Kurz és Vox és a populizmus gyermekbetegségei

Áttört a spanyol politikában a Vox nevű új párt, amit sokan az új populista hullám egyik friss szereplőjének tartanak, és amellyel nyilván a magyar jobboldalon is sokan elkezdenek majd szimpatizálni. De érdemes közelebbről megismerni a Voxot és annak ideológiai, történeti hátterét!

Valljuk be, akármennyire rajongunk is az Európa-szerte terjedő populista forradalomért, a régi világ, illetve a 1968-as ideológiájú, liberális, globalista struktúrák leépítése időt fog igényelni. Érthető, persze, hogy sokan már 2019 májusában szeretnék látni a végső győzelmet, s így hajlamosak hazabeszélős módon értelmezni a legkisebb repedés jelét, ami akárhol mutatkozik.

Ilyen volt a Kurz-kultusz (K und K!), amiből utána a magyar nemzeti tábor elég hamar kigyógyult, szokásos, azaz hátbaszúrás-alapú kezelésnek köszönhetően. Ilyen lesz, szerintem, a Vox-rajongás is. A katolikus ihletésű spanyol Vox valóban egészségesen modern-ellenes erkölcsi nézeteiben. Gazdasági programja viszont kimondottan liberális.

És akkor

Budapesten költőinek hangzik ez a kérdés, hiszen a magyar ballib ellenzék úgy balliberális, hogy 100 százalékosan liberális személyzete valamikor szocialistának is mondta magát.

Így keletkezett Magyarországon az a lokális érvényességű illúzió, miszerint a Fidesz mindent elsöprő sikere minden téren a „jobboldal” diadala lenne. Miközben nem az. A családokat támogató, migrációt elutasító Fidesz mellett a magyar emberek nem kevésbé azt a Fideszt is támogatják, ami rezsicsökkentést intéz nekik, és stratégiai iparágakat újra államosít – azaz: gazdaságilag is illiberális politikát folytat. Hiszen az új, egyre érvényesebb liberális/illiberális törésvonal túlmutat a régi jobb/bal törésvonalon, és ez a tendencia, ahogy a francia Christophe Guilluy elemzéseiből is világosan kiderült, a továbbiakban csak erősödni fog. Ezért nem is annyira meglepő, hogy Orbán Viktor jelenleg legígéretesebb szövetségese, Salvini a Liga balszárnyából származik, meg az sem, hogy úgy jutott hatalomra, hogy a mindenekelőtt szociális agendájú M5S mozgalommal kötött szövetséget. 

Ugyanaz a Salvini úgy tette kormányképessé a Ligát, hogy kiiktatta belőle az eredeti, szeparatista elemet. Ez a fordulat azonban nem lett 180 fokos: szemben a jakobinus nemzetállami ideológiával, a mai populisták a globalizmussal ellentétes „nemzetállamban” nem jogi absztrakciót látnak (azaz: nem a francia mintájú államból lett nemzetet), hanem hús-vér valóságot, amely összetett, „többemeletes”, inkább hierarchikus, mint mechanikusan egységes.

A szemünk előtt zajló

S itt megint bukik a Vox nevű hamis ígéret: baszk- és katalánellenes demagógiájával Santiago Abascal valójában nem valamilyen konzervatív forradalomnak a folytatója, hanem a III. Károly-féle spanyol felvilágosodásé, de mondhatjuk gyökerének a francia forradalmat is. Itt érdemes lenne arra emlékezni, hogy bár a 2017-es barcelonai tüntetéseken inkább balos-anarchista elemek tündököltek, a katalán regionalizmus kemény magja nem más, mint Jordi Pujol kereszténydemokrata utódjai, Pujol és Franco között pedig – a generációs eltérésektől eltekintve – körülbelül annyi volt az ideológiai szakadék, hogy az egyik katalán katolikus nacionalista volt, a másik spanyol katolikus nacionalista.

III. Károly, a spanyol felvilágosodás uralkodója (1759–1788)

Baszkföldön is inkább a spanyol polgárháború (amely nagyrészt egyfajta európai proxy war volt, amelyben a spanyolok költségesen és fájdalmasan statisztáltak) zavarta össze a kártyákat, utat nyitva annak, hogy a Franco utáni baszk revival részben balliberális színekben vonuljon fel. A baszk függetlenségi mozgalom gyökerei azonban a karlista pártban találhatóak, amely valóban a feudális, rendi társadalom értekeit védte egy felvilágosodásos, centralista, francia ihletésű monarchia ellen. És ha tiszta vörösek lettek volna a tartományi függetlenségi mozgalmak, akkor miért kellett volna Francónak annyi baszk, illetve katalán papot kivégeztetnie? Franco hagyatéka tehát ideológiailag éppannyira vegyes, mint a második spanyol köztársaságé, még akkor is, ha a nemzeti táborbeli magyarok valószínűleg (amúgy érthető történelmi okokból kifolyólag) szívesebben emlékeznek rá, mint, teszem azt, Dolores Ibárrurira.

A reálpolitika persze akkor is érvényesül, és 2019-ben is érvényesülhet. Érdemes azonban szem előtt tartani, hogy politikai téren

és jelen esetben főleg azt, hogy:

1) a Fidesz ma valószínűleg azért is örvend egy ilyen széles körű felhatalmazásnak, mert sikerült neki diszkréten, de hatásosan túltenni magát fiatalkori reagani, illetve thatcheri illúzióin, amelyekből a Vox most éppen jövőprogramot igyekszik kovácsolni – hiszen a kultúrtörténetben közismert dolog, hogy a spanyol társadalom, miután fél évezreddel ezelőtt úttörő szerepet töltött be az európai történelemben, pár évszázada egy lényegesen retardált közeg.

2) nem lesz könnyű vizet prédikálni Barcelonában és egyidejűleg pálinkát inni Csíkszeredában.

Ez a veszély amúgy még nem aktuális, hiszen ahhoz, hogy a – legalábbis politikai gyakorlatában – jövendőre tekintő Fidesz szövetkezni tudjon a 20. századba reménytelenül beleragadt Vox-szal. Először arra lenne szükség, hogy legalább belső használatra beváljon a Vox hamis ígérete. De a jelek ilyen szempontból csak félig pozitívak: a pártépítés ötödik évében, féktelen katalán-ellenes demagógiájának ellenére a Vox még mindig kevesebb széket szerzett a hó elején tartott andalúz tartományi választásokon, mint a szélsőbaloldali Podemos. Ami olyan, mintha a német AfD a Die Linke mögött kullogna, illetve a francia Rassemblement National (2. országos párt) a France Insoumise mögött.

Magyarázatnak sok minden elképzelhető, de még az is, hogy az intellektuálisan nem túl agilis spanyol szavazó is többnyire kiszimatolta, hogy azért nem teljesen friss ez az új-régi hal. 

***

Vendégszerzőnkkel, Raoul Weisszel készült korábbi interjúnkat itt olvashatják.