A politikai és a piaci populizmus különös hasonlóságáról

Korunkban egy rendkívül érdekes jelenségnek lehetünk tanúi: úton útfélen beszélünk a politikai populizmusról (ami röviden szólva a népre való túlzott politikai támaszkodást jelenti); és szinte szóba se hozzuk a másik populizmust, mi több, talán nem is gondoltunk még arra, hogy van gazdasági vagy piaci populizmus is.

Ez utóbbi azt jelenti, hogy

Csak míg a politikai populizmust illő rossznak, sőt a legrosszabbnak tekinteni, addig a piaci populizmussal kapcsolatban mindez fel sem merülhet. Pedig figyeljük csak meg: a mozgatórugók kísértetiesen hasonlítanak.

Kezdjük a politikai populizmussal, amelyet azért szokás kárhoztatni, mert bizonyos politikusok folyton a nép lelkét fürkészik, és a népet akarják kiszolgálni. Ez önmagában is bűnös „népbarátság” a részükről, és ezért ellenfeleik, akik a leggyakrabban liberálisnak gondolják magukat, ki is tessékelik őket a liberális demokráciából.

Merthogy a liberális demokráciában a nép fogalma gyanúsan cseng. Illetve nem is a nép fogalma, hanem a népre való osztatlan hivatkozás és a nép igényeinek követése és kegyeinek keresése. Bizonyos populisták erre persze hiába mondják – mint például Orbán Viktor –, hogy ők nem követik, hanem vezetik a népet, s az ilyen típusú rendszereket hiába nevezik bizonyos teoretikusok vezérdemokráciának. Liberális nézőpontból a populizmus hatalmas métely, amellyel szemben folyamatosan magasra kell emelni a progresszió fáklyáját.

Ha a harc további tartalmát nézzük, akkor abban vastagon benne van, hogy

Ne feledjük, hogy boldogult klasszikus korában evidens volt, hogy a liberalizmus nem tömegideológia, hanem – hogy úgy mondjuk – a kivételesek vagy a kevesek ideológiája. Nem kis önkorlátozás kellett, amikor a liberalizmus-demokrácia házasságba a demokraták behozták a tömeg-szempontot – voltaképpen azt az igényt, hogy a kisebbség kivételesség-érzését a tömegérzések felől korlátozzák. Nem csak a többséget lehet és kell ugyanis korlátozni, hanem akár a kisebbséget is, ha azon túlságosan úrrá lesz a meritokratikus kivételesség-érzés.

Csakhogy mára csakis a többség korlátozásának tana van érvényben, és, naná, hogy a populistákat, a nép barátait kell korlátozni.

A probléma csak az, hogy a van egy másik populizmus is, amelyet fentebb piacinak neveztünk. Elvben a piacnak a liberalizmus támasztékának kellene lennie, de már réges rég nem az, vagy nem úgy az, ahogy a liberálisok gondolnák. A piac mai legjellemzőbb tulajdonsága, hogy tömegigényeket szolgál ki, azaz a legkevésbé sem a kivételességet emeli piedesztálra.

Voltaképp a tömegembert épp a piac teremti meg, a maga új és új szolgáltatásaival.

A tévedések elkerülése végett: természetesen létezik a piacnak egy exkluzív fajtája is, ami talán a legjobban emlékeztet arra a klasszikus liberális piacra, amelyet a hőskorban piacnak képzeltek. De mi nem erről a piacról beszélünk, hanem arról, ami folyamatosan termeli az ugyanazt nézők, fogyasztók, hallgatók tömegeit.

Ez a piac logikájában nagyon hasonlóan működik, mint az említett politikai populizmus.

Vajon miért is gondoljuk, hogy a politikai populizmus önmagában, minden mástól elszakítva áll? Egyszerűen torz és féloldalas magyarázat, hogy a politikai populisták „önmaguktól” megteremnek. De az sem elegendő, hogy a populisták a mainstream politikai erők hibáinak köszönhetik létüket és népszerűségüket. Ez utóbbiból ugyanis az következne, hogy majd a mainstream pártok összeszedik magukat és akkor a populistáknak befellegzik.

Csak hogy épp arról van szó, hogy a politikai populizmust sem önmaga, sem egy rivális politikai osztály mozgása felől nem érthetjük meg. A populizmus ugyanis egy komplex jelenség, amelyet döntően a piaci populizmus táplál és tart életben. Ameddig tehát a piac egyre átfogóbban nyúl bele tömegek életébe, addig a politikai populizmus ennek mindig visszfénye marad vagy legfeljebb a tünete. Magával a piaci mechanizmus „demokratizálódásával” van tehát a baj, illetve ezt nem is bajnak tekinthetjük, hanem egy adottságnak.

Ellentétben tehát a klasszikus kapitalizmus időszakával, amikor a piac és a liberalizmus kéz a kézben járt, ma a piac és a demokrácia jár kéz a kézben, és ez a sajátos „új szövetség” szüli azt az új rendet, amelyben a politikai populizmus olyannyira hatékonyan tud működni. Ameddig tehát a piaci szereplők (legyenek azok globális nagyvállalkozók vagy éppen okostelefon-gyártó mega-konszernek) nem tudják vagy akarják korlátozni piaci tevékenységüket, addig a demokratikus népigény oly mértékben fokozódik, hogy annak nemigen lehet megálljt parancsolni. Így azok a liberálisok, akik azt hiszik, hogy ők továbbra is a tankönyvszerű liberalizmus és piacelv képviselői, ezzel éppen ellentétesen, azt a korlátlanságot segítik, ami pedig a kiskáték szerint a leginkább ellenükre van.

Végeredményben azt mondhatjuk tehát, hogy korunk egyik legérdekesebb kihívása a fent említett kettős populizmus. Vizsgálata már csak azért is fontos, mert

Azért, mert – a nélkül, hogy ennek jelentőséget tulajdonítanának – a piaci populizmus eluralkodott rajtuk s az általuk alkalmazott ideológiai liberalizmussal hatástalanok a politikai populizmus megállítására. Populizmust ugyanis csak ott lehet gyógyítani, ahol egymással kompatibilis dolgokat találunk, márpedig a liberalizmus, mint ideológia ez esetben egyáltalán nem kompatibilis. Míg a liberálisok (tévesen) úgy vélik: a piac nekik dolgozik, kénytelenek vagyunk megállapítani: nem, a piac a tömegdemokrácia egyik legfontosabb ágensévé vált és aláássa a liberalizmus egyik legfőbb éltető elemét, a kivételességet.

Liberalizmus és demokrácia viszonyának elemzését tehát sürgősen ki kell egészíteni a piac populizmust erősítő hatásának elemzésével.