Miasszonyunk tüzes sírja

2019. április 16. 07:28

Trombitás Kristóf
Mandiner

A Notre-Dame és társai azt üzenik: az európai ember egykor nem önmagáért élt, hanem az önmagán túlmutató életért, a metafizikai abszolútumért. Csodálatos építményeket nem is lehet kisebb céllal emelni.

2006 januárjában jártam Párizsban, és természetesen a Miasszonyunkról elnevezett katedrálisnál is tiszteletemet tettem. Bár nem tagadom, rám sokkal nagyobb hatást gyakorolt a Sainte-Chapelle – ha már gótika – letaglózó, szakrális szépsége, mint a Notre-Dame, de a Cité-sziget viszonylagos érintetlensége és a tudat, hogy Európa egyik lelki központjánál lehetek, azért bőven érzékeltette velem, hogy nem mindennapos élményben van részem.

Ha valahol, hát

a székesegyház előtt és még inkább a falai között érzékelni lehetett, hogy mit jelent(ett) európainak lenni.

Édes mindegy ebből a szempontból, hogy példának okáért ki az Európai Unió állampolgára és ki nem. Bagatell ügy.

Egy olyan központi helyen, mint a Notre-Dame, az emberen átfutott, hogy minden ellenkező szólam ellenére az európaiság nem a kolonizáló nagyhatalmak gazdasági fellendülése adta jólét, nem vám- és pénzunió és nem is közös ügyészség. Ezek valójában senkit sem érdekelnek, mind csak porhintés. Nem közösségalkotó gondolatok, csak egy letűnőben lévő elit utolsó, kétségbeesett kísérletei a konszolidációra és domesztikációra. Mert a kultúrembernek nem a brüsszeli, mesterségesen felhizlalt város Európa, hanem a Grand-Place. Strasbourgban nem az EU intézményei jelentik az ideát, hanem a gótika csodái.

Az épített európai örökségünk – jelentős részben egyházi alkotások – szerte a kontinensen azt üzeni, hogy

az európai ember egykor nem önmagáért és mesterségesen konstruált eszmékért élt,

hanem az önmagán túlmutató életért, a metafizikai abszolútumért.

Csodálatos építményeket nem is lehet kisebb céllal emelni.

A Notre-Dame mindezt önmagába sűrítette, és ezernyi meghurcoltatáson túl is sugározta magából a valódi pompát. Mindegy, hogy mivé lett Franciaország, a katolicizmus hajdani bástyája; nem számít, milyen képét mutatja az európai kultúra fővárosa az elmúlt évszázadban – állt a Notre-Dame.

Pedig az eszmei értelemben vett Európa hármas tartóoszlopából mára csak a római jogrendszer adta magánjogi hagyomány létezik, amely persze komoly életszemléletet ad, de kevésbé tart meg, mint a lélek és a szellem – amennyiben a jogot tekintjük Európa testének és vázának. És nyugodtan tekinthetjük. Habár lassan ezt is csak megkötésekkel mondhatjuk el, elég csak a római jog házasságról vallott nézetét említeni.
Megérjük még azt, hogy ebből is csak mazsolázni fognak, az újbeszél szabályainak nem felel meg a rómaiak szikár, egyenes, mindent a nevén nevező logikai rendszere.

A görögök filozófiai megfontolásaiból sem marad lassan semmi, Szókratész elé a haladó progresszió ma ugyanúgy méregpoharat tartana, mint az athéniak.

A keresztény lelkület pedig, írd és mondd, teljesen elveszni látszik.

Minden elfogadása ugyanis nem keresztényi erény. A toleráns keresztény olyan fajta, akit Jézus nem tűrt volna meg a közelében, a názáretiről sok dolog elmondható volt, de a toleráns hozzáállás nem tartozott erősségei közé. És nem azért mondta a házasságtörést elkövető nőt megkövezni igyekvőknek sem, hogy tegyenek le a céljukról, mert annyira irgalmas volt, hanem azért, mert amazok nem akarták betartani a törvényt, csak részrehajlóan, és a bűnt elkövető férfi sehol sem volt. Kicsit más fény alá esik így minden.

A kiforgatott, feminizált, megengedő, velejéig hamis kereszténység képe olyan hazug képet mutat, mint a szőke fürtös, álmodozó képű Jézus-grafikák. Európa addig volt erős, ameddig hatalmas volt a kereszténység és pontosan úgy vált egyre védtelenebbé, ahogy a kereszténység ereje csökkent.

Így lett erős várból valójában múzeummá minden katedrális. De ha múzeum is a többségnek, emlékeztetnek arra, hogy mivé lehetnénk újra. És legalábbis arra, hogy mik és kik voltunk.

A Notre-Dame tüzes sírja brutális, de átélhető párhuzam Európa kereszténységének és nagyságának lelki sírjára. Isten irgalmazzon nekünk.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/146811

Ajánljuk még a témában