Kaczynski vs. Tusk: lengyel-lengyel nem jó barát

2018. április 4. 15:17

A rendszerváltás óta meghatározza a lengyel politikát a mostani kormánypárt és az Európai Tanács vezetőjének szembenállása. Már-már úgy tűnt, Jaroslaw Kaczynski és Donald Tusk évtizedes hatalmi harca a végéhez érhet, amikor Tusk nemrég bejelentette, 2019-ben visszatér a lengyel politikába. De mi is a Kaczynski-Tusk háború múltja, jelene és jövője? Utánajártunk.

Nem szokványos bejelentést tett pénteken egy televíziós interjúban Donald Tusk, az Európai Tanács lengyel származású elnöke. A TVN24-nek adott interjújában a politikus belengette, 2019-ben, az Európai Tanács-beli elnöki tisztségének lejártával visszatérne a lengyel belpolitikába, és megküzdene a jelenlegi lengyel kormánnyal.

„Nem fogok visszavonulni, 2019-ben visszatérek Lengyelországba, és senki ne higgye, hogy csak tévét fogok nézni.”

Bővebben nem fejtette ki, miként képzeli el politikai szerepvállalását, ugyanakkor elmondta: reméli, hogy azon lengyelek, akik stabil demokráciáról és jogállamról álmodnak, győzedelmeskedhetnek a 2019-es parlamenti választásokon. „Én leszek a világon a legboldogabb ember, ha ez valóra válik. De ha másképp alakulnak a dolgok, semmit nem tudok kizárni” – fejtegette.

Az ember, aki ennek a hírnek a legkevésbé örülhet, az Donald Tusk legnagyobb, kitartó politikai ellenfele. Jaroslaw Kaczynskiról van szó, aki a lengyel kormánypárt, a Jog és Igazságosság (PiS) elnöke, ezáltal pedig Lengyelország informális vezetője. Kaczynski pártja a 2015-ös választásokon fölényes győzelemmel ragadta el a hatalmat Tusk pártjától, a Polgári Platformtól, ami azelőtt nyolc évig kormányozta Lengyelországot.

Kettejük konfliktusa azonban nem nyolc vagy tízéves szembenállás, hanem egy olyan történet, ami végigkísérte a lengyel rendszerváltás igen kacifántos históriáját. Mi is áll e nevezetes és sárdobálástól korántsem mentes politikai szembenállás mögött, és hogyan váltak Jaroslaw Kaczynski és Donald Tusk egymás harcostársaiból ádáz ellenségekké?

*

Két dudás egy csárdában

2014. október 1-jén, amikor Donald Tusk új munkahelyére, Brüsszelbe távozott, már hét év sikeres és stabil miniszterelnökséget tudhatott maga mögött, 2007 óta számtalanszor legyőzve a jobboldalról támadó Jaroslaw Kaczynskit. Az Európai Tanács újdonsült elnöke a 2015-ös lengyel választásokig helyettesének, Ewa Kopacznak adta át a hatalmat, aki beiktatása után rögtön Kaczynskihoz sietett. A helyzetet meglovagolva azt mondta neki, tudván, hogy Tusk úgysem fog többé belpolitikai szerepet vállalni (aki erre pont most cáfolt rá), szeretne véget vetni a kettejük ellenségeskedésének: „Elnök úr, tüntessük el ezt a gyűlöletet Lengyelországból” – kérte Kopacz. 

Röviddel a beszéd után Kaczynski a saját párttársait és a PO tagjait is meglepve Tuskhoz lépett, kezet rázott vele, sok szerencsét kívánt neki az Európai Tanácsban és kijelentette: Tusk ne higgye azt, hogy utálja őt. Tusk később csípős iróniával annyit felelt Kaczynski akciójára: „Ez a lépés nemcsak a politikai szenzációk közé, de a valóságos csodák sorába illik”.

Úgy tűnt, több évtizedes háború végére sikerül pontot tenni, de hamar kiderült: a harc nem zárult le, csak új felvonás kezdődik benne. Később Kaczynski maga ismerte be, hogy a kézfogás nem a kibékülés jelen, hanem egy színjáték része volt: „2014-ben azért fogtam kezet Tusskal, mert Ewa Kopacz azzal lépett elő miniszterelnök-jelöltként, hogy »szeretné eltávolítani a gyűlölet szikráit« Lengyelországból. Puszta szemmel látható volt, hogy kampány kezdődött, melyben »Kaczynski volt a gyűlölködő és Tusk a nagyszerű«. A kézfogás politikai lépés volt, ami hatástalanította ezt a kampányt” – büszkélkedett már a választások után.

Ezen az 1992-es fotón még nem olyan hűvös a viszony

Sütemények és kormányválság

Persze sosem működött közöttük igazán a kémia: először Jaroslaw testvérén, Lech Kaczynskin keresztül találkoztak még a '80-as években. A szükségállapot idején Tusk barátjával Politikai Figyelő (Przegląd Polityczny) néven szamizdat újságot szerkesztett. Idővel a szerkesztőség egyre nőtt, a külső szerzők között pedig a Kaczynski-testvérek is megjelentek. Tusk saját bevallása szerint évekig barátok voltak, Lech pedig az újságot is éveken át támogatta, hirdette.

A '90-es években két irányvonal versengett egymással a Solidarność-on belül, a liberális-eurokrata, illetve a konzervatív-nacionalista. Egy ponton azonban megegyezés született Tusk első pártja, a Liberális-Demokrata Kongresszus (KLD) és a Kaczynski-féle jobbközép Centrista Szövetség (Porozumienie Centrum) között: mindketten támogatták a Solidarność-vezér Lech Wałęsa államfővé való megválasztását. Volt, amikor a két párt még egyesülni is próbált, ez a terv azonban hamar befuccsolt. Az első komolyabb konfliktus 1991-ben lépett fel közöttük, amikor Tusk Lech Wałęsa alá a KLD-hez közel álló Jan Krzysztof Bielickit akarta kinevezni, ezt azonban Jaroslaw Kaczynski, aki akkor történetesen az elnöki kancelláriát vezette, erősen ellenezte.

Tusk saját visszaemlékezése szerint amikor a két fél leült egymással tárgyalni, Kaczynskiék ragaszkodtak hozzá, hogy ha lesz Bielicki a miniszterelnök, akkor is a Kaczynski-csapat fog uralkodni”. Ezután gyorsan elszabadultak az indulatok, majd Kaczynski kijelentette: így semmi értelme tovább beszélgetni, távozásra szólítva fel Tuskékat. Azonban a tárgyalóasztalon még maradt egy pár sütemény, melyre maga a miniszterelnök-jelölt Bielicki hívta fel a figyelmet: „legalább ezeket a süteményeket hadd együk meg”. 

„És így történt, hogy síri csöndben, egy jó fél órán át majszoltuk a süteményeket” – emlékezett vissza a tárgyalásra Tusk.

Az eset után Kaczynski lemondott, majd villámgyorsan szembefordult Wałęsával, akitől szerinte sürgősen meg kellett szabadítani az országot. A fent említett tárgyalásokról egyébként Kaczynskinek egészen más emlékei vannak: „Tusk folyamatosan azzal traktált, hogy a lányok fontosabbak, nem a politika a leglényegesebb kérdés”. A rendszerváltó erők persze addig civakodtak, hogy 1993-ben az állampárt utódszervezete, a szociáldemokrata SLD elsöpörte őket: mind Tusk, mind Kaczynski az alapvonalon kívülre került.

Egy pályán, ellenséges térfélen

Nyolc évnyi politikai száműzetés következett a két ellenfél részére, és bár 1997-ben mindketten visszajutottak a törvényhozásba, Kaczynski független képviselőként, valóságos politikai erő nélkül működött, Tusk pedig a – nem túl fontos – szenátusbeli házelnökhelyettesi posztot töltötte be. 2001-ben végül mindketten kaptak egy második esélyt, Jaroslaw Kaczynski a testvérének köszönhetően jutott vissza a nagypolitikába, aki igazságügyi miniszerként megalapította a konzervatív Jog és Igazságosság (PiS) pártot. Tusk, miután sikertelenül pályázott akkori pártja, a liberális Unia Wolności elnöki posztjára, kilépett, és ő is pártot alapított: a liberális-konzervatív Polgári Platformot (PO). Mindketten gond nélkül jutottak a Szejmbe, a PO ráadásul a legerősebb ellenzéki erő lett a szociáldemokrata kormánnyal szemben.

2002-t írunk, ekkor még a két párt az önkormányzati választásokon több helyen közösen indult a baloldali jelölt ellen

Amikor a posztkommunisták ereje korrupciós botrányaik közepette olvadni kezdett, a két új tömörülés ragadta meg a kezdeményező szerepet. Egyértelmű volt, hogy a 2005-ös választásoból a PiS és a PO kerül majd ki győztesen, csupán a sorrend volt a kérdés: szükség volt tehát egy jövőbeli érdekházasságon gondolkodniuk. Azonban az elsőségért vívott harc ádáz kampányt szült, mely megágyazott annak, hogy a PiS-PO koalíció végül sosem jött létre.

A választási kampány utolsó napjaiban Kaczynskiék származása miatt kezdték támadni Tuskot, majd azzal is megvádolták, hogy német nagyapja a második világháború idején a Wehrmachtban harcolt. Az ezután jövő eredmények Tusk számára a legnagyobb politikai kudarcot hozták: a parlamenti választásokon PiS az ország keleti és délkeleti felét, a PO pedig a nyugati részeket söpörte be. A PiS azonban több szavazatot kapott a PO-nál, az államfői tisztségért Lech Kaczynskivel megküzdő Tusk pedig a legnagyobb meglepetésre kikapott ellenfelétől a második fordulóban. Tusk nehezen heverte ki az egy hónapon belül érkezett két PiS-gyomrost. A tervezett koalíció nem is valósult meg, a PO ellenzékbe vonult, a PiS pedig a még nála is radikálisabb Önvédelem párttal, és a Lengyel Családok Pártjával volt kénytelen kormányra lépni.

Azon felül, hogy radikalizmusa miatt ez a lengyel választók nagy részének elfogadhatatlan volt, a koalíció végül saját botrányaiba bukott bele, kiábrándult választók tömegeit sodorva a lehetőségre váró Tuskhoz. A lehetőség végül 2007-ben, az előrehozott választásokkor kínálkozott fel, amikor a PO fölényes győzelmet aratott, az elnök Lech Kaczynski pedig az elnöki palota egy mellékszobájában nyújtotta át a miniszterelnöki megbízást Tusk számára. Innentől kezdve Jaroslaw Kaczynskinek majdnem egy évtizeden át csak lefelé vezetett az út: az emlékezetes szmolenszki repülőgép-katasztrófában elveszítette testvérét, egyúttal a párt legfontosabb tartópillérét, az elnök Lech Kaczynskit, majd elindult a 2010-es elnökválasztáson, ahol szintén vereséget szenvedett a PO-s jelölttel szemben. 

Személyes válságba került: kirúgta kampánystábját, még radikálisabb fordulatot vett, és

egyenesen Tuskot kezdte hibáztatni testvére halálért.

Egy interjúban arról beszélt, elképzelhető Tusk és Putyin összejátszása a balesettel kapcsolatban. „Egyikük sem kezelte a Lech Kaczynski előtti látogatást kellő tisztelettel és igyekezettel” – mondta. A baleset után minden kapcsolatot megszakított Tuskkal, akinek miniszterelnöksége idején csupán egyszer, a Krím orosz megszállása után beszéltek.

A 2010-es szmolenszki katasztrófában megsemmisült elnöki gép roncsai

Szmolenszk, szembenállás, bosszúvágy

De érdemes arra is kitérni, miért gondolja Kaczynski, hogy Tusk – akár közvetve is – felelős lenne testvére haláláért. Az eset előtt kérdéses volt, hogy az elnök vagy a miniszterelnök képviselje Lengyelországot a katyńi mészárlás 70 évfordulóján tartott emléknapon – ez a precedens a lengyel alkotmányban rendkívül homályosan volt megfogalmazva, ami konfliktusokhoz vezetett a különböző párttól érkezett miniszterelnök és államfő között.

Végül az államfőt küldték, aki a hivatalos indoklás szerint a pilóta hibája és a rossz idő miatt halálos balesetet szenvedett a szmolenszki erdő fölött. Michał Sutowski lengyel újságíró ezzel kapcsolatban egy interjúban úgy fogalmazott, nem hiszi, hogy akár Kaczynski elhiszi, hogy Tusk összejátszott Putyinnal fivére meggyilkolására, de a közvélemény felé ezt terjeszti, a szavazók jó 20 százaléka pedig el is hiszi ezt. „Jaroslawnak két nagy traumája van, amikor 2007-ben elvesztette a hatalmat, illetve amikor testvére meghalt. Ezáltal morálisan kötelezve érzi magát, hogy távol tartsa a posztkommunista és liberális erőket a hatalomtól” – ecsetelte a Krytyka Polityczna újságírója.

Amikor pedig 2015-ben a PiS hatalomra került,

Kaczynski mindent egy eszme köré helyezett: lebontani Tusk államát,

és az állami intézményekben minden, a PO-hoz köthető embert lecserélni. Egyáltalán nem titkolt célja, hogy Tuskot előbb vagy utóbb, de rácsok mögött lássa, ahogyan annak az Európai Tanács élére való kinevezését sem támogatta. Amikor egy interjúban felvetették neki, nem fél-e az EU reakciójától, ha az ügyészség vádat emelne ellenzéki politikusok – például Tusk – ellen, úgy felelt: „Lengyelország valamilyen gyarmat, hogy mindenre engedélyt kell kérnie? Nem érvényesíthetők a jogszabályok? Vagy bizonyos csoportok védelmet élveznek?” 

És valóban, nem sokkal később az ügyészség vádat is emelt Tusk ellen, azzal gyanúsítva, hogy kormányzása alatt a lengyel titkosszolgálat együttműködött az orosz titkosszolgálattal. Ez annyiban valóban igaz, hogy a két szerv arról állapodott meg, hogy Oroszországon keresztül a lengyelek az Afganisztánban harcoló katonáiknak felszerelést szállíthassanak. Tehát hiába nem volt politikai jellegű a titkosszolgálatok megállapodása, a PiS ezzel azt az érzetet akarja erősíteni, hogy Tusknak piszkos üzletei vannak az oroszokkal.

Lengyel lengyel ellen

Ezen felül Tusk furcsa körülmények között történt Európai Tanács-beli újraválasztását is érdemes megemlíteni. Amikor 2017 márciusában másodjára is az uniós szerv elnökévé választották, csupán egy ország volt, aki ellene szavazott: hazája, Lengyelország. A két és fél évre szóló megbízatás megszavazása után a varsói kormány dühös kirohanással reagált. Witold Waszczykowski külügyminiszter azt fejtegette: „Mindannyian tudjuk, hogy (az EU) Berlin diktátuma alatt áll”, és a PiS több politikusa is

azzal gyanúsította az elnököt, hogy nem is lengyel, hanem német érdekeket képvisel.

A lengyelek persze abban reménykedtek, hogy Magyarország és Orbán Viktor legalább csatlakozik majd a Tusk-ellenesek közé, ám miután a PO és a Fidesz is az Európai Néppárt tagjai, Orbán nem akarta megfúrni politikai szövetségesét. A Tusk újraválasztásának megakadályozására tett kísérlet a PiS diplomáciai- és PR-kudarca volt, melynek köszönhetően nemcsak a nemzetközi színtéren rendült meg a bizalom a lengyel kormányban, de a párt is 4-5 százalékot vesztett a népszerűségéből. 

A lengyel kirohanás után Tusk úgy reagált, főleg a lengyel kormánynak címezve az üzenetet: „Óvatosnak kell lenni a hidakkal, amiket felégetünk, mivel ha egyszer elégtek, többé nem lehet rajtuk átmenni”

Don't PiS me off! – ellenzéki tüntetők tiltakoznak az igazságügyi reform ellen 2017 nyarán

Tanács-elnökből államelnökké?

Ez tehát a Tusk-Kaczynski-szembenállás rövid története, de Tusk minapi interjújával immáron nem zárható ki, hogy a háborúban új fejezet kezdődik. Több elemző sem zárja ki, hogy a Tanács mostani elnöke 2020-ban a PO színeiben megmérettethetné magát a lengyel elnökválasztáson, és felérhet oda, ahová 2005-ben nem sikerült – az államfői tisztségbe. Ez már csak abból a szempontból is magától értetődő lenne, hogy Tusk Tanács-beli megbízatása 2019 végén jár le, tehát elegendő ideje lenne felkészülni a jelöltségre és levezényelni 2020-as kampányát.

Az más kérdés, hogy a regnáló Andrzej Dudával szemben a választók mennyire szavaznának bizalmat a Brüsszelből visszatérő politikai veteránnak, de tény, hogy egyelőre ő tűnik a PiS legerősebb kihívójának. Ez biztos győzelmet koránt sem jelent számára: hiába a relatív népszerűség, egyelőre úgy tűnik, sem anyapártja, sem ő nem tud labdába rúgni Kaczynskiékkal szemben. A parlamenti választásokon egyelőre úgy tűnik, mind a PiS, mind a PO nagyjából megismételné 2015-ös eredményét, vagyis Kaczynskiék körülbelül 38 százalékkal, Tuskék pedig 22-25 százalékkal zárnának.

Az elnökválasztást illetően is tisztán kivehető a PiS előnye,

Andzej Duda regnáló elnök az előzetes felmérések szerint kényelmesen nyerne még Tuskkal szemben is.

Egy ilyen kényelmes helyzet azonban könnyedén megfordulhat, elég csak a nagy port kavaró tavaly nyári lengyel igazságszolgáltatási reformtervekre gondolni, mely szinte korlátlan hatalmat adott volna az igazságügyi miniszternek, és egyes feltételezések szerint PiS-katonákkal töltötte volna fel a Legfelsőbb Bíróságot, erre pedig a lengyel közvélemény is eléggé felhorkant. Ekkor egy pár hónap alatt a kormánypárt kétszámjegyű előnye is elolvadt, a PO pedig újra Kaczynskiék nyakán loholt. 

A helyzet tehát közel sincsen még eldöntve – elég még egy ilyen lépés, és Tuskék 2007 után ismét kiragadhatják a kormányrudat Kaczynski kezéből. Ha pedig megerősítést nyer Donald Tusk jelöltsége a 2020-as elnökválasztásra, kijelenthetjük: talán az utolsó leszámolás kezdődik meg a két ősellenség között. 

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/127387

Ajánljuk még a témában