Weiss Raoul

„Kihívás volt a magyar” – Interjú a szolgálatos kolozsvári franciával

2018. április 15. 17:34

Írta: Szalma György

Francia elitiskolába járt, de fiatalon beszippantotta őt a kelet-európai valóság, a Kárpát-medence világa. Nyelvészként elmélyült a román és a magyar viszonyokban, kolozsvári kultúrkocsmárosként cigányzenészeket hozott össze nyugati rajongókkal, Franciaországba pedig semmi esetre se költözne vissza. Weiss Raoullal beszélgettünk.

Kolozsváron kétszáz éve van kávéház, azóta mindig volt szolgálatos „kolozsvári francia” a városban. Százötven évvel ezelőtt Kós Károly anyai nagyapát emlegették úgy, mint a „bolond francia”, aki valójában elzászi volt. A mostani kolozsvári francia is Elzászból jött (az van legközelebb), és többek közt arról híres, hogy valamikor népzenei kocsmát működtetett az óváros közepén.

Amikor az interjú részleteit megbeszéltük telefonon, akkor egy modoros, affektáló csigazabálóra számítottam, azonban az élet újra megcáfolta az előítéleteimet. A Sétatér közelében, a Státus-palotákkal szemben levő étteremben találkozunk, ahol az asztalnál ülve egy barnamedvével találom szemben magamat, ábrázata egyszerre barátságos és tisztességes. Amilyennek a medvéket elképzeljük. Weiss Raoullal, a kolozsvári franciával beszélgetek.

***

Hol tanultál meg magyarul?

Többnyire Kolozsváron. Közben Budapesten is éltem, de szocializálódni mindig Erdélyben sikerült. A budapesti emberekkel szerintem eleve nehezebb, nekem itt sikerült inkább barátokra szert tennem. Itt egyszerűen szimpatikusabbak az emberek.

Hogy kerültél kapcsolatba a magyar nyelvvel, kultúrával?

1993-ban Madridban éltem, ott tanultam és tanítottam. Miközben mesterképzésre jártam Párizsban, az egyetemem kiküldött egy évre Spanyolországba, az egyik külvárosi egyetemen lettem francia lektor. Nem szerettem ott élni, azon a külvárosi kampuszon. Közgazdászok, nem az én világom. Ha volt egy szabad percem, felültem a helyi hévre és bementem a központba. Ott van egy mágikus hely, a Spanyol Filmmúzeum, ami egy régi operettszínház épületében lett kialakítva. Megtartották az épületet olyannak, amilyen volt, ettől elképesztő különleges hangulatot áraszt. Ott tartottak egyszer egy Tarr Béla-ciklust. Azt végignézve, beleértve a Sátántangót is,

megdöbbentem a felismerésen, hogy Európa közepén van egy ilyen törzs, egy ilyen kultúra.

Annyira elmebeteg, hogy megéri ismerni őket. Nem azt állítom, hogy Tarr Béla filmjei reprezentatívnak tekinthetők a magyarokra nézve, egy-két nemzetlélektani vonást azonban mégiscsak megragadtak, végül is nem csalódtam.

Hogyan vezetett az utad Kolozsvárra?

Egy párizsi elitiskolába jártam, az Ecole Normale Supérieure-re: itt sokkal drasztikusabb a szelekció, mint a hagyományos egyetemeken. Az évfolyamtársam lett Adrian Papahagi, a nagy italianista, irodalomkritikus, Marian Papahagi fia, aki a kolozsvári egyetem rektora is volt akkoriban. Egy ideje nem tartjuk a kapcsolatot, de 15 évig a legjobb barátok voltunk, kiváló filológus. Papahagi ajánlotta, hogy jöjjek el a kolozsvári egyetem által szervezett nyári egyetemre, ami a román nyelvvel és kultúrával foglalkozott.  

Az erdélyi magyarokra is rátaláltál akkoriban?

Arról, hogy léteznek itt nemzeti kisebbségek, egy szó sem hangzott el a párizsi román értelmiségi körökben. Ezt én fedeztem fel a magam számára. Egy hete jártam már kurzusokra az egyetemen, amikor elkezdtem érteni románul. Egyre inkább feltűnt, hogy az utcán rengetegen beszélnek valami más nyelvjárást, ami nem frankó, ami biztosan nem is újlatin. Kérdeztem a román tanárokat, hogy milyen nyelv ez? Zavarukban össze-vissza beszéltek, de végül is

elmondták, hogy ez egy kisebbség, akiket még nem sikerült asszimilálni.

A franciák előtt nagyon szégyellik ezt a mulasztást, mivel Franciaországban sikerült eltüntetni az összes kisebb nemzetiséget. Pár évtizeddel ezelőtt ezelőtt legalább 7-8 regionális kultúra létezett, amit mára szépen kiirtottak. Érdekes módon Közép-Európában erre egyik nemzet sem törekszik igazán. Az erdélyi románok sem szeretnék az erdélyi magyarokat asszimilálni, mert eleve nem úgy képzelik el a nemzetiséget, hogy valaki román lesz, ha elkezd néha otthon is románul beszélni. Kezdjük azzal, hogy nem lesz ortodox: náluk a vallás egy döntő tényező. Ez az asszimilációs törekvés egy importált kulturális modell, ami meglehetősen ártalmas ezeknek a társadalmaknak, de mivel a nagy nyugati szentséggel jött, arra semmit nem lehet mondani, most hoztuk nyugatról, ez tiszta arany, csak megpuszilni szabad.

Van szerinted esélye annak, hogy asszimilálják a magyarokat?

Más szabályok, más világ. Több modell van: nem üdvös senkinek, ha buldózerrel egyesíteni próbáljuk az ország lakosságát. Az eredmény mindig a legkisebb közös nevező, gyakorlatilag mindegyik alapelemből a leggyengébb minőségű, az abszolút nulla az asszimilálás eredménye. Az úgynevezett multikulti társadalom – ami sajnos nem multi és egy idő után nem is annyira kulti – valahogy a kultúra nélküliséget fogja eredményezni. A tapasztalat szerint erővel csak úgy lehet eltérő kultúrákat egyesíteni, mint a húsdarálóval. A bemenetnél van zsír, bőr, ín, izom, a kijáratnál egy formátlan massza jön ki.

Te milyennek látod a román-magyar viszonyt?

Potenciálisan nagyon jó, azonban sokan, főleg román oldalon fáradtságot nem ismerve azon dolgoznak, hogy minél rosszabb legyen. Ennek az az oka, hogy ott vannak az országon messze túlmutató geopolitikai érdekek. Sajnos a román nacionalizmus nagyon fogékony a magyarellenes diskurzusra, mert a méreg már ott van a gyökerekben. 1990 után vége lett a kommunista világnak, akkor ki kellett találni egy új nemzeti ünnepet és egy himnuszt. A lehetséges öt dátum közül, éppen azt választották, ami a magyaroknak fáj, a himnuszban dettó, ez nem véletlen. Többféle nacionalizmus van: 

a magyar nacionalizmus kicsit olyan, mint a francia vagy a török, birodalmi öntudatból ered,

ami egy idő után, a tények nyomására leredukálódott egy részben etnikai, kollektív öntudatra, de megvan benne az az imperiális mag. És vannak a kicsi, perifériás nacionalizmusok, azok reaktív nacionalizmusok.

A történészek előtt nem titok: a modern román nacionalizmust mindenekelőtt a britek és a franciák gerjesztették – ez a Kárpátokon túlra értendő, ott az volt a fontos, hogy valaki álljon az oroszok útjába. Erdélyben pedig az osztrákok segítettek életre jönni a román nacionalizmusnak. Ők már régen tudták, hogy baj lesz azokkal a magyarokkal, jó lesz magukat románokkal bebiztosítani.

Nekem vannak román nacionalista barátaim, beszélgettünk is ezekről, de nagyon nehéz, azonnal eljönnek az indulatok. Nehéz lesz nekik a saját történelmüket tisztába tenni, hogy elismerjék, nagyon sok mindent nem a saját erejükből értek el, hogy nem ők voltak a főszereplők, csak megragadtak egy lehetőséget, amit mások teremtettek számukra, miközben nem értük tették, csupán hasznosak voltak egy hatalmi játékban. Nehéz nekik belátni Trianon kapcsán azt, hogy nem ők hódítottak.

Miután megtudtad, hogy Kolozsváron magyarok is élnek, nekikezdtél magyarul tanulni, magyarokkal barátkozni?

Kezdtem utánaolvasni, hogy mi a történelmi háttere annak, hogy itt magyarok élnek. Még aznap vettem magamnak a Tükör utcában (a magyar időben Szentegyház utcának is nevezték, ma Iuliu Maniu utca) az egyik magyar könyvesboltban egy magyar tankönyvet. Érdekes módon nem magyaroknak íródott magyar tananyagot nem nagyon találtam. Egy darab, franciáról meglehetősen rosszul románra lefordított nyelvkalauz volt csupán raktáron. Csodálkoztak is az eladók, hogy egyáltalán miért kezdek tanulni magyarul.

Elkezdtem tanulgatni magyarul, a románnal párhuzamosan. A nyári egyetem után visszamentem Párizsba, egy alkalommal még nyaraltam Erdélyben, de Franciaországban éltem. Az első kolozsvári élményem után néhány évvel adódott egy lehetőség, hogy lektorként dolgozzak az ELTE-n. Ebben az állásban már volt egy kis karriertét is. Egy nyelvésznek eleve ajánlatos minél több nyelvet gyakorlatban is tudni, nem csak az elméletet ismerni. Minél különbözőbb nyelveket kellene tudni, bár sokan lusták hozzá. Én akkor már beszéltem franciául, spanyolul, németül, angolul, úgyhogy még hozzátanulni, ezt vagy azt a germán vagy újlatin nyelvet nem lett volna nagy előrelépés. A magyar az már egzotikusabb. Persze most, kaukázusi, ős-kaukázusi nyelvekkel foglalkozom, azokhoz képest tulajdonképpen a magyar nagyon is európai, nagyon is közép-európai, kiábrándítóan normális. Ez persze mindig perspektíva kérdése.

Húsz évvel ezelőtt kihívásnak nézett ki a magyar. Tehát jelentkeztem a lektori állásra és felvettek.

Ennek az egyetemi posztnak nagy hagyománya van: az nem más, mint Aurelien Sauvageot utódjának a helye. A '20-as, '30-as években a legnagyobb francia finnugrista, magyar tudós, zseniális alak volt. Budapestre kerülésének a története Eötvös báró francia nyitási politikájának a következménye volt. Az idők folyamán elég rossz kezekbe került ez a struktúra, magyar oldalon és francia oldalon egyaránt.

Mit csináltál az ELTE-n?

Az ELTE-n nem csak lektor voltam, az állás össze volt kapcsolva egy áligazgatói poszttal, mégpedig a francia-magyar kooperációs központnál. Ami amolyan tanári könyvtár, információs központ. Az akkori működését úgy lehetett leírni, mint egy masszív sikkasztási eszközt. Ott voltak olyan dolgok, amiket nem voltam hajlandó aláírni. Ilyen esetekben olyan cinkosságháló van, hogy soha senkit nem szoktak felelősségre vonni. De én merev elzászi idióta vagyok, és nem voltam hajlandó bizonyos dolgokba belemenni. A franciák már eleve nem szerettek, pontosabban az intézet igazgató, Stanislas Pierret. Ez az igazgató egy félanalfabéta alak, aki valamikor jól helyezkedett Jacques Chirac nemesi származású felesége közelében. Annak volt egy kísérete, a Bernadette boys, az egyik volt ezek közül a Pierret. Ott volt Budapesten már vagy négy éve, és még a személyneveket sem volt képes félig-meddig helyesen kiejteni. De a helységnevekkel is hadilábon állt, például rendszeresen „Pecs” nevű városról beszélt. Ő kimondottan zokon vette, hogy én már nagyjából tudtam magyarul, amikor oda kerültem.

Tehát a szimpátiatőkém csekély volt az igazgatónál, a központban egyből rájöttek, hogy egy potenciális ellenség, bajkeverő lehet belőlem. Jött egy költségvetési probléma, és akkor eldöntötték, hogy ha valakit fel kell áldozni, akkor legyek inkább én. Ezért úgy döntöttek, hogy nem adnak nekem fizetést. A magyaroktól kaptam rendes magyar oktatói fizetést, ami azonban az összegre nézve, aligha volt rendesnek mondható. De azt a franciák ki kellett, hogy egészítsék, egészen a franciaországi tanári fizetés szintjéig, legalábbis a szerződésem szerint. Ők ezt sosem fizették. Be is pereltem őket, három évnyi pereskedés után egy bírósági döntés kötelezte őket arra, hogy kifizessenek, kamatokkal együtt.

Abból az összegből egy kocsma lett Kolozsváron,

az úgynevezett Aux Anges (Angyalok), a személyzet magyar volt, és a vendégsereg legalább fele is.

De hogyan jött a költözés Budapestről Erdélybe?

A franciák megkérték a magyar kollégákat az egyetemen, hogy rúgjanak ki engem. Bár semmi okuk nem volt, nagyon jó volt az együttműködés közöttünk a magyar kollégákkal, a tanszéken nagyon jó nyelvészek dolgoztak. De egy ilyen kérést nem lehetett visszautasítani, kizárt dolog volt nemet mondani. Egy mondvacsinált okkal kirúgtak, mivel egy nappal később értem vissza a Marosvásárhelyen tanuló barátnőmtől, mint azt kellett volna. Most visszatekintve hálás vagyok nekik, még annak a Pierret nevű embernek is, mert az egy providenciális seggberúgás volt. Ott könnyen elpuhultam volna, abban a pesti akadémiai kényelemben. Így kerültem talán végleg, de mindenesetre hosszabb távra Erdélybe.

Mit hozott a kocsmárosi lét?

Ott barátkoztam össze mindazokkal, akik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy itthon érezzem magam a városban. Bréda Ferencet, Orbán János Dénest, Buzási András színművészt, aki egyébként az egyik társam volt a kocsmában. A legfontosabb barátság, amire szert tettem ott, a Boros Loránddal kötött barátságom. Ő győzött meg, hogy legyen népzenés hely az Angyalok. Mégpedig nem az a neológiás táncház kultúrát képviselő, hanem kimondottan adatközlői zenészeket hívtunk minden alkalommal, ami az estek 90 százalékában azt jelentette, hogy cigány zenészek jöttek. Persze nem arra kértük őket, hogy cigány folklórt prezentáljanak, azaz azt is bizonyos arányban, de mindenekelőtt magyar és román, erdélyi zenei hagyományokat. Így érdekes módon elég sok nyugati balliberális hippinek a mintaképe, az idolja lettem. Ők többnyire analfabéták, nekik azt magyarázni, hogy van egy hangszeres cigány hagyomány, ami nem cigány zenei hagyományokat őriz, ez szinte lehetetlen. Azzal is nehezen birkóznak meg, hogy itt románok és magyarok is élnek. Jöttek az Angyalokba és velem akartak tárgyalni azokról a bizonyos cigányokról. Többnyire be is mutattam nekik cigányokat, például a híres Gábor Lajost, Lalit. Ezek mindig olyan alkalmak voltak, amikor az ember jót nevethetett. A cigányokat egyáltalán nem ismerő, tisztán ideológiai alapon cigánybarátok, amikor szembesülnek egy igazi cigánnyal, többnyire egy röhejes jelenetet produkálnak. Ha az ideológiát nézzük, akkor

a legtöbb Kárpát-medencei cigány jóval konzervatívabb, mint egyes jobboldali magyar vagy román politikai körök.

Különös tekintettel olyan témákra, mint a férfiak és a nők, vagy a gyerekek nevelése.

Mivel foglalkozol most Kolozsváron?

Amióta kirúgtak, fordításokból, technikai és műfordításokból élek. Már a kocsma idején is így volt, a kocsma sosem hozott pénzt. Mi négyen a társaimmal belesüllyesztettük a pénzt, nem sokat, azonban csak veszteségeink voltak. Tizenöt éve professzionális, szabadúszó fordító vagyok.

Gondoltál arra, hogy hazamenj, otthon telepedj le?

Időnként hazajárok, félévente, negyedévente, de a visszaköltözés kizárt dolog. Nem szeretnék otthon élni, szerintem Franciaország már nem tekinthető demokráciának, már nem beszélhetünk szólásszabadságról, médiadiverzitásról sem beszélhetünk. Sokkal, de sokkal nagyobb a médiasokszínűség Magyarországon, mint a mai Franciaországban. Magyarországon sem ideális a helyzet, mert a magyar sokszínűség is legfeljebb kétszínű. Esély sincs egy harmadik hang megjelenésére, párbeszéd sincs. De értékelendő, hogy van több tábor, több verzió és nincs korlátozás. Franciaországban manapság a normálison jóval túlmenően igazi cenzúra van, nagyon aljas cenzúra, ami csak részben hivatalos. De részben már az. Ma Franciaországban például tilos negatívan nyilatkozni az abortuszról. Nem csak arról van szó, hogy nem szabad megbántani az abortuszt vállaló nőket, hanem egyszerűen úgy vélekedni, hogy általában az abortusz talán magában nem jó dolog, az is már törvény szerint bűncselekmény Franciaországban. Büntethető, ha az abortusz pozitív mivoltát megkérdőjelezem nyilvánosan. Ezek után mindenki döntse el, hogy hol van nagyobb demokrácia.

Hol szeretnél letelepedni véglegesen?

Pár évvel ezelőtt még nagyon jól éreztem magam Erdélyben és Kolozsváron. De amerre Kolozsvár fejlődött az elmúlt években, az nekem nem igazán tetszik.

Itt volt egy nagyszerű kocsmakultúra, a tipikus törzsasztalos kocsmák világa. Most fogyasztás van.

Nem véletlen, hogy most a legtöbb helyen enni is lehet, többnyire szörnyű reptérikantin-ételeket. Ez pont arról szól, hogy a lehető legtökéletesebb kell legyen a választék, amikor egy helynek sincs lelke, atmoszférája, a kínálatban versenyeznek egymással. Erdély továbbra is tetszik, de a városról lehet le fogok mondani, ez nekem nagy fájdalom, sok baráti szál, felnőtt korom java ide köt. Újabban azonban nem nagyon megyek ki a házból, a munka nem kényszerít erre, egy-egy nyelvészeti szemináriumra vagy nyelvórára elmegyek, az egyetemig elbiciklizek néha, de azon kívül itthon ülök és dolgozok.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/126739