Hogyan viszonyuljunk a múlthoz és Európához?

A Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

Az 1930-as évek magyar reformjobboldala és a mai jobboldal  

Van két kérdés, ami manapság megkülönböztetett figyelemre tarthat számot: milyen a politika viszonya a (közel)múlthoz, és milyen Európához?

1990 körül mindkét kérdés egyszerűen megválaszolhatónak tűnt: Magyarország (maga mögött hagyva a közelmúltat, a diktatúrát) európai demokráciává vált, hogy életét a jelenbe és a jövőbe helyezze át. Európa pedig természetese létezési közegnek tűnt, mint a levegő.

Mára mindkét kérdésben alapvető törésvonalak rajzolódtak ki a politikai eliten és a társadalmon belül. Egyszerűen szólva

s ezek meglehetős vehemenciával vetik magukat egymásra. A közélet itthon lényegében másról sem szól, mint hogy az „Európa-párti” ellenzék ócsárolja az „Európa-ellenes-kormányt”, de persze a kormányoldal sem marad adós, amikor az Európa-pártiakat azzal vádolja, hogy folyamatosan elárulják a nemzeti érdeket. 

Ilyen helyzetben nem könnyű megőrizni a nyugalmunkat. S az sem könnyű, hogy az adott helyzetet egy termékeny elemzés kiindulópontjául válasszuk.

Pedig érdemes kicsit megbolygatnunk mind a „közelmúlt”, mind „Európa” kérdését. Merthogy mindkét téma vizsgálata sok tanulsággal szolgálhat számunkra. Az alábbiakban bemutatok egy régi szerzőt, akinek írásaiban mind a közelmúlttal való foglalkozás, mind az európasiág kérdésének felvetése centrális szerepet tölt be. A szerző politikai aktivitását az 1930-as években fejtette ki, a korabeli jobboldali kormánypárt politikusa és ideológusa volt. De nem azért választottam, merthogy rajta keresztül azt akarom bizonyítani, hogy nyílegyenes út vezet a Horthy-korszaktól a mai jobboldalig. Hanem arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy minden új korszak (ha nem is létrejötte után azonnal, de valamikor kétségkívül) szembekerül azzal a kérdéssel, hogy mit kezdjen megörökölt hagyományaival és mit kezdjen a külső környezetével. Az 1930-as évek e miatt hasonlít a maira. 

Az adott szerzőről, Makkai Jánosról 2001-ben volt alkalmam kismonográfiát írni. Természetesen merítek az ott leírtakból, de némiképp újra is rendezem mondanivalómat, hiszen a könyv megírása óta eltelt majdnem két évtized. Bevallom, nem gondoltam volna, hogy amit 2001-ben megírtam, 2019 elején még erősebben érvényes lesz. 

Európa-dilemma a '30-as években: a Nyugat-követés örökölt modellje  

Kezdjük a '30-as évek szempontjából felmerülő múlttal.

A dualista korszak jelentette az új rendszer ideológusai és teoretikusai számára azt, amit a rendszerváltás teoretikusai számára a Kádár-rendszer.

Makkai János számára is a dualizmus a vonatkozási pont. Múlt-értelmezése két fundamentális tételre épül. 1. Mindent meg kell változtatni a liberális korszak zsákutcás fejlődéséből; 2. Magyarország mindig szoros interakcióban volt Európával, mégsem sikerült az európai minták és normák belsővé tétele. Három területen gyakorolt erőteljes kiegyezés-kritikát. Az első a mintaátvétel-mintakövetés, a második a politikai berendezkedés, a harmadik pedig a társadalmi viszonyok és következmények problematikája. 

A mintaátvételt Makkai természetesnek tekinti. Az internacionális tájékozódásmódot a magyarság egyik alapvető orientációjának tartja, megállapítja, létezik egy ezzel ellentétes „ázsiai faji lelkünk” is. Előtte is ismert volt a magyar értelmiség reformkori angolszász (de főként amerikai) orientációja. De ahogyan Szekfű Gyula is megjegyezte a Három nemzedékben: egyedül Anglia tudott következetesen liberális lenni, mert kormányközpontú állam, míg a kontinentális államok vagy monarchiák története krízisek láncolata, úgy Makkai kiindulópontja is ez. 

A magyar liberális elit adaptálni kívánta a nyugati eszméket és intézményeket, de

Ez a szempont persze nem új, hiszem az 1840-es évek konzervatív kritikájában (Dessewffy, Széchenyi) vagy a konzervatív liberalizmusban (Kemény Zsigmond) benne van. Tulajdonképpen „a társadalom kimarad az egészből" gondolatáról van szó, de ezúttal nem ideológiai felhangokkal, hanem társadalomstrukturális okokat említve. Makkai János a magyar dualizmus fő problémáját abban látja, hogy alapjaiban tér el a hazai társadalomszerkezet kapitalista átalakulása a nyugat-európaitól, ahol a társadalomszerkezet már a kapitalizmus előtt átalakult és nivellálódott. A polgári demokrácia korszakában építeni tudtak erre az előzményre, szemben Magyarországgal, ahol nagy társadalmi dezintegrálódás kíséretében történt a kapitalizmus kiépülése: a liberális elvek kétségkívül jelentkeztek, de nem volt egy olyan közeg, amelyiknek elegendő ideje és alkalma lett volna, hogy adaptálódjék a liberális versenykörülmények közé. Ez az a tehertétel, amit Bibó István a társadalmi felszabadulás folyamatának elmaradásaként, a társadalom rendi hierarchiájának továbbéléseként ír le. 

Ifjabb Leopold Lajos:  „Elmélet nélkül” című könyvének Színlelt kapitalizmus című tanulmányában pedig így fogalmaz: „vannak oly államok is, amelyek összetévesztésig hasonlítanak ugyan a tőkés-rendben termelőkhöz, csakhogy mégsem termelnek kapitalisztikusan, s ha a jogi kategória kifejlődött is bennük, üres és idegen marad és gazdasági gyökere alig van”.

Makkai A háború utáni Európa című könyvében (amelyben a legtöbbet foglalkozik a liberalizmus korával és mulasztásaival) sem jut el a mintaadó és a mintaátvevő országok strukturális szerepének vizsgálatához. Nem érzékeli, hogy a sikertelennek tűnő kiegyezéskori politika mégiscsak a világgazdasági folyamatokhoz kapcsolta Magyarországot és beindította a modernizációs folyamatot. Makkai a nagy (mintaadó) és a kis (mintakövető) országok viszonyát leegyszerűsíti a Monarchiára, illetve annak bizonyítására, hogy az egész rendszer – ismét Bibóhoz hasonló kifejezések – hamis és hazug volt. Hazug, mert

A korszak liberális kormányai és politikusainak szemében „szabadság az, ha a városi elemek gyülekezési és politikai szabadságot élveznek, de hárommillió magyar paraszt föld és gazdasági lehetőségek hiányában az emberi nívó alatt vegetálhat”.

Mi a baj a megörökölt politikai berendezkedéssel?

A liberális korszaknak szerinte két fő bűne van tehát. Egyfelől a liberális elvek felületes lefordítása, pontosabban a magyar viszonyokkal nem kompatibilis alkalmazása (lásd például a szabadság fogalmát); másfelől a liberális intézmények világának lassúsága és merevsége. Azaz egy olyan közjogi szisztéma, amely ahelyett, hogy segítené az elveknek a magyar gyakorlatba való átvitelét, inkább akadályozza, doktrinerré teszi azt.

A dualizmus azért volt számára „átkos”, mert abban egy olyan párturalmi rendszer jött létre, amely képtelen volt a szociális reformmunkára. De persze a mintakövetésnek is lehetnek előnyei is. Makkai 1936. május 8-i parlamenti beszédében azt mondja: Magyarország annak köszönheti fennállását, hogy a korszerű eszméket – a magyar viszonyokhoz asszimilálva – mindig átvette. De az előny csak akkor van meg, ha működik az asszimilálás is. E megjegyzés egyértelműen az 1936-os év közállapotaira vonatkozik; Makkai és nemzedéke úgy véli, a magyar történelem legfényesebb lapjaiba illően ők lesznek azok, akik a mintaátvétel és asszimilálás – a reformkor előtt létező – egységét helyreállítják. Mindezzel jelzi, rendkívül ambivalens a viszonya a reformkorhoz is. 

Láthatjuk, hogy

S mint ahogy a reformkorban sem az volt a kérdés, hogy a Nyugattal vagy a Nyugat ellenében, hanem az, hogy milyen tempóban, menetrendben és a magyar viszonyokhoz igazítva – 1936-ban is ez a dilemma jelentkezett újból. Makkai azért utasítja el az 1867 utáni korszakot, mert ekkor csökkent „nagymértékben” a magyar középkornak és újkornak az az asszimilációs képessége, amely „módját ejtette annak, hogy Magyarország külföldi nagy intézményeket magyarrá alakíthasson át”. Azt az elviekben adódó előnyt tehát, amely „megóv bizonyos veszélyektől és lehetővé teszi, hogy azokat az eredményeket, amelyeket Nyugat-Európa egy-egy rendszer kitermelésével elér, mi kellő leszűréssel és tapasztalatokkal vehessük át” – az 1867 utáni Magyarország nem használta ki  Ez hasonló felfogás, mint Bibóé. Az utóbbi szerint „a múlt század második felének magyar társadalma pedig a feudalizmusból éppen kibontakozni kezdett, ezen a fokon megrekedt, tehát egy szűken és részlegesen asszimiláló társadalom volt”. És abban is közel áll a két szerző álláspontja, hogy a gyér asszimiláció sem az egész közösséghez, hanem egyes kasztokhoz és csoportokhoz történt.

A dualizmusnak e sajátos mintaátvételre épülő időszakát a politikai berendezkedés és intézményrendszer állandósága és mozdíthatatlansága támasztotta alá. Ezt nevezte már a korabeli zsargon is „közjogi szisztémának”, amelynek lényege e kiegyezéssel létrejött államjogi konstrukció fenntartása. Ez a közjogi berendezkedés mindenekelőtt a pártrendszert deformálta. Ha ugyanis megkérdőjelezhetetlen a rendszer alapjellegének (a Habsburg-Magyar Monarchiának) a fenntartása, akkor olyan pártok kellenek, amelyek erre az alapkövetelményre épülnek. A dualizmusban persze voltak '67-es alapon álló ellenzéki pártok is; de

Bibó hamis realistákról (a status quo fennmaradásához minden körülmények között ragaszkodókról) és túlfeszült lényeglátókról beszél, Bibó előtt egy évtizeddel pedig Makkai „mindenáron való kormánypártiságról” és „szenvedélyekből táplálkozó ellenzékiségről” ír. E két egymásnak feszülő tényező természetesen nem hasonlított például az angolszász kétpártrendszerre (domináns pártrendszer volt).

A különbség kézzelfogható, hiszen Nyugat-Európában a pártok világnézetiek, amelyek „egészséges módon váltogatták egymást a hatalomban és bizonyos mértékig egymáshoz csiszolódtak, mert a realitásokból, a felelősségből, a lehetőségekből, a kormányzásból a feleknek egyaránt módjuk volt tapasztalatot szerezni”. A magyar parlamentarizmus azonban csak örök kormánypártokat és örök ellenzékieket ismert, ahol mind a két fél monológokat mondott, miközben, Írja egy cikkében Makkai: „a kormánypártiság gyakran egyre inkább szolgalelkűségbe süllyedt, az ellenzékiség pedig egyre inkább irreális és romantikus játékká alakult át”. 

Makkai két problémát lát ebben a nyugat-európaitól merőben eltérő, ráadásul a magyar belső követelményeknek sem megfelelő helyzetben. Az egyik, hogy voltaképpen nem is pártok jöttek itt létre, hanem egymással szembe feszülő közjogi alakzatok. Ezáltal a liberális korszaknak egy fontos nyugati vívmánya, nevezetesen a világnézeti tisztázódás (egyáltalán a frontok megszerveződése) is elmaradt. A másik pedig az, hogy

Makkai egy további tehertételét is megállapította a világnézeti alapozottság híján való dualizmuskori pártrendszereknek. Ez pedig a politikus, mint egyéniség felértékelődése az elvek rovására. Ez megint csak az angoltól vagy a franciától eltérő vonás: „a közéleti atmoszférát igen sokszor nem az elvi ellentétek élessége, hanem a vezető politikusok dinamikája szabja meg”. Érdekes azonban, hogy itt Makkai megelégszik azzal a magyarázattal, hogy „individuális nép vagyunk", és nem keres komolyabb választ is e jelenség értelmezésére. Ám valószínűleg ez nem a véletlen műve: a politikus személyiségjegyeire építő politikai közélet Nyugat-Európában is a múlt század közepétől formálódott ki. Makkai nem vette észre, hogy elvi identitásra csak komoly társadalmi szervezettségű tömegpártok tehetnek szert, ellenben a kiegyezés korszakában ilyen pártok Magyarországon nem voltak. A nagy politikai személyiségek azért képviselték a pártverseny dinamikáját, mert a liberális korszak egyetlen pártja sem rendelkezett másfajta (szervezeti vagy ideológiai) erőforrással. 

Persze azért Makkai is tudta azt, hogy egy olyan korszakban, mint a dualizmus (s amelyről ő maga is megállapította, hogy egy közjogi konstrukció stabilizálására épül) csak bizonyos típusú pártok és kormányzati modell alakulhat ki. Az okot az alkotmányos fejlődés sajátos magyar válfajában találja meg. Nevezetesen az uralkodó személyében és különleges jogosítványaiban. „Aki nem látja be – írja –, hogy 1867-tól 1914-ig egyetlen magyar királyi kormány volt, amely alulról bukott meg, 1905-ben a koalíciós választásokon, az homokba dugja a fejét és a tényekről nem vesz tudomást. Az összes kormányainkat a király bölcsessége bocsátotta el annak idején és ő hozta az újabb uralkodó rendszereket, aminek következtében Magyarországon a politikai váltógazdálkodás nem fejlődhetett ki 70 éven keresztül”. Ezt a körülményt Makkai azért tartja szerencsétlennek, mert

„individuális módon éljen és a maga véleményét a gazdasági és szociológiai problémákkal szemben nyíltan kifejthesse”.

Meghaladható-e az atomizált társadalmi örökség?

Ez az érvelés azonban ellentmondásban van Makkainak azzal a korábban idézett véleményével, miszerint a nyugatias életforma átvételekor nem volt Magyarországon a kor színvonalán álló társadalom. A váltógazdálkodás-hiány tehát abból a hatalmi felismerésből is táplálkozott (a közjogi status quo fenntartásának követelményén túl), hogy a társadalmat csak felülről lehet organizálni és nem lehet kitenni a váltógazdálkodás hullámainak. Gyakorlatilag a sajátságos magyar körülményekből fakadó államközpontúságról van szó, amelyet a magyar liberalizmus történetének monográfusa is kimutatott. Sokakkal egybehangzó véleménye szerint a felülről organizált pártverseny és politikai rendszer oka abban a tényben keresendő, hogy a magyar társadalom atomizált, szervezetlen és semminemű kompakt egység nincs benne. Azt a Makkai által (és például Bibó által is) sokszor felvetett problémát, hogy a magyar társadalom kiegyensúlyozatlan, nem a társadalom maga, hanem az állam (a liberális állam) próbálta, nem kis mértékben mesterséges eszközökkel megoldani.

Míg a mintaátvétel és a politikai rendszer kapcsán azt mondhatjuk, hogy véleménye – bár összességében negatív volt – tartalmazott „engedményeket”; a leglesújtóbb véleménnyel volt a társadalmi állapotok és következmények tekintetében.

Először is azért, mert a magyar társadalom a liberális politika időszakában elnemzetietlenedett. Ez a gondolat egyáltalán nem újszerű és meglepő, hogy Makkai tudomást sem vesz azokról a szerzőkről (például a liberális Beksics Gusztávról), akik az 1890-es évektől kezdődően a nemzeti elv erősítésének szükségességét hangoztatják – a liberalizmus rovására. Makkai számára azonban a liberális korszak nagy kompakt egész, s messze nem fordít elegendő figyelmet a belső csatározásokra. Így például írásaiban nincs nyoma annak, hogy a két háború közötti keresztény nemzeti irányzatok szellemi-ideológiai elődeit azonosítaná, programjaikat és ténykedésüket elemezné. Ehelyett általában „elnemzetietlenedőnek” minősíti az egész időszakot, azt sugallva ezáltal, hogy ő és nemzedéke szembesült először azzal a kihívással, hogy nacionalista politikai irányt kell venni.

Trianon sokkja Makkait (ő 1905-ben született) épp úgy fogságában tartja, mint az idősebb politikusnemzedéket.

Erre a kérdésre pedig azt a választ adja: döntően az elhibázott nemzetiségi politika miatt. Ez a politika – írja – két vonatkozásban is bűnös volt. Általában a nemzetiségek irányában; illetve az egyes nemzetiségek felé. „A kiegyezési korszak legnagyobb mulasztása az, hogy a magyarság és a nemzetiségek között semmiféle konkrét és rendezett viszony nem tudott kifejlődni... A magyar társadalom úgyszólván semmi különbséget nem tett nemzetiségek és nemzetiségek között”. Nem tudta például világosan megkülönböztetni a szláv népek (tótok, horvátok, vendek, ruténok stb.) valamint a szerbek és románok államon belüli helyzetét. Makkai azzal vádolja a dualizmust, felszínes sovinizmusával lemondott arról, hogy nemzetiségeit a népoktatáson és az általános hadkötelezettségen túl is „foglalkoztassa”.

Megelégedett azzal, hogy „tűrhető magyar állampolgárokat” neveljen belőlük és – magyarrá tegye őket. „Mi nem hisszük azt, hogyha nincs is világháború, a történelmi Magyarország lakosságát teljesen magyarrá lehetett volna tenni és nem hisszük azt sem, hogy a harmincmillió magyar ábrándja megvalósítható lett volna; ellenben hisszük azt, hogy a világháború elvesztése ellenére megtarthattuk volna a magyar állam keretein és határai belül nemzetiségeink egy részét egy megfelelő nemzetiségi politika idejében való alkalmazásával”.

Makkai János valójában korának ama felfogását hangoztatja itt, hogy az előző korszak minden intézménye, eljárása, osztálya és rétege elvetendő, ami formális vagy informális hatalmi szerepet játszott a kiegyezés után. Az informális hatalmi szerep legalább annyira fontos, mint a formális, hiszen

Egyfelől a hivatalos-intézményesült hatalmi világ ellen (ezt könnyebbnek látszott megtörni); másfelől a kevésbé látható, rejtett érdekkörök (sokszor a zsidósággal azonosított), hálózatai ellen.

Nagyon lényeges volt e harc történeti megalapozása, például azáltal, hogy a marxizmust és a kapitalizmust a dualizmus korától egymáshoz közelállónak nyilvánította. A két háború közötti keresztény nemzeti gondolatban egyértelmű a tőkés alapokon álló liberalizmus és a tőkeellenes marxizmus szövetségének posztulálása. Harcolni pedig azért kell ellenük (s a kormánynak 1935-36-tól azért kell új munkáspolitikát hirdetnie), mert ezen osztályok a régi (kiegyezési korszaknak megfelelő) értelemben nyugatosak, nem pedig úgy, ahogy ezt a "korszellem” megkívánja.

Makkai – Erdei Ferenc előtt jó néhány évvel – bevezeti a kettős társadalom fogalmát. Azzal vádolja az 1867 utáni időszak politikai elitjét, hogy örökül hagyta az utókorra a liberális (versenyképes) és a patriarchális (versenyképtelen) társadalom egymás melletti (alatti) rendjét. Az előbbi már megtanulta a gazdasági önállóságot és alkalmas a piaci versenyre, az utóbbi ellenben „még a középkorban él”. Ez a kiegyensúlyozatlan társadalom Európában is egyedülálló, de egyedülálló volt évtizedekkel korábban is, csak az akkori kormányok nem néztek szembe ezzel a problémával.

A deformált és korlátozott európaizálódás történeti trendjeinek kimutatása azért fontos tehát Makkai számára, mert ezen az íven keresztül, tudja bemutatni: a '30-as évek meghirdetett reformjai nem rögtönzések, hanem felelős történeti, szociológiai, gazdasági tanulmányok tapasztalataiból levont következmények. Szerinte a láncolatba fűződő 1918 előtti liberális és 1919-1931 közötti konzervatív kormányok

Természetesen mindegyik megpróbálkozott ezzel, de a legtöbbjük azért bukott el, mert a külső mintát szolgaibban alkalmazta a kelleténél. 

A mai jobboldal és az Európa-értelmezési örökség

A fentiek alapján három rövid következtetést vonnék le. 1. A mai magyar jobboldal hasonló módon kezeli a számára egyre fontosabb Európa-problémát, mint ahogyan azt Makkai János tette. A 2010 előtti korszakra úgy tekint, mint ahogy Makkai tekintett a dualizmusra, s amiként Makkai elveti a dualizmus korának egyoldalú mintakövetését, úgy veti el a magyar jobboldal a 2002-2010 közötti időszak Nyugat-politikáját. 2. A mai jobboldal ugyanúgy az aktuális párturalmi rendszer meghaladását tűzte ki célul, mint ahogy a maga idejében Makkai. Az elképzelés lényege, hogy a „korlátlan” pártverseny nem hoz létre közjót, tehát a közjó képviseletére „ki kell emelni” egy ágenst, amely igazán amolyan pártok feletti pártként funkcionál.  3. A mai jobboldal épp úgy elutasítja a társadalom megörökölt atomizáltságát, mint ahogy Makkai tette ezt a '30-as években. A Fidesz az atomizáltság ellenében a nemzet és a közösség politikáját igyekszik felkínálni. 

A két koncepció közös eleme, hogy egy adott nemzedéknek (napjainkban a jobboldalnak) történelmi feladata, hogy megszüntesse a politikai viszonyoknak azt a deformáltságát, ami érkezésükig jellemző volt. Ahogy az SZDSZ mint generáció képviselte a rendszerváltás, úgy a Fidesz mint generáció a rendszerváltást követő újabb rendszerváltás programját. Hatékonyságának magyarázata e generációs tényezőben (is) keresendő. 

Mindezzel egyetlen szót sem ejtettem arról: jó-e mindez?

Nem ejtettem, mert célom egészen más volt,

Mindezzel viszont állást is foglalok abban a kérdésben, hogy vajon, amit a mai jobboldal képvisel, az mennyiben új jelenség illetve mennyire régi. Egyre többször olvasom, hogy (persze mint diktatúra) új. A mellett, hogy a diktatúra megnevezést pontatlannak tartom, a magam részéről a mostani jelenségeket én egy szemléleti folytonosság felől értelmezem. A Fideszt megelőzően is fontosnak gondolom a folytonosság-tézist az 1990 utáni magyar politikában. Márpedig az Európához való viszonyt illetően kimutatható egy erős folytonosság az egyoldalú mintakövetés elvetésében (persze a jobboldalon). Ezt a jobboldali gondolkodási folytonosságot célszerű ismerniük azoknak is, akik egyszerűen csak jobban akarják érteni, hogy a mai jobboldal miért gondolkodik úgy, ahogy.