Hova tart a jobboldal?

A kortárs jobboldal problémája az, hogy a posztmodernnel szemben a felvilágosodás érveit sorakoztatja fel, a felvilágosodással szemben pedig posztmodern módon érvel. Ez trollkodásnak kiváló, ám valójában a harmadik opciót kellene választania: a modernnel és a posztmodernnel szemben is a premodernt. Már csak azért is, mert a posztmodern a felvilágosult modernitás radikalizált változata. 

A felvilágosodásra és annak univerzalizmusára tehát

Ez virtigli posztmodern álláspont. A posztmodern felvilágosodás-ellenességére pedig nem válaszolhatunk racionalizmussal és individualizmussal. Egy harmadik útra van szükség. Pontosabban: az első útra. 

Hol áll a mai jobboldal minden idők jobb-bal skáláján? Közel áll-e a trockizmushoz? Esetleg a jobboldal – pontosabban a konzervatív cselekvés – lényege a mindenkori állapotok megőrzése volna?

Ha a történelmet a folyamatos és egyenes vonalú fejlődés helyett annak ellenkezőjeként, folyamatos hanyatlásként értelmezzük, és mögé képzelünk egy valaha volt aranykort, akkor bizonyára a mai korban senki sem rúghat labdába, hacsak nem megjelenik valami új fáraó. 

Ez már csak azért sem lehetséges, mert politikai jobb- és baloldalról csak a francia forradalom óta beszélhetünk. Az elnevezés is onnan ered – a királypártiak ültek a nemzetgyűlésben a jobb oldalon, a forradalmárok a bal oldalon. Bármiféle eltolódásról csak ettől kezdve beszélhetünk. Ami előtte volt, mindaz maximum szellemi előzmény, de nem politikai jobb- és baloldal. 

Ha pedig nagyon kell keresni valami pontot, amikor a hanyatlás elindult, akkor az nem a mítikus ősidőkben volt, hanem az ókori-középkori kozmikus világkép fokozatos összeomlásával kezdődött, amivel megszűnt az az érzetünk, hogy mindennek értelme és helye, rendeltetése van a világban (lásd erről C.S. Lewis The Discarded Image című könyvét és Mircea Eliade műveit). Ez azonban valóban csak közvetetten vehető figyelembe jobb- és baloldal kérdésében, habár mai, szó szerinti értelemben vett világ-képünket egyértelműen meghatározza.

Ettől kezdve viszont valóban megfigyelhető, hogy

Minden konzervatív jobboldali, de nem minden jobboldali konzervatív. 

A francia forradalom a népszuverenitásra hivatkozott, a vele szemben megszülető konzervatív gondolat mind Franciaországban, mind a Brit Birodalomban királyságpárti volt. Az első konzervatívok ellenezték Rousseau abszolút demokráciáját, Kant univerzalizmusát, Descartes racionalizmusát és Bentham utilitarizmusát, ahogy kétkedve nézték az ipari forradalom előretörését is.  A racionalizáló indusztrializmussal szemben az agrárius világot, a feudális örökséget, a gótikus bonyolultságot, a transzcendenst védelmezték. Aztán beköszöntött Marx kapitalizmusellenessége és internacionalizmusa, s akkor a konzervatívok a piac és a nemzet védelmére keltek, a kollektivizmussal szemben az individuumot hangsúlyozták. Így tettek a kommunizmus össszeomlásáig, közben kissé belesüppedve a jóléti kapitalizmusba. Aztán a posztmodern ötleteivel szemben már a modern védelmére keltek, az iszlám bevándorlók kihívása miatt pedig a laikus-jakobinus francia gondolat, a baloldaliság egykori lényege is a jobboldalon találta magát – hiszen a bevándorló, vallásos muzulmánnak szemben az ateista melegek is éppenséggel patriótának álltak. A posztmodernnel szemben mindenesetre az egykor premodern jobboldal már a kantiánus korszellemet védelmezi. 

A jobboldal odáig modernizálódott, hogy Európában gyakran langyos, gazdaságmenedzselő technokraták lesznek a képviselői (Merkel), és a markánsabb jobboldaliság is kimerül egyfajta nemzeti liberális meggyőződésben, mint a Holland Néppártnál, ami a klasszikus liberalizmust képviseli nemzeti színekben. 

A mai magyar főáramú jobboldaliság is inkább az 1848 utáni, függetlenségpárti nemzeti liberális gondolat örököse, annak néha felcsapó antiklerikalizmusa nélkül. A Monarchia emléke népszerű, az aulikus gondolat nem.

ami szimpatizál a kereszténységgel, de a jobboldaliak túlnyomó többsége inkább szabadelvű életet élő patriótának lenne mondható. 

Az Európai Parlamentben a Néppárton belül csatározás zajlik a nagyjából középbal-mérsékelt liberális vonalon mozgó nyugati jobboldali pártküldöttségek és a karcosabban jobboldali közép-európaiak között. Az európai radikális jobboldal pártjai pedig a konzervatív elődök szemében demokrata radikálisoknak tűnnének.

Az amerikai jobboldal főárama elsősorban technokrata gazdasági ügyekkel van elfoglalva: te csak fogyassz, boldog Amerika! És habár létezik a régimódi konzervatív gondolat is, mégiscsak jellemző, hogy a felvilágosodás mintaprojektjében ma a premodern helyett a modern számít konzervatívnak, sőt gyakran a jobb- és baloldal közti megoszlás már egy posztmodernen belüli törésvonal: a rajtunk kívülálló valóságban nem hívő Richard Rorty a baloldali posztmodern; az empiricista-evolucionista Richard Posner pedig a jobboldali-republikánus posztmodern. Posnert egyvalaki biztos utálta volna: Edmund Burke.

De a jobboldali-konzervatív erők fent vázolt „visszavonulása”, balra csúszása értelmezhető máshogy is: egyensúlyként. Rousseau romantikájával szemben a konzervatívok realisták voltak. Bentham utilitarizmusával szemben viszont romantikusok. 

Ha a baloldal a népet hangsúlyozta túl, akkor a jobboldal fellépett a királyságért. Ha a baloldal imádta az ipari forradalmat, a jobboldal fellépett az agrárius érdekekért. Ha a baloldal el akarta törölni a nemzetet, a jobboldal fellépett a nemzetért. Ha a baloldal csak az egyénben hitt, a jobboldal fellépett a közösségért. Ha a baloldal a kollektivizálást választotta, a jobboldal fellépett az egyénért. Ha a baloldal abszolutizálta az evilági boldogulást, a jobboldal próbálta az égre irányítani a tekinteteket; ha azonban a baloldal átment fitnesznáciba és egészségaszkétába, a jobboldal elővette a bort, a whiskey-t, a szivart és a pipát. Ha pedig a baloldal elkezdte tagadni a női és férfi sajátosságokat, a jobboldal csak azért is ráment ha kell, ironikusan a szexizmusra, és jobboldali melegek kezdték el védelmezni a férfiasságot.

Ez az ellensúly-alkotás azonban mindig azzal a veszéllyel is járhatott, hogy átmegy redukcionizmusba és hamis ellentétpárok felállításába: hogy a felvilágosult univerzalizmus miatt eltagadjuk az egyetemes emberi természetet vagy épp relativisták leszünk; hogy a baloldali aszkétákkal és ködevőkkel vívott csatában materialistábbak leszünk Marxnál, csak épp a kapitalizmus nevében; hogy individualisták leszünk a kollektivizmus ellen vagy épp fordítva.  A metafizikusokkal szemben a konzervatív lehet, hogy gyakorlatias, de az empiristákkal szemben metafizikusnak kell lennie.

Ezért aztán fontos, hogy tudatosítjuk magunkban: a kiegyensúlyozás maga is létrehozhat bennünk egyoldalúságokat, és feladatunk számos szempont egybeolvasztása. Úgyszintén fontos volna, hogy a konzervatívok belássák: elsősorban nem államjogi és államformatani kérdésekkel kell foglalkozniuk, és nem is azzal, hogy még ezer eszmetörténeti tanulmányt írjanak az elődökről. Fontos persze az önreflexió, de

Platón, Arisztotelész, Cicero, Szent Ágoston, VII. Gergely és VIII. Bonifác pápa, Aquinói Szent Tamás, Edmund Burke, Joseph de Maistre, Russell Kirk, Ernst Jünger, Alasdair MacIntyre és minden más szellemi előd útmutatása alapján: egyszerűen meg kell fogalmaznunk a mára vonatkozó érvényes válaszokat. 

Legfontosabb problémánk nem Burke valamely sorainak korabeli értelmezése, nem is az, hogy milyen legyen az államformánk. Elsődleges a kultúra és a morál. A kulturális marxizmus és a posztmodern nihilizmusa ellen ugyanúgy lehet küzdeni egy monarchiában és egy demokráciában is, egy központosított és egy centralizálatlan hagyományú országban is; legyünk francia írók, brit vagy magyar miniszterelnökök, esetleg amerikai elnökök. Még egy újabb konzervatív államfilozófiai elemzés helyett – amiből már épp elég van – aprópénzre kell váltanunk a nagy elődök gondolatait a mindennapokban és az életünkben, a kultúrharcban és a kertünkben. 

És persze nem árt visszatérni a gyökerekhez sem, nehogy kizárólag Richard Posner, Hayek vagy épp David Cameron legyen a mintajobboldali. A konzervatív ugyanis nem feltétlenül a meglévő állapotokat szeretné konzerválni. Hiszen az egész gondolatvilág abból indult ki, hogy elmúlásnak indult állapotokat szeretett volna helyreállítani, restaurálni: Chateaubriand Le Conservateurje nem 1789-ben ágált a forradalom ellen és a Bourbon-monarchia mellett, hanem 1818-tól. A konzervatívok eleinte az épp elmúlót őrizték volna meg. Akik idejében észbe kaptak, azok pedig a status quót. De ki akart volna status quo konzervatív lenni Magyarországon, 1989-ben? A konzervatív kommunista éppenséggel ellensége mindannak, amiért hagyományosan a konzervatívok kiálltak. A „kommunista hagyomány” pedig hagyományellenes berendezkedés. 

A konzervatívok elsődleges küldetése nem valamiféle status quo megőrzése – persze időnként az is.

Hogy hol tart most azok dekonstrukciója, az mindegy.

A konzervatívok nagyra értékelik a folytonosságot és a konszenzust is, de ha a folytonosság és a konszenzus ellentmond értékeiknek, akkor az értékeiket választják, amelyek már egyszer másfél ezer évig meghatározták Európát. 

Csak vessünk egy pillantást két vadiúj könyvre: Steven Pinker Enlightenment Now című munkája a szokásos érveket hozza fel a felvilágosodás mellett: sosem volt ilyen kevés erőszak, mennyire civilizáltak lettünk, sosem volt ilyen jó az étkeztetés, egyszóval anyagi-mentális szempontból legalábbis a nyugati világ története legjobbját nyújtja. Patrick Deneen, a Notre Dame Egyetem professzora viszont Why Liberalism Failed című kötetében mélyebbre megy. Nem a felvilágosodás eredményeit tagadja, hanem épp azt állítja, hogy a felvilágosult-liberális projektet éppen a sikere ássa alá. Az, hogy oly sikeresen szabadított fel mindenkit és növelte az anyagi jólétet, ezzel ugyanis saját megalapozását tette tönkre, ami mégiscsak egyfajta konszenzus kéne legyen, de a konszenzus pont az egyéniség felszabadítása miatt nem tud létrejönni. 

Lehet, hogy a konzervatívok elvetik a felvilágosodás metafizikáját, de a középkor metafizikáját nem vethetik el. Lehet, hogy pragmatikusak és lokalisták, de csak úgy, mint a feudalizmus. A felvilágosodás és a posztmodern minden kisebb-nagyobb vívmánya ellenére mégiscsak káoszt idézett elő. Nekünk a premodern rendet, a kozmoszt, a konzervatív  alapelvek Russell Kirk-i felsorolásában első helyre tett tartós morális rendet,

Molnár Tamás rója fel az ellenforradalomnak, hogy képtelen az ellenállásra. XVI. Lajos emberbaráti megfontolásokból nem mert lövetni egy szűk, városi jakobinus klubra, miközben az ország nem akarta a fennálló rend teljes felborulását. A vendée-i parasztok fellázadtak – Robespierre-ék ellen, a király mellett. Aztán a jakobinusok sokkal több embert szabadítottak meg a fejétől pár év alatt, mint amennyit kétszáz év alatt a Capetingek abszolút monarchiája. Ideje annak, hogy tanuljunk a Bourbonok hibájából, és merjünk nekifogni az emberi kozmosz, a rendezett világ, a normalitás restaurációjának.