Jól sikerült, feszült, feszes film készült a 2008-as indiai terrortámadásról.
2019. április 30. 08:32
p
0
0
2
Mentés
Trombitás Kristóf
Úgy ültem be a Hotel Mumbai vetítésére, hogy a világon semmit sem tudtam a filmről, azon kívül, hogy a feldogozott témáját természetesen ismertem.
2008 novemberében 10 iszlamista elkövető 12 támadást hajtott végre India egyik gazdasági központjában, Mumbaiban. Az egyik leghírhedtebb célponttá a The Taj Mahal Palace Hotel vált, és az eseményeket csak súlyosbította, hogy – dacára annak, amit az indiai hadseregről gondolunk – a mumbai erők teljesen tehetetlenek voltak a tucatnyi elkövetővel szemben, és amíg a speciális egységek meg nem érkeztek a fővárosból – ez közel 4 napba telt –,
addig gyakorlatilag akadálytalanul mészárolhattak le embereket a terroristák.
Ahogy általában, úgy ez a direkt attitűdként kezelt tájékozatlanság most is jót tett az élménynek. Elég idegesítő vonása az utóbbi évek, sőt, évtizedek trailereinek, hogy gyakorlatilag mindegyik elmeséli a sztorit 1-2 percben, és később ennek a kifejtését látod. Alig alkalmaznak ma már sejtetést: egyik stúdió sem engedheti meg magának a nézettségért folytatott harcban, hogy esetleg a nézők egy része azt mondja, ha nincs előtte a hangsúlyosan feltüntetett mézesmadzag, akkor be sem megy a moziba.
Hasonló fixa ideám a feliratosan vetített filmek visszaszorulásának kárhoztatása is. Eleve a pénztárnál úgy fogadnak, hogy ugye tisztában vagy vele, ez nem szinkronizált, mintha valami ragályos kórról lenne szó, aminek a bemutatása is nagy elővigyázatosságot igényel. Itt persze nem a pénztáros a ludas, az emberek túlnyomó többsége ma már kétségbeesetten visszahőköl, amennyiben nem elégítik ki a füleit is.
Márpedig egy színész hangja, nem beszélve az esetleges akcentusáról, hanghordozásáról, természeteen ugyanolyan autentikus része az alakításának, mint a testbeszéde vagy a forgatókönyv szavainak értelmezése. Azok a szavak a forgatáson, ott és akkor hangzanak el, nem egy stúdióban, ahol megpróbálnak szájra illeszthető, magyar szavakat adni a szinkronszínészeknek.
Persze, gyakorta élnek utószinkronnal külföldi filmek esetében is, de az a hang akkor is a színészé, nem egy interpretálás. És azzal is tisztában vagyok, hogy mint megannyi fordítás vagy átköltés, a szinkron is lehet művészet, csodálatos dramaturgiai mesterművek tűnhetnek fel – gondoljunk csak a magyarított Annie Hallra, minden hibájával és félrefordításával együtt –, ahogy a szinkronszínész is bizton alakíthat nagyot. Nem akarom én ezeket a nagyszerű teljesítményeket kisebbíteni, mert a szinkronnak is megvan a helye. Csak éppen sajnálatos, hogy lassan teljesen kiszorítja az eredeti nyelvet a magyar mozikból.
Szinkronizált volt a Hotel Mumbai is, de kellemes ujjgyakorlatnak tűnt, illettek a magyar hangok a színészekhez. A terroristák esetében kissé zavaró volt, hogy egyszer szinkronizálták őket, más alkalommal pedig nem, de ennek is volt dramaturgiai oka. Érdekelne, hogy eredetiben ez miként nézhetett ki.
A Hotel Mumbai kifejezetten visszafogott, elegáns előzetesekkel érkezett, amelyeket végig körbelengett a baljósság, de konkrét erőszakra csak az utolsó másodpercekben került sor. Így kell szépen felépíteni az érzelmi ívet, gondoltam.
A film ugyanis kifejezetten jó. Az ausztrál Anthony Maras első filmjét rendezte, ahhoz képest pedig még egy pontot nyugodtan megérdemel a végeredmény.
Végig ügyesen teremt feszültséget, cseppet sem finomkodik, sem szavakban, sem tettekben,
jól vezeti a színészeit és egyáltalán nem szájbarágósak az időnként bevágott, archív, rendőrségi és/vagy híradós felvételek sem.
A mozinak talán egyetlen gyenge pontja van, de nagyjából az is megspórolhatatlan volt, vállalva azt a narratívát, hogy sokak helyzetét kísérik végig. A karakterek igazi arcot nem kapnak, inkább csak felvázolt skiccek. A frissen házasodott és gyereket vállaló pár, kiegészülve a talán plátói módon a férjbe belezúgott dadába. Szavait egy pillanatra sem megválogató, zavaros múltú, piálós-kurvázós orosz, akinek azért a megfelelő pillanatokban a helyén van a szíve. Szimpatikus pincér, negatív jellemvonások nélkül. Szigorú séf, akinek szintén van lelke és felvállaltan válik hőssé.
Szóval egyik sem zavaró, de a forgatókönyv azért sokat nem bíbelődött ezekkel az archetípusokkal. És kétségtelenül a film javára írandó, hogy nem fukarkodik a felépített hősök halálával sem, ami még úgy is megrázó, ha ezen hősök jelentős részéről egy-egy dramaturgiai csúcspont után már biztosan tudjuk, hogy nem fogja elkerülni a végzetét.
Ami szintén megejtően érdekes, hogy nem fordítja el a fejét az elkövetőktől és nem ábrázolja őket arctalan rémként. Jellemrajzot még annyit sem kapnak, mint a hotelben rekedtek, de igenis bátor elhatározás őket is szerepeltetni a film nem elhanyagolható részében. Olyan ez, mint amikor A bukás című német film bemutatása után felcsaptak az indulatok, miszerint botrányos Hitlert emberként ábrázolni, az addig megszokott démoni túlkapások nélkül – mondták ezt úgy, mintha bárkinek is szimpatikus lehetett volna a nemrég elhunyt Bruno Ganz remek alakítása.
A film üzenete nem valami eredeti, de lesújtóan hatásos:
a terror nem válogat.
Lehetsz muszlim, keresztény vagy ateista, ha rossz helyen vagy, rossz időben, akkor lehetnek bármilyen beteg, a saját szemszögükből magasztos céljai a mészárosoknak, nem menekülhetsz.
A legrémületesebb az az egészben, hogy gyakorlatilag nincs olyan hónap, amikor ne lenne aktuális bemutatni ezt a mozit. Mindenképpen érdemes megnézni, egy kicsit személyesebb, mint az ilyen alkotásokban etalonnak számító A United 93-as, de pár napig velünk is marad az élménye.
Noha az USA 47. elnöke tavaly óta számos előre beígért változtatást hozott, emellett már hivatalba lépése előtt is rengetegen támadták. Íme az első negyedév legnagyobb streaming újdonságai.
A United 93-as, mint etalon? Nem gondoltam volna.
Egy kitalált forgatókönyv, a teljes átverés
A másik ilyen ,,remekmű" a Zero Dark Thirty – A Bin Láden hajsza volt, ott is egy hazugságra építettek fel egy filmet.
Ráadásul ennél a filmnél nem szégyellték az Oscar-díjat.
Az, hogy profi módon készítették, az nem mentség.