Merre tovább, érettségi?

„Életünk nagy tévedései közé tartozik,

hogy az ember az időtől egyebet is kaphat,

mint öregítő éveket és bánatot.”

John Steinbeck: Édentől keletre

(Szolgálati közlemény: jelen sorok írója gyakorló érettségiző, továbbtanulási esélyeit azonban a boldogító kettes meglétének kivételével egyáltalán nem befolyásolják érettségi eredményei, így álláspontját nem az üléspontja határozza meg.)

Száztizenegyezren zuhantunk túl a három nagy írásbeli érettségin a szerdai szent nappal. Most nyelvek jönnek és választott tárgyak, az egy négyzetméterre eső gyomorgörcs-sűrűségben meredek zuhanást regisztrált a KSH, a diákok számára megszűnt idénygyümölcsnek lenni az epres antidepresszáns, a hon magyar-történelem-matematika szakos tanereje pedig kezdhet lassan rákapni, május végéig ugyanis (írd és mondd, 17 munkanap!) fulladozni fognak a javítanivalóban. Szélsebes össznemzeti mókuskerék az érettségi vizsga, hullámvölgyekben és -hegyekben gazdag,

Mielőtt azonban napirendre térünk felette, érdemes a dolog velejébe pillantani – mit ad nekünk az érettségi, vezet-e egyáltalán bárhova, és mit csavarhatunk rajta, ha azt akarjuk, hogy vezessen?

Tisztázzuk: az érett (érendő?) magyar embergyereket alapvetően nem József Attila elmeállapota, a Bethlen-Peyer-paktum részletei meg a lineáris függvények értékkészlete teszik éretté. Az érettségi dolga az, hogy egy elengedhetetlen lexikális tudásmagon, egy kulturális minimumon felül az értelmiségi ember báziskészségeit tesztelje – hogy való-e a tisztelt delikvens fejébe magas tudomány, vagy jobban járna, ha az istenadta tehetségét gyakorlatibb munkában kamatoztatná.

az akadémiai életre hangolt intelligencia, műveltség, szövegértés és kommunikációs készségek mentén.

Ne legyünk igazságtalanok. Annak ellenére, hogy a magyar oktatási rendszer ötezer különböző sebből vérzik, és finoman szólva sem kínál mindenki számára szakmailag, emberileg vagy úgy egyáltalában akárhogyan releváns ismereteket, ezen a négyrétű vizsgán, az intelligencia, műveltség, szövegértés és kommunikációs kecs ügyes mérésének vizsgáján az idei középszintű magyar- és történelemérettségi egyáltalán nem teljesített rosszul.

A rémesen száraz és tudományoskodóan semmitmondó szövegértés (A játék definíciója – ó, te fényesszemű márianosztrai Szűzanyám, kinek van ezen a világon annyi ideje, hogy definiálni akarja a játékot) a monotóniatűrésünket és a lényeglátásunkat tette alaposan próbára, a hozzá kapcsolódó kérdések pedig kifejezetten ügyesen hívták elő a kritikai gondolkodás készségét, kivéve talán a kissé sután megszerkesztett táblázatos feladatot. Az érvelési feladat (szinkron vagy felirat) valódi gondolatokat serkentett, nem volt klisékkel kibekkelhető, tartalmatlan vízkapálás. Az elemzendő, 1956-os évjáratú novella háttértémái értékesek és jól felismerhetők voltak. Mándy Iván Nyaralás c. művének elemeztetése ügyesen kapcsolta össze az elemi honismeretet az irodalmi eszközök felismerésének készségével, a József Attila-féle Kertész leszek és Radnóti Istenhegyi kertjének összeeresztése pedig bár nem volt a kutatótanári kreativitás pályacsúcsa – immáron zsinórban harmadik éve futtatják ebben a feladatban József Attilát,

–, mégis korrekt volt, szépen megoldható.

A középszintű történelemvizsgáról pedig minden elmondható, csak az nem, hogy az általa vizsgált készségek spektruma ne lett volna elég széles.

Ha volt valaki, aki már az esemény kellős kezdete előtt kézhez kapta a verdiktet érettségének tárgyában, az az esszétémák kiszivárogtatója volt – aki annyi kritikai gondolkodásra nem képes, hogy nagyjából belője a fejében az államilag minősített adatok nyilvános Facebookra pakolásának következményeit, és egy kifejezetten jól összeállított, korrekt, releváns témákat tárgyaló érettségi előestéjén néhány nyeszlett lájkért 111 ezer ember vizsgájának érvénytelenségét kockáztatja országos botránnyal megspékelve,

A magyar diákság álhírolvasásból kétszer is vizsgázhatott már az idei szezonban, most pedig majd stressztűrésből is beállhatunk szépen névsor szerint az Oktatási Hivatal józan eszét őrző páncélkamra elé, várva, hogy kell-e vizsgát ismételnünk. (Persze az a hivatal, amely a saját pedagógusa hanyagságát 111 ezer magyar diákon próbálná leverni, etikai és logikai megfontolások mentén szintén visszafáradhatna filozófiából közepezni egy szaftosat, testületileg, rigorózus osztályzóvizsgával. Egyébként is bolond lenne az OH tizennyolc nappal az EP-választások előtt beleállni százezernyi 18 évesbe, ugye.)

Ne sikkadjon el azonban, hogy az őt beárnyékoló botrányok ellenére a történelemérettségi kiválóan megszerkesztett anyag volt, általános tájékozottságra, leleményességre, gondolkodásra és szövegértésre épített eszetlen évszámbifláztatás (utolsó szentföldi keresztény állam elesése, valaki?) meg tizenhuszadik habsbourborániai vilmosfrigyeshenriklajos sváb császárkalifa francia- és ausztrálellenes hadjáratai közben folytatott rendi politikájának nemzetiségi vonatkozásai helyett, és

– sztálinista propaganda, földtulajdoni viszonyok, Szent István, Trianon. Értéket adott, jól mért, szép munka volt.

Ami azonban nem találta helyét a nap alatt az idei évben sem, az szerencsétlen középszintű matekérettségi volt. Komoly matematikai tudással természetesen minden logikus, koherens és világosan megoldható – ettől azonban még nem biztos, hogy értelmes is lesz. Nem azért nem értelmes, mert a matematikai tudásra ne lenne égető szükség, épp ellenkezőleg – csak jelenleg egyáltalán nem világos, mi a célja ezen a világon annak a matekérettséginek, amelyet definíció szerint azokkal íratnak meg, akiknek soha nem lesz szakmájuk a matematika.

Használható matematikai eszköztudást hivatott mérni? Ahhoz bizony vastagon túl komplex, elvont és szerteágazó. Ehhez számolási pontosságot, feladatértelmezést kellene mérnie, százalékszámításokat, statisztikát, adatábrázolást és -elemzést, mértékegység-átváltásokat, kamatos kamaton alapuló mértani sort, sík- és térgeometriai eszközökkel megoldható hétköznapi helyzeteket kellene a jelenlegi választhatóakhoz hasonló komplex feladatokban egymásra építenie – de nem teszi. Helyette tartalmaz körülményesen megoldható logaritmusokat, a végletekig absztrakt, sehova nem vezető függvényábrázolásokat, önkényesen előállított, értelmetlen geometriai helyzeteket,

Volna persze a matekérettségi előtt másik értelmes út is. Lehetne egy, a matematikatudomány bizonyos módszereit és szemléletmódját bemutató, igényes ízelítő, akárcsak a forráselemzést, tudományos fogalmazásmódot igénylő történelem írásbeli, vagy az irodalomérettségi vége, amely alig észrevehetően kérdezi vissza a stilisztikai analízis eszközeit. Miért ne lehetne geometriai bizonyítások vagy függvényértelmezések köré rendezni a matematikaérettségit? Kiváló adalékok lehetnének ezek is a diákok gondolkodásmódjához. Ennek azonban van egy feltétele, amin a középszintű matematikaérettségi úgy hasal el, mint lopott zöldségesmerci az eredetvizsgán: az elmélyültség és a koncentráltság.

A középszintű magyar- és történelemérettségit az teszi jó vizsgává, hogy helyzetek tömkelegére illeszti rá ugyanazt a két megoldási módszert: az alapos forrás- és problémaelemzést, illetve a megadott szempontok szerinti esszéírást.

Ez a két begyakorolt képesség az érettségizőkkel marad az idők végezetéig akkor is, ha életük delén már rég elhagyták Kazinczy feleségét meg az invesztitúraharcot. A középszintű matematikaérettségi azonban huszonhatféle problémakörre huszonhatféle különböző megoldási módszert vár, valamint némi kreatív gondolkodást. A jelenlegi rendszerben a középszintű matematikaérettségire egyféleképpen lehet felkészülni: úgy, hogy az ember minden létező típusfeladatból megcsinál ötvenet, bemagolja a megoldás lépéseit, és reménykedik, hogy a vizsgán majd csak azok a feladatok jönnek elő, amiket meg is jegyzett.

Megmarad viszont neki egy teljesen értelmetlen képesség, a típusfeladatok biflázásának képessége, amit felesleges tanítani. Számon kérni meg főleg.

A matekérettségi előtt tehát két lehetséges út áll: hogy elindul a magyarérettségi mintájára egy puszta józan ésszel megoldható életmatek felé, vagy két-három témakörre koncentrálva mély, tudományos igényű, értéket adó, de megérthető és megoldható számonkérés lesz, mint a történelemérettségi. Így, ahogy most van, értelmetlen.

A matekérettségi célját kellene eldönteni, meg lelőni a szivárogtatógépet a T. Hivatalnál. Utána az érettségi körül nagyjából minden rendben lesz. Tudni fogjuk, mit kérdezzünk.

Már csak azt kell majd kitalálnunk, hogyan tanítsunk, és mégis micsodát.

De ha – amint a töriérettségiből megtudtuk – Istvánnak sikerült néhány vézna pappal keresztény kultúrembert varázsolni a nomád magyar férfiállatból, akkor ez sem jelenthet problémát.