21. századi szocializmus

Venezuela: üres polcok, bankjegyekből készült táskák

2018. május 24. 15:50

Írta: Illés Gergő
Húsz százalék támogatja, mégis kétharmaddal választották újra Venezuela elnökét, Nicolás Madurót, aki a kampányban kifejtette: „az imperializmus bassza meg magát”. Hogyan lett a szocializmus „bezzegországából” alig leplezett diktatúra, és hogyan ugrott 18 ezer százalék (!) környékére az infláció a dél-amerikai államban, amely a világ legnagyobb olajtartalékán ül? Mérlegen az elnökválasztás utáni Venezuela.

Vasárnap elnököt választott Venezuela – a világ nagy része által illegitimnek tartott voksoláson a kormányzó szocialisták jelöltje, Nicolás Maduro  a szavazatok több mint kétharmadával győzött. Meglepetés nem történt tehát: hacsak azt nem vesszük figyelembe, hogy a voksolástól az ellenzéki pártok és jelöltek jó részét eltiltották, a részvétel pedig így messze a legalacsonyabb lett a venezuelai demokrácia történetében.

Eközben a gazdaság romokban, az utcákon polgárháborús helyzet uralkodik, a boltokban üresek a polcok, a valuta napi szinten veszti el értékét.

Joggal kérdezhetnénk: hogyan jutott idáig a „21. századi szocializmus” mintáját jelentő dél-amerikai állam, amely mellesleg a világ legnagyobb olajtartalékán ül? A venezuelai krízis gyökerétől kezdve vizsgáltuk meg a hétvégi elnökválasztást.

***

A pengő útján az infláció

A világon jelenleg Venezuelában magasan a legnagyobb a pénzromlás mértéke, mely egyes elemzők szerint március és április között, vagyis egy hónap alatt mintegy 18 ezer százalékos volt. Az óriási, 17 968 százalékos számot kiszámoló Steve Hanke inflációkutató azt mondja, még messze van a krízis vége, ennél sokkal durvább értékekre is lehet számítani az év folyamán. Összehasonlításként érdemes megjegyezni, hogy az 1946-os nagy infláció idején a világ legnagyobb pénzromlását jegyző magyar pengő napi szinten 207,2 százalékot inflálódott, míg a venezuelai bolivár márciusban és áprilisban havonta 80 százalékpontot veszített értékéből, tehát a magyar rekordot egyelőre még a bolivárnak sem sikerült megdöntenie.

Ennek ellenére a helyzet több mint válságos. Ez az alábbi grafikon például a venezuelai gazdasági krízis kezdetétől mutatja a valuta árfolyamának alakulását: az x-tengelyen az idő múlását, az y-tengelyen pedig a bolivár dollárhoz viszonyított árfolyamát láthatjuk. És hogy mit jelent a képernyőn látható négy vízszintes vonal? Ezen periódusokban a pénz értékének 90 százalékát vesztette el, 2012 óta szám szerint négyszer. Hogy még riasztóbban fogalmazzunk:

2012 augusztusához képest 2017 decemberében a bolivár 10 000-szer kevesebbet ért.

Kívülről nézve is sokkoló számok ezek; hát még az ország lakosainak, akik átlagos fizetésükből sokszor napi egy tál étel sem jön ki. Egy kiló hús a dél-amerikai országban jelenleg körülbelül 2 millió bolivárba (2,35 dollárba) kerül, április közepén pedig egy sebész havonta nem egészen 6 milliót keresett. Az állampolgárok lázadásától tartva Nicolás Maduro elnök gyorsan 2,5 millió bolivárra duplázta meg a minimálbért, szakértők szerint ugyanakkor egy ilyen gazdaságpolitikai lépés csak olajat önthet az infláció tüzére – az emberek fizetésüket kézhez kapva gyorsan a boltokba szaladhatnak és elkapkodhatják a még megmaradó termékeket, ezzel tovább növelve az árakat.

A kormány pedig csak súlyosbítja a helyzetet: Maduróék őrült pénznyomtatásba kezdtek, hogy fedezzék a gigantikus költségvetési hiányt. A választási kampányra felkészülve pedig a kormány folytatta a pénzszórást és populista népjóléti programokra fordítja a forrásokat.

Még a pénztárcák is pénzből vannak

Tragikus? Meglehetősen. A derék venezuelaiak pedig jobb híján viccet csinálnak szomorú helyzetükből. Egy kolumbiai határvárosban élő venezuelai házaspár például színes táskákat, pénztárcákat próbál eladni a helyi piacon. Ugyanakkor ezek nem hagyományos táskák:

egyenként több száz venezuelai bolivár-bankjegyből készülnek.

Ostoba ötletnek hangzik, de nem az. Annyi bolivárból, amennyiből egy pénztárca elkészül – magyarázza az eladó –, otthon egy üdítőt sem tudna megvenni, míg a kolumbiai piacon 10 dollárért adja el őket. „Néha megkérdezik tőlem, mi lenne, ha fénymásolnám a bolivárokat. De egyszerűen nem érné meg. Az eredeti bankjegyeket olcsóbb használni” – tette hozzá. 

A hiperinfláció oda vezetett, hogy 2015 óta egymillió venezuelai hagyta el otthonát, és menekült a szerencsésebb, környező országokba, legfőképp Kolumbiába, Ecuadorba, Brazíliában vagy Peruba – egy kisebb dél-amerikai menekültválságot előidézve.

A válságos gazdasági helyzet és az instabil politikai környezet persze kéz a kézben jártak. Tekintve, hogy

Venezuela rendelkezik a világon a legjelentősebb olajtartalékkal,

maga a venezuelai gazdaság is óriási mértékben függ tőle: az ország GDP-jének mintegy 50 százalékáért, és az export 95 százalékáért az olaj felelős. Így a világgazdasági válságból a térség többi országához képest is nehezen felépülő Venezuelában már a 2010-es évek elején is mutatkoztak a Chavez-rendszerben a repedések. Az igazi nagy zuhanást már az el Comandante” nem élhette meg: Hugo Chávez 2013 márciusában, a válság előtt halt meg.

Bolivár-bankjegyekből összefésült táska

Utódára, Nicolas Maduróra a 2000-es évek felelőtlen, költekező, populista osztogatáson alapuló politikájával súlyos örökséget hagyott. Chávez elvitathatatlan érdemei közé sorolják, hogy rengeteg embert emelt fel a mélyszegénységből és adta meg számukra a megfelelő oktatás lehetőségét, a minőségi egészségügyhöz való hozzáférést, miközben különböző szociális felzárkóztató programokat is szervezett. A probléma azonban abból adódott, hogy

a volt elnök sem tett valami sokat a gazdaság olajfüggőségből való kiszakításáért, inkább csak tetézte azt.

Mikor pedig 2013-2014-ben az olaj világpiaci ára is bezuhant, Venezeula olajbevételei pedig drasztikusan csökkenni kezdtek, a chávezi örökséget a nyakába kapó Maduro már igazából nem sokat tudott tenni – az olajfüggőségből adódóan a gazdaság súlyos negatív spirálba került. Nem véletlen, hogy a venezuelai kormány a válság óta számos hivatalos mutatót meg sem oszt a közvéleménnyel: titkolják az infláció mértékét, ahogyan azt sem árulják el, mennyit költenek az olyan, egykoron a chavezi jólét szimbólumának számító területekre, mint az egészségügy.

A kibontakozó hiperinfláció, a gazdasági krízis, és az ennek következtében visszanyesett jóléti programok persze villámgyorsan aláásták a Maduro-kormány amúgy is billegő legitimációját: miközben a kormányzó szocialista PSUV népszerűsége összezuhant, országos kormányellenes tüntetéssorozat is indult. Ellenzéki sikert hozott a 2015-ös nemzetgyűlési választás is – az ország legfőbb törvényhozó szervében a centrista erők összefogásán nyugvó Egységes Ellenzéki Kerekasztal (MUD) vereséget mért a Maduróékat is magába foglaló Hazafias Pólus (GPP) listájára. Így tehát furcsa helyzet alakult ki: Nicolás Maduro továbbra is kormányzott, míg a törvényhozásban – méghozzá kétharmaddal – ellenzéki többséget választottak meg.

A kormány puccsa a törvényhozás felett

A kettős rendszer egészen tavaly márciusig végéig állt fenn, amikor az ország Maduro-barát Legfelsőbb Bírósága bejelentette, átveszi a hatalmat a Nemzetgyűlés felett, a benn ülők mentelmi jogát pedig korlátozni fogják. És bár a törvényhozó szerv április elsején visszavonta a tervezetet, addigra már késő volt: óriási tüntetéssorozat indult, az ellenzék puccsként értelmezte a döntést, sőt,

még a kormánypárti legfőbb ügyész, Luisa Ortega Díaz is az alkotmányos rend megtöréseként aposztrofálta a történteket.

Az ellenzék nyeregben érezhette magát: miközben a Nemzetgyűlés bejelentette, hogy kezdeményezni fogják a Legfelsőbb Bíróság hét tagjának eltávolítását, a pártok az utcára hívták az embereket. A demonstrációt a rendőrség erőszakos fellépése és a gumilövedékek sem tudták megállítani, Maduro elnök viszont ekkor már kitervelte a válaszlépést. Már egy hónapja tartott a pusztító tüntetéssorozat, addigra 29 halálos áldozatot és rengeteg sérültet hagyva maga után, amikor az elnök váratlanul bejelentette: lecseréli a még Chávez által bevezetett 1999-es alkotmányt, ehhez pedig összehívja az 545 tagú Alkotmányozó Nemzetgyűlést (ANC), melynek tagjait Maduróhoz hű szervezetek – főként a helyi önkormányzatok – közül válogatják ki.

Az ellenzék a kezdetektől illegitimnek tartotta az ANC létrehozását, ezért egész egyszerűen bojkottálta az annak felállításáról és összetételéről szóló választásokat. Az elnök nem is igazán titkolta, mi a célja a szervezet létrehozásával, a következőképp beszélt arról: „Ez egy hatalom, mind fölött. Ez a szuperhatalom!” 

Tüntetések 2017 nyarán az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívása ellen

A közvélemény nem volt elragadtatva: a felmérések szerint a szavazás előtt több mint 70 százalékuk ellenezte a mindenek felett álló alkotmányozó szerv létrehozását, míg a venezuelaiak 79 százaléka gondolta, hogy országuk már diktatúrává vált. Ennek megfelelően a részvétel még a hivatalos adatok alapján is kiábrándító – 41 százalékos – volt. Ugyanakkor elemzők egyetértenek abban, hogy ezen adat valószínűleg igencsak torzított: a választási iroda több mint nyolcmillió szavazóról beszélt, míg 30 perccel az amúgy is meghosszabbított urnazárás előtt kiszivárgott a választási iroda belső dokumentuma, mely akkor 3,7 millió résztvevőnél tartott.

Ennek ellenére kizárólag a Maduro-párti szervezet rögtön nekiállt a Nemzetgyűlés jogköreinek felszámolásának: már a működés első napján eltávolították az egyébként kormánypárti, de az ANC-vel szemben kritikus legfőbb ügyészt, aki letartóztatásától tartva Kolumbiába menekült. Nem sokkal ezután pedig a legfelsőbb hatalommal bíró kormányzati szervnek kiáltották ki magukat, majd a Nemzetgyűléstől – igen tágan fogalmazva – „a béke, a biztonság, a szuverenitás, a társadalmi, és a gazdasági rendszer” fenntartásának köreiben átvették a a hatalmat.

Év végére az ANC parancsára már 268 embert tartóztattak le politikai okokból,

a 2018-as elnökválasztás előtt pedig gyorsan eltiltották az indulástól a három legnépszerűbb ellenzéki pártot – az Igazság Mindenekelőtt, a Népakarat és a Demokratikus Akció jelölését vonták vissza, habár utóbbi jelölését végül engedélyezték. És hogy milyen indokkal? Arra hivatkoztak, hogy a három párt azáltal elvesztette legitimációját, hogy bojkottálták a tavaly decemberi helyi választásokat.

Nem kicsit lejtett a pálya

Ebben a kevéssé demokratikus környezetben indulhatott meg a felkészülés az eredetileg decemberre tervezett, de végül májusra előrehozott elnökválasztásra: miközben az utcákon polgárháborús hangulat uralkodott, a boltok polcai üresen álltak, a valuta pedig követhetetlen mértékben inflálódott, Maduro – aki már régóta a kezében tartotta az igazságszolgáltatási szerveket – átvette az irányítást a törvényhozás felett, és eltiltotta a legfőbb ellenfeleit az indulástól.

Így a Maduro-ellenes pártokat tömörítő Egységes Ellenzéki Kerekasztal is a bojkott mellett döntött, miután

a legnépszerűbb jelöltjeiket különféle indokokkal lehetetlenítették el 

(és az alábbi lista közel sem teljes): 

  • a Madurót 2013-ban majdnem legyőző Henrique Caprilest 15 évre tiltották el közhivatal viselésétől, közpénzek körüli visszaélésekre hivatkozva. 

  • Leopoldo Lópezt, aki 2014-ben ellenzéki tüntetéseket szervezett, összeesküvés és felbujtás gyanújával állították bíróság elé, majd 13 év 9 hónap börtönbüntetésre ítélték – a vádak szerint erőszakra buzdított a kormány ellen. 

  • Antonio Ledezma korábbi caracasi polgármestert szintén letartóztatták, miután Maduro azt állította róla, egy amerikai összeesküvés keretében akarta megbuktatni a kormányt. Neki végül sikerült házi őrizetéből megszöknie, ahonnan Kolumbiába, majd Spanyolországba emigrált.
  • Freddy Guevarát a mentelmi jogától fosztotta meg a Legfelsőbb Bíróság: a politikus gyorsan Chile caracasi nagykövetségére menekült, ahol diplomáciai védelemben részesült.

A Nagy Testvér szerepében: Hugo Chávez a háttérből figyeli a szavazókat

Az utolsó szeget a demokrácia sírjába januárban sikerült beütni, mikor az Egységes Demokratikus Kerekasztal listáját is érvénytelenítették – ezzel lényegében

pár kis ellenzéki szerveződésen kívül nem maradt számottevő, indulásra is jogosult párt.

A látszatot persze a kormányzó szocialisták is próbálták fenntartani: a Maduro-közeli Telesur hírügynökség szerint ugyanis a kormány mindent megtett a demokratikus párbeszéd érdekében, többek között egy Demokratikus Együttélési Megállapodás” névre keresztelt dokumentumot is aláírt februárban. Az ellenzék ugyanakkor ezt visszautasította és bojkottra hívott fel: „a jobboldali ellenzék úgy tűnik, a venezuelai emberek érdekét szolgáló békés együttélés helyett jobban érdekelt a külföldi beavatkozásban és a katonai puccsokban” – összegez a kormánybarát hírportál.

Végül a választáson két mérhető ellenzéki jelölt tudta megméretni magát. Egyikük, Henri Falcón épp a PSUV színeiben kormányozta 9 éven át Lara tartományt – második ciklusára azonban már az MUD jelöltjeként választották meg. 2012-ben Progresszív Előrelépés néven indított saját pártot, majd a MUD bojkottja ellenére úgy döntött, mégis elindul a nem épp egyenlő viszonyok között megrendezett elnökválasztáson. Megítélése nem épp egységes:

korábbi párttársai a chávezizmus árulójának tartják, míg sok ellenzéki a szocialisták beépített embereként látja.

Programjában a gazdaság dollarizálása, annak diverzifikálása szerepelt. Emellett normalizálná az Egyesült Államokkal való kapcsolatokat, nemzetközi segélyt fogadott volna el, és havi 25 dollár valutát osztott volna szét a nagykorú venezuelaiak között.

A másik ellenzéki az evangélikus lelkész Javier Bertucci volt. A jobboldali jelölt állítása szerint visszatért volna a keresztény értékekhez. Bertucci abortuszellenes, ellenzi a homoszexuális párok általi örökbefogadásokat, ugyanakkor ezen kérdésekről népszavazást rendezett volna: úgy tartja, a döntést akkor is az emberek kezébe kell adni, ha az esetleg az a krisztusi tanítással lenne ellentétes.

A jelöltek kiválasztásánál a PSUV-nak volt a legegyszerűbb dolga: a közvélemény-kutatások szerint rendre a választók 20 százalékát maga mögött tudó Nicolás Maduro regnáló elnök lett a szocialista jelölt. A karrierjét buszsofőrként indító, majd külügyminiszterként, elnökhelyettesként és elnökként folytató Maduro rendre az Egyesült Államokat tette felelőssé az ország válságos helyzetéért. Ugyanakkor ígéretet tett egy „új gazdaság” létrehozására a bolivár megerősítésére. Emellett az olyan ígéretek sem maradhattak ki a repertoárból, mint ötmillió új otthon építése, valamint az egészségügy és az oktatás fejlesztése. Kampánya folyamán többek között megfenyegette az áruházláncokat, ha azok emelnék termékeik árait, mondván, hogy „május 20-a után úgyis elnök leszek”. Azt is elmondta, ha egy kapitalista kormány venné át az ország vezetését, ő lenne az első, aki „puskát ragadna, és fegyveres forradalmat indítana”. A kampányhajrában már olyan kijelentéseket is megengedett magának mint:

„Imperializmus, baszd meg magad a parancsaiddal együtt, mert Venezuelában a szuverén emberek uralkodnak”.

Megvásárolt szavazatok, kozmetikázott részvétel

A kampány színvonalánál már csak az eredményeket lehet nehezebben értékelni, mivel egymásnak gyökeresen ellentmondó adatok látnak napvilágot. A hivatalos adatok szerint Madurót a szavazatok több mint 67 százalékát megszerezve választották elnökké, míg Falcón 21, Bertucci pedig 11 százalékot kapott.

A legnagyobb vitát azonban nem is ez, hanem a részvételi arány váltotta ki:  az 1958 utáni modern venezuelai államban messze a mostani választáson szavaztak a legkevesebben, még a Választási Bizottság szerint is csak a választók 46,1 százaléka volt jelen – Madurónak ebből 6,2 millió voks jutott, míg az elnök ambíciózusan 10 millió szavazat elérését tűzte ki célul. Ráadásul urnazárásig a Reuters forrásai szerint csupán 32,3 százalék adta le a voksát, ezért sok helyen egy órával meghosszabbították a szavazást, hogy kicsit kozmetikázzanak a részvételen. Ám mivel nemzetközi megfigyelők a választáson nem voltak jelen, se az eredményeket, se a részvételt nem lehet ellenőrizni: a választást bojkottáló ellenzék például 30 százalék körüli részvételt saccolt a szavazókörökben jelen lévő aktivistáik adatai alapján.

Maduro a Haza-kártyát reklámozza

Nem ez volt az egyetlen visszásság a lebonyolítás közben: a kormány mintegy 13 ezer standot, úgynevezett „vörös pontokat” állított fel a szavazókörök közvetlen közelében. Itt a választók az állam által kibocsátott, úgynevezett „Haza-kártyák” (Carnet de la Patria) beszkennelésével a Maduro által beígért ételcsomagra és pénzbeli díjra iratkozhattak fel. A Haza-kártya egyébként rendkívül okos találmány, mely a szocialisták főbb bázisának számító szegényebbek szavazatainak „megvásárlását” segíti elő. Hivatalosan ugyanis a segítségével különféle szociális juttatásokat szerezhetnek a rászorulók, ugyanakkor Maduro korábban többször is nagyon világossá tette, a plasztikkártyával remekül ellenőrizhető, a tulajdonosok közül ki járult az urnák elé és ki maradt otthon.

Ám alacsony részvétel, plasztikkártya vagy legitimáció hiánya ide vagy oda, egy biztos: Maduro mostantól újabb hat évre maradhat Venezuela élén, és egyelőre retorikájából és eddigi karrierjéből ítélve

nem úgy tűnik, mintha képes lenne a konszolidációra és elnökként a nemzet egységének megtestesítésére.

Miután pedig körülbelül az ország ötödének támogatását élvezve, minden tisztességes vagy tisztességtelen módszert megragadva ellehetetlenítette sokkal népszerűbb ellenfeleit és másodjára is elnökké választatta önmagát, azt sem gondolhatjuk, hogy Venezuela szocialista ura túlzottan érdekelt lenne a demokrácia és a legalább részben független intézmények helyreállításában.

Ha pedig következő ciklusában sem változtat politikáján, könnyen lehet, hogy pont olyan vezetőként vonul be a történelembe, ahogyan a világ nagy része most is látja: egy választói támogatást nélkülöző autokrataként, aki egy működésképtelen ideológia mentén nyomorba, káoszba, csődbe és polgárháborúba taszította saját nemzetét.

Összesen 41 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Végül is, mindenki jó valamire. Ha másra nem, hát elrettentő példának.

Én még várnék. Venezuela attól ment tönkre, hogy 100 dollár körüli olajárral terveztek, aztán pofára estek. Most viszont újra felfelé kúszik az olajár....

Segélyt fel nem venni, az egy rettenetes nagy fekete pont a világban. Akkor, amikor tengernyi a kihelyezésre váró pénz....A többi csak hasbeszélés....

Bolsi csürhe. Ennyi.

Dehát igaza van: nálunk ezredesválasztó PONT van és tizedes VESSZŐ.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés