Megkongatta a vészharangot az európai demokráciák felett a neves elemző
Ivan Krastev szerint 1989 már nem tűnik a liberalizmus fénypontjának.
A sikertelen elit a demokráciát igyekszik felszámolni. Az elitpártokat működtető pártelit, a paktumpártok képviselői és az elitértelmiség már nem is titkolja megvetését, amellyel a népre tekint.
„Nagyon bízom az emberek nagy többségének erényében s nem félek az eredményétől.”
(Andrew Jackson, az USA 7. elnöke)
A demokrácia nem más, mint legitimációs eszköz, amely a következőképpen működik: a politikai közösség tagjai saját képviseletükre és a közösséget érintő döntések meghozatalára szavazatával másokat hatalmaz fel, mely procedúra eredményeként a legtöbb szavazatot kapó versenyző szerzi meg ezt a jogot. A népi felhatalmazás ciklusának letelte után új versenyt hirdetnek, ahol az eddig képviselők–döntéshozók munkájával elégedettek és az azzal elégedetlenek ismét összemérhetik létszámukat, amely újabb ciklusnak nyit utat, és így tovább. A demokrácia olyan modell, amelyben a nemzetállam politikai közösségének azonos jogokkal bíró tagjai többségének akarata érvényesül, természetesen a kisebbségben maradók elvárásaira is odafigyelve. A mechanizmus egyszerű, amint a konzervatív filozófus, Willmoore Kendall fogalmazott: „Ha az emberek egy csoportja közösségre lép egymással, akkor egy olyan testet alkotnak, amely egységesen gyakorolja a hatalmát – ez a test csak a többség akaratából és akarata szerint működhet”.
A 2014-es és 2018-as országgyűlési választásokat megelőzően a baloldali és liberális pártokat a megélhetés biztosítása és a biztonság garantálása, valamint az ország (és Európa) jövője helyett az érdekelte, hogy miként tudnak s miként nem összefogni, ki kivel és kivel nem hajlandó együttműködni, hol kell és hol lehet „befogott orral” (Heller Ágnes, Pápay György) szavazni. Folyvást erről beszéltek, ezt kommunikálták, ezen hadakoztak egymással, képviselőik és értelmiségük is ezzel volt elfoglalva. Nem csoda, hogy az elitmese, azaz a pártelit önmagáról szőtt története helyett a választókat ezek a forgatókönyvek nem érdekelték. Az ellenzéki pártok annyit foglalkoztak technikai és taktikai kérdésekkel, hogy
vagyis hogy a jobboldali kormányzás alternatívája micsoda. Ez lehet, hogy nem is baj, így legalább nem kellett elárulniuk, hogy voltaképpen egy gondolatuk sincsen erről, ellentétben az ún. „taktikai szavazással”, a „koordinált indulással” és az „ellenzéki összefogással”.
A parlamentáris demokrácia versengő pártjainak (legalább valamilyen kiválasztáson és felhatalmazási procedúrán keresztül ment) vezetői és a semmiféle demokratikus kontroll alá nem vett, ugyanakkor az előbbieknél is nagyobb hangú politikai aktorok (köztük: „oknyomozó” újságírók, „civil” NGO-k, aktivisták, önjelölt tüntetésszervezők, gyorslejáratú szónokok) antidemokratikus útra lépnek akkor, amikor a kormánypártok mögött állókat tájékozódni rest „fideszes agyhalottaknak”, jobb esetben megtévesztett embereknek tartják, az ország leállításáról beszélnek, a munkavállalókat – a kibicnek semmi sem drága alapon – pedig általános sztrájkra bíztatják és hol az Országházban obstruálnak, hol utcai káoszkeltést folytatnak.
Az ellenzéki pártok politikai sikertelensége és stabilizálódó népszerűtlensége, az újabb és újabb, egyre rövidebb szavatossági idejű civil szereplők szeszélyes váltakozása (Karsay Dorottya, Horváth Attila, „fekete ruhás nővér”, Pukli István, Lattmann Tamás, Gregory Ras G, noÁr, Nagy Blanka stb.), a jövőkép maradandó hiánya, a szellemi kiüresedés és a bántó intellektuális szegényesség végül egy demokrácián kívüli forgatókönyvben összegződött. – Ha ugyanis belülről nem megy, akkor két lehetőség marad: 1) vagy kívülről kell segítséget hívni: az ország rossz hírének keltésével, külföldi sajtóhadjáratok informálásával, támogatásával és terjesztésével, az Európai Ügyészség formájában, a Sargentini-jelentés megszavazásával; 2) vagy pedig nyíltan antidemokratikus eszközökhöz kell nyúlni: a Popovics-forgatókönyv végrehajtásával, „ellenállás, majd lázadás” szításával (Gyurcsány Ferenc), a parlamenti munka ellehetetlenítésével.
Hogy miként is vélekedik a paktumpártok vezetése és az elitértelmiség a többségről, arról álljon itt egy-egy jellemző mondatuk:
1) „Hosszú lesz a lista, felírjuk a többi közé. […] Maga is a bíróság előtt fog felelni a tetteiért. Nyugodjon meg, nagyon sok derék jogász nagyon szívesen fog dolgozni azon, hogy maga és a magához hasonlóak bíróság előtt végezzék” – mondta Tordai Bence országgyűlési képviselő (Párbeszéd) egy munkáját végző biztonsági őrnek az MTVA székházában, tavaly december végén. A „képviselő úr” minden szavát méregdrága telefonnal rögzítette, a szavait megilletődve hallgató, nála jóval idősebb biztonsági őr arcával együtt, amely egyébként jogellenes, hiszen utóbbi – a képviselővel ellentétben – nem minősül közszereplőnek. Az országgyűlési képviselő mindvégig egy különös, gőgös felhatalmazottság-érzéssel viselkedett és elszámoltató hangnemet használt – mindezt a parlamentben megszavazott túlóratörvény vélt hatásai fölötti háborgása motiválta, mely jogszabály következményei legfeljebb az általa fenyegetett dolgozót érinthetik, őt magát biztosan nem. A „nagyon sok derék jogász” órabére vélhetően egyenként is tízszerese a megfenyegetett egyenruhásénak. Ilyen az, amikor a paktumpárti képviselő találkozik a választóval.
2) Szintén tavaly, még a nyár folyamán hangzott el Sneider Tamás Jobbik-elnök részéről, hogy tud olyan figura is lenni, aki azt mondja, „jöhetnek a cigányok, én mindenkit agyonütök, ugye”, de mint mondta, „tudok egy kicsit a nép embere [is] lenni, a nép gyermeke, eszünk egy kis bográcsot, bográcsolunk, így, úgy, amúgy”. A Jobbik kettős játéka mellett két fontos dolog fejeződik itt ki: egyfelől az, hogy a Jobbik elnöke és a szavait nagy derültséggel hallgató pártvezetők a magyar választók egy részéről, azaz a magyar cigányságról miként is vélekednek valójában; másfelől, hogy egyáltalán a választókról mi a felfogásuk. Hiszen
amelyet alig titkolt megvetéssel az „így, úgy, amúgy” történő „bográcsolással” gyorsan le is tudnak.
3) A magyar társadalmon kívül és felül élő, felfuvalkodott értelmiségi tankönyvbe illő példája volt az az eset, amikor Stefano Bottoni történész (MTA BTK TTI) az ATV reggeli műsorában, február elején nyilatkozott munkahelye finanszírozásának átalakítási terveivel kapcsolatban. Ehhez érdemes tudni, hogy egy másik beszélgetésben elmondta: valójában egy álláslehetőség miatt távozik a magyar tudományos életből, amelyhez köze sincs a mostani átalakítási terveknek. „Firenzébe megyek. A tavalyi választások után két nappal kaptam egy telefont az ottani egyetemről. […] nagyon magam alatt voltam az [április választási] eredmény és annak várható következménye miatt. […] Teljesen azért nem szabadulnak meg tőlem: hétvégi magyar leszek. A család itt marad, én meg ingázni fogok” – fogalmazott. Vagyis nyelvtudásának, kapcsolati tőkéjének és persze a magyar állam által biztosított akadémiai karriernek hála továbbáll, de azért vissza-visszalátogat, talán a MÁV-nál jócskán drágább, Bécsen keresztül közlekedő vasút, vagy a menetrendszerű Firenze–Budapest repülőjárat segítségével. (Hetente, oda-vissza?)
Visszatérve, a televízióban a következők hagyták el a száját: „Az én bérem nem éri el egy mostani BKV-sofőrnek a bérét, de nekünk van egy dolog… […] Ha nem sikerülne ezt az egészet megváltoztatni, […] most jöttünk rá egy fantasztikus dologra, hogy van egy kapcsolati tőkénk […] mi a fél világot mozgósítani fogjuk ezért. A Magyar Tudományos Akadémia a magyar elit, a magyar tudományos elit jelentős részét fogja össze. Ha ennek az országnak van még elitje és középosztálya, […] hogy ha van egy magyar elit, akkor most ennek a magyar elitnek össze kell fognia”. A magyar elit, amely tehát kevesebbet keres (?) egy alig titkoltan leminősített tömegközlekedési dolgozónál (de azért az Olaszország és Magyarország közötti közlekedésre mégis futja), mozgósítani fog, mégpedig külföldön! Amit a paktumpártok vezetői titokban, egymás között mondanak ki, vagy óvatlan pillanatban kottyantanak el, azt az önhitt értelmiségi a televízióban nyilvánítja ki, saját hangjától megrészegülve.
Még Ortega y Gasset is azt írta A tömegek lázadása című könyvének megjelenése előtt néhány évvel, hogy „lehet valaki nagyon liberális és egyáltalán nem demokrata, valamint nagyon demokrata és egyáltalán nem liberális”. A tanulság a következő: egy rendszer minél kevésbé liberális, annál demokratikusabb. Az elit meg akarja törni a népakaratot, amelyhez külső eszközöket venne igénybe. Érdemes figyelmeztetni a rendszerváltoztatás hőse, a magyar demokrácia egyik alapító atyja, Csengey Dénes szavaira, aki 1989. augusztus 20-án Tatán így szólt: „Egyetlen megkerülhetetlen erő van Magyarországon: a magyar nép”.