Jöjjön a konzervatív válasz a klíma védelmére!

„A konzervativizmus abból az érzületből indul ki, amellyel minden érett ember kész egyetérteni: abból, hogy a jó dolgokat könnyű tönkretenni, de megalkotni őket nem könnyű.” (Roger Scruton: Hogyan legyünk konzervatívok?)

Berlin, 2019 eleje. A vörös-vörös-zöld koalíció 30 új elektromos busszal kerekíti ki a német főváros uszkve ezernégyszáz darabos flottáját – a zöld öröm ezért kiárad az egész földre, a nagyvilág örvendezve ujjong, a mennyei olgák és a hatalmas klímakirályok pedig Müller főpolgármester himnuszát zengik, és vég nélkül éneklik: szent vagy, szent vagy, progresszív istencsászár vagy!

Aztán a 15 jajsárga Solaris és napszín Mercedes barátaik hangtalanul kipercegnek a Spree-parti metropolisz utazóközönsége elé, a nagyérdemű döbbenten konstatálja, hogy nincs bennük se klíma, se fűtés, a városvezetés pedig gordiuszian átvágja a csomósodó PR-katasztrófát:

melyre – mivel a buszokat nem ez hajtja – immár egyáltalán semmilyen károsanyag-kibocsátási norma nem vonatkozik. Mindenki boldog, a gerinctelen politikusi magatartást sikerült centiről centire a törvény betűjéhez törni, zum Wohle, szálljanak az új kályhák jó széllel. A következő kilencvennél majd megoldják valahogy dízel nélkül, addig lapítás.

No, hát ilyenkor sajnálja csak igazán az ember aggódó fia, hogy a klímavitába és a hozzá kapcsolódó politikai cselekvésbe másfél évtizede nem tudott érdemben belevakkantani sem egy épeszű konzervatív. Mi, klímabelgák, fogtuk magunkat az euróhármas szívó Golfjainkkal, és nem álltunk sehova.

Hát most megnézhetjük, mi van klímaügyben helyettünk: péntekenként vegytiszta jobbító szándékból sulit bliccelő tizenévesek, utópista-marxista zöld agyrém harminc százaléknyi választóval Európa-szerte, meg Demeter Márta.

röviden-tömören: ugyanannyira sokszínű néptömeg, mint a főállású bevándorlásellenes pártok szavazói, azaz azért és csak azért szavaztak egy tőlük minden más kérdésben távol álló pártra, mert a saját kutyáik kölykei egy évtized alatt sem bírtak három értelmes gondolatot megfogalmazni egy perdöntő politikai kérdésben. A kérdés pedig csak kúszott és kúszott, épp addig kúszott felfelé a fontossági rangsorokban, míg egy szép napon fel nem csücsült a tetejére, és át nem rajzolta a komplett európai politikai térképet.

Szakad alattunk a part.

Egyre több kormányba kerülnek be az újmarxista zöldek, és az eszement autókitiltogatások meg a hangzatos klímacélok osztódásos szaporodása mellett jönnek majd az Észak-Rajna-Vesztfália tartomány volt oktatási miniszter asszonyához hasonló zöld kosztümös erényszobrok, akik úgy ugrálnak eldugott kisutcákon kampányhibrid és szolgálati Audi-dízel között, mint Gyurcsány a főpolgármester-jelöltek között –

Konzervatív klímakoncepció kell tehát, polgári klímaterv, józan válasz a fullasztó melegre és a légszennyezettségre, a szeméthegyekre és a tengerszintre, a jegesmacikra és a Greta Thunbergekre, mert ha nekünk nincs tervünk, majd lesznek másoknak formabontó gondolataik – és abban nem lesz köszönet.

Magyar, lengyel, észt és cseh vétóval bukott el a 2050-es európai dekarbonizációs stratégia, azaz az Unió szén-dioxid-kibocsátásának nullázására vonatkozó terv, ami épp egy ilyen formabontó gondolat volt: 2050-re tiltsuk ki mindenhonnan az összes belső égésű motort és szereljük le az összes hőerőművet, azaz szabadítsunk magunkra bődületes gazdasági kárt – mindezt azért, hogy a világ szén-dioxid-kibocsátásának nyolc, ismétlem, nyolc százalékát megspóroljuk, ezzel megmentve nulla jegesmedvét, zéró tüdőbeteget és sehány fokot a globális felmelegedésből.

Álszent, önsorsrontó, hasztalan őrültség lett volna, ráadásul betartathatatlan és játszi könnyedséggel halasztható – azaz épp olyan, mint a kiotói egyezmény volt huszonkét éve, meg a párizsi egyezmény a minap, vagy a 2020-as német klímacél, azaz az összes, kétezer jogász által letárgyalt klímaegyezmény: nagy eufóriával tálalt rántott semmi, köret nélkül, éhgyomorra. Négy értelmes ország megvétózta, szívesen.

A konzervatív klímapolitikának épp azt az egyetlen dolgot kellene a világ színe elé tárnia, ami mindenki más szeretetreméltó klímarettegéséből hiányzik: a tartalmat, az Isten szép szerelmére, a hogyant a mit mögé, a száraz, hisztimentes, élhető, centire-grammra kikalkulált szakmaiságot, politikaközeli mérnököket és mérnökközeli politikát,

a csíkosszúnyog csípje meg! Szakértők és politikai marketingesek szoros együttműködése kell ügyről ügyre, szemétszigettől tengerszinten át dízelbotrányig, és ha a szakma alaposan megszakmázza a szakmát, a marketing pedig tetőtől talpig megmarketingeli a marketinget, akkor a haza fényre derül, ahogy derült az összes rendes konzervatív ügyben kétezer év óta.

Meg kellene időnként kérdezni a szakértőket, mondjuk autóügyben felhívni Hanula dékán urat a Széchenyi István Egyetemről – ha valaki, akkor ő aztán mesélne sok csodát a vonal túlvégén csücsülő politikusnak: például azt, hogy az akkumulátorgyártás sajátosságai miatt az elektromos autókkal legfeljebb áthelyezni lehet a szén-dioxid-kibocsátást, csökkenteni nemigen, főleg magas hatótávnál.

Mesélne arról is, hogy az agyonfetisizált budapesti nitrogén-oxid-határérték legalább háromszorosát viseli el pár százmillió európai család vacsorafőzés közben a konyhában, a német munkahelyeken pedig ezen érték húszszorosa is legális. Elárulná, hogy széndioxid-kibocsátás szempontjából a hosszú utakat továbbra is dízelmotoros kocsival a legkörnyezetkímélőbb megtenni. Megpendítené, hogy a minden héten három szénerőművet nyitó Kínát nem az észveszejtő klímatudat fanyalította rá az elektromos autókra, hanem az, hogy az összes többi motortechnológiában a kínai ipar teljesen versenyképtelen a japánokkal és az európaiakkal szemben. Odacsapna a budapesti szálló porról terjedő mítoszoknak kiemelve, hogy a teljes pormennyiség nagyjából 5-8%-a származik csak a gépjárművektől, és ennek is gumi- meg fékkopás a tekintélyes része – azaz ha a budapestiek holnap abbahagynák az autózást, a por 95%-a szálldosna szépen tovább hullamerevre bénult gazdaságunk fölött.

És ilyen klímasztoriból szakajtónyi van még, mert minden szakterületnek van egy Hanula Barnája, aki egy klimatizált tervezőszobában egy korsó bioparadicsomlé mellett előveszi a kockás papírt, és kiszámolja minden környezetpolitikai döntés lehetséges következményeit színjózanul, kőkeményen és gyémánttisztán. Ebben az országban minden egyes piti dolognak van minimum egy szemüveges, kockásinges, fül mögé tűzött ácsceruzás szakértője, aki évtizedek óta gyártja az asztalfióknak a világmegváltó kockás papírokat, de soha semmilyen asztalra nem tudta őket lecsapni, mert nulla politikai érdeklődés mutatkozott a brilliáns elméje iránt.

A konzervatív klímapolitika megkeresi a környezetpolitikai részterületek legvájtabb fülű szakértőit, és eladja a gondolataikat a néptömegeknek. És mindenekelőtt a konzervatív klímapolitika az, ami minden egyes gazdasági vagy kényelmi áldozatot lemér a környezeti hasznosság patikamérlegén, és semmi olyanhoz nem adja a nevét, aminek nagyobb a füstje, mint a lángja.

Hidegfejű, megfontolt, mégis tartalmas klímapolitikára igény van, csak képviselőből nem adatott neki egy szál se.

Legyünk hát mi magunk azok.

tartsuk meg a telefonjainkat három-négy évig, ne vegyünk nagyobb autót, mint ami kell, városban kettecskén ne legeltessünk háromtonnás dízelszörnyet, Palkonyáról Szekszárdra meg ne Teslával ingázzunk, hanem egy kis benzinessel, egy tiszta dízellel vagy egy jó hibriddel; vigyük szépen konténerbe jól megérdemelt söreink alumíniumtetemeit, elméleti alapozásnak olvassunk Roger Scrutont, fizettessük ki az élősködő szennyezőkkel az istenverte mocskuk árát (költséginternalizálás), aztán keressük, kutassuk, fürkésszük a tapasztalt klímaszakbarbárokat, és dugjunk az orruk alá annyi mikrofont, amennyit elbír az éter.

A sarki jégsapkákból így is holland belvíz lesz, és így is belepistulunk majd a féléves hőségbe, de így legalább esélyünk lesz túlélni a körülöttünk gomolygó klímakatasztrófát, mert megtaláljuk majd a kritikus kérdéseket, és tudjuk kiből kibányászni a megfelelő válaszokat rá. Az élet kín lesz és fogcsikorgatás, de legalább egy olyan világot hagyunk majd unokáinknak örökül, amiben nem csak lehetséges lesz élni, de érdemes is – mert nem egy agyonszabályozott klímautópia lesz, hanem egy élhető civilizáció elektroautókon rohangászó fővárosi postásokkal, békés nagy Passatokkal a falusi porták előtt, és boldogan legelésző tehenekkel, akikből ugyanúgy dupla hátszínsteak lesz száz év múlva, mint kétszáz évvel ezelőtt.

Mert az életet a sava-borsáért kell, hogy éljük, nem a puszta túlélésért magáért.

És a klímavédelem végső soron az életért van, nem annak ellenére.

Mi pedig, klímabelgák, az élet pártjára álljunk. Hivatalból.