Az identitás, ami kiállta az idők próbáját

2018. október 3. 12:00

Máthé Áron
Mandiner

A magyarság története nem csak ezer esztendő. Sztyeppei identitásunk nemzeti emlékezetünk része, amelynek napjainkban is van helye és létjoga.

Trombitás Kristóf a „Ne építsünk hamis identitást magunknak” című cikkében visszautasítja a „közösségi türktudatot”, vagyis az eurázsiai sztyeppékről származó török rokonság meséjét.

Teljesen egyetértek vele abban, hogy a Badinyi Jós Ferenc nevével fémjelezhető (vagy azzal azonos típusú) legendaműhelyek működése elég bizonytalan talaj-, néha pedig egyenesen a vicc kategóriája felé viszi a dolgokat. Ilyenkor persze jó, ha az is felrémlik előttünk, hogy a harminc-negyven évvel ezelőtti általános iskolai történelemkönyvek finnugrisztikája pedig a stréber akarnokság tudományos köntösben való megjelenéséről tanúskodik. Trombitással egyetértek abban is, hogy

az emlékezetpolitika olykor igenis felhasználható aktuális ügyek menedzselésére.

Néhány alapvető tévedésére azonban szeretném felhívni a figyelmét.

Az első egy stratégiai jellegű, ami a közösségi emlékezetet illeti. Ez pedig a következő: a magyar őstörténetről gondolkodók körében mindig is jelen volt a hun származástudat. Hogy ez csak fiktív ős választás volt-e, vagy volt valós rokoni kapcsolat Attila és az Árpádok között, más kérdés. Az viszont nem kérdés, hiba lenne, hogy kizárólag a nyugati (vagy bizánci) művelt réteg szemléletének betudni a magyarság hunokkal (türkökkel) való azonosítását. Valószínűbb, hogy akár a sztyeppékről, akár az avaroktól valamiféle kontinuitástudat érkezhetett a honfoglaló törzsszövetséggel vagy törzsszövetségbe.

Trombitás művének másik stratégiai tévedése – vagy inkább csúsztatása - amely magyar nép sztyeppei eredetét egybemossa a mai török rokonság témakörével. Tekintettel arra, hogy éppen azokban a nagyon régi időkben jelent meg az eurázsiai sztyeppén az a népcsoport – vagy inkább konglomerátum – amelyet „törökös”, „türk” jelzővel illethetünk, amikor a magyarság, vagy inkább a magyar törzsszövetség kialakulása (felbukkanása) a sztyeppe peremén feltételezhető, pusztán logikai alapon nagyon nehéz azt mondani, hogy semmi közünk a törökös népekhez. És akkor még nem is beszéltünk az általánosan elfogadott türk nyelvi hatásokról. 

Vagyis még egyszer: attól, hogy elfogadjuk a magyar-türk kapcsolat tényét, még nem esünk a 16. század óta jól meghatározott „törökösség” bűnébe. Az ősi sztyeppei, türk kapcsolat ténye tehát

nem egyenlő a neo-ottomán török propagandával.

Továbbá egy kis megértést igazán tanúsíthatnánk 19. századi elődeink iránt, hiszen elég kemény származási versenyben kellett helyt állniuk, sokszor kitalációkkal szemben. Egy ilyen vetélkedésben a finnugor leszármazás akadémista pedantériával és tudálékos hévvel terjesztett elmélete nyilván nem erősítette a nemzeti öntudatot. Ha valakik erről úgy gondolták, hogy ami nekünk nem érdekünk, az másnak esetleg érdeke, az nem feltétlenül esik a nemzeti romantika hevületéből fakadó paranoiába. Ezzel szemben a Hősök terén látható hét vezér szoborcsoportja a mai napig olyan géniuszt mutat, amelyre igenis büszkék lehetünk.

A magyarság története ugyanis nem ezer esztendő. Szent István és Géza fejedelem előtt is létezett történelmünk, legalább fél évezredre visszamenően. A keresztyén elkötelezettség és mondjuk Emese álma sem zárják ki feltétlenül egymást. A magam részéről egyáltalán nem látok kivetnivalót abban, hogy nemzeti emlékezetünkben megőrizzük sztyeppei történetünket.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/136513

Ajánljuk még a témában