaffával azonban majdnem véletlenszerűen találtunk egymásra.  Könyvvásárlás miatt jártam a kiadónál, szó szót követett, megemlítettem, hogy van nekem ilyen tervem, és érdekelni kezdte őket az anyag. Segítette a könyv ügyét az is, hogy a Nemzeti Sportnál is rugalmasan fogadták az ötletet.

Lesz folytatása? Akár úgy is, hogy a szépirodalmi és a futball-idősíkokat kitágítva esetleg megjelennek korunk futballigazságai és -igazságtalanságai?

Azt hiszem, ebből az időszakból nehéz olyan írót mondani, aki nagyon hiányzik a könyvből, bár talán a Futballisták című gyönyörű versével mély nyomot hagyó Jékely Zoltánt vagy a Juhász Gyulához hasonlóan a Ferencváros 1911–1912-es nyugat-európai túrájából ihletet merítő Szép Ernőt még hozzá lehetne tenni. Bővítési irány lehetne, ha időben eggyel tovább lépnénk, és

a rendszerváltás utáni kortárs irodalomra fókuszálnánk hasonló szemszögből.

Ez érzékenyebb, ingoványosabb terület. Jó néhányan élnek a lehetséges szerzők közül, aki pedig már nincs köztünk, annak eleven az emlékezete, és nehéz úgy írni, hogy a szöveg ne sértsen érdekeket, embereket.

Abból a szempontból problémásabb is, hogy most már sokkal elterjedtebb futballról írni – mondjuk Kosztolányi Dezső futballal kapcsolatos írásait össze lehet gyűjteni egy néhány oldalas fejezetben; de van olyan mai magyar szerző, akinek a labdarúgással kapcsolatos irodalma olyan bőséges, hogy  bajos lenne ilyen szűk terjedelemben összefoglalót kínálni belőle.

Jelenleg ugyanakkor más tervem van: futott a Nemzeti Sportban Hátsó füves címmel egy országjáró sorozatom, amely a magyar futball hátországát, a falusi futballkultúrát igyekezett bemutatni. Ez 2015, 2017 és 2019 tavaszán jelent meg, az utazások során – kitűnő fotós munkatársaimnak hála – hihetetlenül gazdag fotógyűjtemény állt össze, olyan fotóanyag, amely talán utolsó lenyomata az átalakulóban lévő falusi futballkultúrának. Ez a kultúra a helyi kötődéseken alapul, a helyi közösség erejét mutatja meg azáltal, hogy a falu apraja-nagyja kimegy hétvégén a meccsre és igazi közösségi élményben van része. Viszont az utóbbi időben a vidéki futball említett formája különböző okok miatt egyre inkább visszaszorul, a jelenség lassan alighanem kikopik. A Hátsó füves sorozat

még elkapta az eltűnőben lévő, esetlegességeivel, küzdelmeivel együtt különleges, emberarcú falusi futballvilág múló pillanatait,

és az öt évet felölelő utazás rendkívül változatos és értékes fotóanyagát szeretném megmenteni egy Hátsó füves-fotókönyv formájában.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/150159

Ajánljuk még a témában