A politikai határok egyesítő szerepéről

2019. június 21. 11:41

Csizmadia Ervin
Méltányosság
A legrosszabb, ami a politikában történhet, ha nincsenek egymástól radikálisan eltérő nézetek.

A Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

 

Mielőtt az olvasó azt gondolná, hogy a cím az országhatárokra utal, és a szerző arról szeretne írni, hogy e határokra újra szükség van, sietek leszögezni, hogy ebben a rövidke írásban a határ fogalmát más értelemben használom. A különböző politikai nézetek közötti határokról, illetve azok egyesítő erejéről lesz szó. Azt fogom ugyanis állítani, hogy

a legrosszabb, ami a politikában történhet, ha nincsenek egymástól radikálisan eltérő nézetek.

Ha ugyanis nincsenek éles különbségek, nincs is mik között keresni konszenzust. Nem a különbségek jelentik tehát a problémát, hanem a különbségek hiánya, illetve azok intoleráns keuzelése.

*

A híres konzervatív gondolkodó, Gilbert K. Chesterton a Mi a baj a világgal? című tanulmányában a következő fontos megállapítást teszi: „Nemcsak az igaz, hogy egy hitvallás egyesíti az embereket. De még a hitvallások közötti különbségek is egyesítik őket – amíg maga a különbség világos. A határ egyesít”.

Ezt egy mély és roppant igaz megállapításnak tartom, és szeretném továbbgondolni a magyar politikára. Vajon miért nem sikerült az elmúlt harminc évben megfelelő konszenzusokra jutnia a hazai politikai eliteknek? Vagy másképpen feltéve a kérdést: minden szándék ellenére miért nem csökkent, hanem éppen nőtt a polarizáció a rivális felek között?

A válasz véleményem szerint ott van, hogy azért nem sikerült egy kevésbé zaklatott politikai közéletet létrehozni, mert – minden látszat ellenére – nem voltak világosak a felek közötti határok, azaz a jól megkülönböztethető határok mentén nem lehetett minimális konszenzusokra jutni.

Mindez nem azt jelenti, hogy évtizedek óta ne lettek volna ádáz viták. Nagyon is voltak. De a magyar közéletnek épp az a lényege, hogy

a rivális felek egyszerűen nem fogadták el ellenfeleik álláspontját.

Hadd hozzak erre két példát. Először is a liberális tábor próbálta megfogalmazni önmagát. Az SZDSZ liberalizmusát azonban a jobboldali közönség úgy ítélte meg, hogy az nem nemzeti alapon áll. Hiába próbálta bizonygatni magáról az SZDSZ, hogy liberalizmusa legitim és haladó eszméket takar, az SZDSZ beszorult az MSZP mellé és el sem lehetett képzelni, hogy netán leválik róla és a jobboldal potenciális koalíciós partnerévé válik. Ily módon a magyar politikai közéletben nem tudott szervesülni egy két irányban (azaz balra és jobbra is nyitott liberalizmus, mint például Németországban, Hollandiában vagy újabban Nagy-Britanniában. A liberalizmus tehát még odáig sem jutott el ellenfelei szemében, hogy a jobboldali vetélytársak elismerték volna a liberalizmust, mint önálló ideológiát.

A másik példám a mai jobboldal ideológiája. Erről a mostani baloldali és liberális ellenzék nem ismeri el azt, hogy lehetnek benne értékek. A különböző jobboldalra aggatott kategóriák (mint például a populizmus) arra szolgálnak, hogy voltaképp elfedjék a különbséget a „populizmus” és a bal- és a liberális oldal által vallott mai felfogás között. Ha valaki populista (rosszabb esetben az autokrácia híve), azzal nem lehet érdemi interakcióba lépni, attól csak el lehet határolódni, illetve meg lehet dönteni. Mint az előző példában, itt is lehetőség a tényleges különbségek (voltaképp a határok) felismerésére. Konszenzusról már nem is beszélve.

*

Mindez persze nem újdonság a magyar politikatörténetben. Nem mondom, hogy jó mindig a régmúltra hivatkozni, s nem is azért teszem, mert nagy öröm rámutatni a mai politika történeti előzményeire. De meg kell állapítani, hogy a politikai nézetek közötti különbségek el nem ismerése,

az egymással rivalizáló álláspontok tagadása régi hagyomány nálunk.

Már 1846-ban (!) azt mondja a magyar konzervatívok egyik vezetője, Szécsen Antal, hogy alkotmányos rendszerekben kellenek egyetértési pontok. S hogy folytatja? „Ezeket az ellenzék közt és köztünk, az eddigi tapasztalás nyomán hiába keresem. Ők törvénytelennek tekintik azt, mit mi törvényesnek hiszünk, károsnak azt, mit mi üdvösnek; ők a kormány eddigi eljárásaiban az alkotmány megsértését találják föl, irányzatát alkotmányellenesnek hirdetik: mi a kormány eddig lépéseit helyeseljük, alkotmányosságát kétségbe nem vesszük.”

Nem ma mondták, hanem 1846-ban!

De mondhatta volna egy mai kormánypárti politikus is a mai helyzetről. Merthogy a helyzet 170 év alatt abban a tekintetben nem sokat változott, hogy az egyik párt politikai identitása rendszerint a másik által nincs elismerve. Azaz nem világosak a határok.

*

Az elmúlt időszakban egy érdekes jelenség tanúi lehettünk, s ez az Európai Egyesült Államok eszméjének felvállalása a DK által.

Teljesen másodlagos, mit gondolunk ennek az eszmének a tartalmáról, illetve megvalósíthatóságáról, továbbá a DK-ról. Az Európai Egyesült Államokra tekintsünk úgy, mint egy eszmére, amely egy bizonyos oldal identitását van hivatva körvonalazni. A mai jobboldal ezt „természetesen” nem akarja elismerni, merthogy úgy látja: aki Európai Egyesült Államokat akar, az nem nemzeti alapon áll. A koreográfia tehát követi azt, amit a fentebbi két példában is láttunk: az egyik oldal nem hajlandó elismerni a másik oldal álláspontját.

Holott a másik oldal álláspontjának elismerése még nem a másik oldal igazságának elismerése, sőt a kettőt célszerű teljesen különválasztani. Ha így teszünk, akkor a következőt mondhatjuk:

a mai Magyarországon jelenleg két, egymástól radikálisan eltérő Európa-koncepciót látunk.

Az egyik Európát Európai Egyesült Államokként akarja, a másik nemzetek szövetségeként. A kettő ma élesen szemben áll egymással. Akik Európai Egyesült Államokat akarnak a nemzetekre, mint a nacionalizmus letéteményeseire gondolnak. Akik a nemzetek Európájának hívei, utópistáknak tekintik az előbbieknek.

Mi lenne, ha a két tábor hívei elismernék egymás nézeteit? Mi lenne, ha úgy tekintenének egymásra, mint két egyenrangú vitafélre? S mi lenne, ha azt, hogy vannak azonosítható álláspontok nem negativitásnak, hanem abszolút pozitívnak tekintenék?

Chesterton már megadta a választ, igaz nagyon más korban és más körülmények között. De újra idézem: „Nemcsak az igaz, hogy egy hitvallás egyesíti az embereket. De még a hitvallások közötti különbségek is egyesítik őket – amíg maga a különbség világos. A határ egyesít”.

Összesen 13 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés