Mi a Jobbik valódi arca?

Újra és újra értetlenkedem a Jobbik megnyilvánulásain. Már a jelenlegit megelőző plakátkampányukat látva is az volt az érzésem: „Kizárjuk a migránsokat, megemeljük a béreket, lecsukjuk a tolvajokat” – mintha fogtak volna mindent, ami érdekelheti manapság az embereket és egyszerűen kiöntötték volna eléjük. Tessék, kezdjetek vele valamit.

Soha nem tetszett különösebben a Jobbik tevékenysége, politikája. Feltűnésük idején, aztán a legnagyobb népszerűségük közepette sem voltak többek egy vulgárnacionalizmusból és obszcén, antiszemita, rasszista kiszólásokból élő, lényegileg baloldali pártnál. Intellektuálisan meg sem közelítették az egykori MIÉP-et – köszönhető ez nyilván annak is, hogy Csurka politikai jelentőségén lehet vitatkozni, de köz- és drámaírói kvalitásain nem érdemes, amint ezt még annak idején a róla írt nekrológjában TGM is elismerte, egyenesen méltatva halálakor –, ám a másik oldalról pedig modernségben nem tudtak/mertek addig elmenni, mint Nyugat-Európa alt-right pártjai, például a holland Szabadságpártot felhozva.

Valahol a kettő között egyensúlyoztak mindig. Még a stílusa sem volt érdekes annak, amit mondtak, de arra is képtelenek voltak, hogy a nyugat-európai, korszerű „szélsőjobboldal” dogmáit elsajátítsák,

Az dicséretes – és ezt a mai napig tartom –, ahogy Vona időnként és halkan beszámol olvasmányélményeiről, kedvenc ihletadó alkotóiként megemlítve Guénont és Evolát, egy időben pedig biztosan tanácsadója volt Baranyi Tibor Imre.

Mindezek arról árulkodnak, hogy Vona képes lenne – vagy éppenséggel képes – a tradíció ügyét megérteni és azt fontosnak tartja. Ezért még sokkal inkább magyarázhatatlan, hogy ebből miért nem látszott soha semmi a pártján.

Igaz, ha ezt Vona megpróbálta volna, megszabadulhatott volna a párt szinte egészétől, egyúttal a minőségileg baloldali alt-righthoz való közeledés is képtelenség lett volna. Mekkora párt lenne így a Jobbik? Marginális, bizonnyal.

Ám azért időnként még így sem értem, hogy nem sül le a képükről a bőr, ha példáulkaraktergyilkosságról beszélnek, amit állításuk szerint a kormánymédia követ el Vona és a párt ellen.

Karaktergyilkosságokról mer beszélni a Jobbik, az a párt, amelyik még pár éve is listázni akart képviselőket és legalábbis türelmesen hagyta, hogy a Kuruc.info személyes adatok közzétételével folytasson karaktergyilkosságok sorozatát.

A parlamentben Robertáztak és megdugandó (sic!) képviselőasszonyokról elmélkedtek. Hányingere lesz egy jóérzésű embernek, ha csak visszagondol rá.

Nem mindenki nevelkedett egy köztörvényes gyilkos útmutatásain, mint Heller Ágnes, vagy tagadta meg a legminimálisabb elveit is a személyes gyűlölet miatt, mint a Spinoza Café, hogy ezeken túllépjen. Azok az emberek, akiknek minimális ész jutott, nem veszik be ezt az átlátszó ostobaságot egy olyan közösségtől, amely frakciójában egy Duna-parti köpködő – hogy egyéb, viselt dolgairól ne beszéljünk – is ülhet. Kit emeljek még ki? Olyan könnyű fogást találni rajtuk, hogy nincs sportértéke.

Olyan, amilyen, de volt. Mára ebből semmi sem maradt. Ez gyakorlatilag egy gyűjtőpárt, ami dobálja magába a hangzatos, lehetőleg minél több embert érdeklő jelszavakat. Nyíltan ajánlkozik a baloldali pártok szavazóinak, hogy mi sem vagyunk mások, ugyan, szavazz már ránk.

A Jobbik úgy váltott politikát és arculatot, hogy az előbbi helyére a kesze-kuszaságon kívül semmit sem hozott, csak egy némileg nagyobb és kínosabb Centrum Pártot. Kupa Mihályt is nehéz volt komolyan venni a gründolásával, de még mindig több hitele volt, mint most a Jobbiknak, ahol ugyanazok az arcok mondanak 180 fokos különbséggel mást, mint pár évvel korábban.

Hol hiteles az a közéleti Vona, aki pár éve alig leplezett módon „salamonozott” a földhöz jutások kapcsán, gárdamellényben vonul be a törvényhozásba, aztán most kiáll a CEU mellett és az ATV-vel kondizik? A visszafogott, béruniót előtérbe helyező, abban a kampányban pártlogót sem feltüntető, de szimbolikájában kísértetiesen a Fideszre hajazó politika hogyan lehet hiteles egy olyan frakciótól, aminek közéleti megnyilvánulásai nem egy esetben bőven kimerítették a vulgarizmust?

Rendben, választást akarnak nyerni. Érthető, hogy ezért történt mindez. Azt viszont csodálom, hogy ezzel egyrészt nem veszik észre, hogy maguk is arra a színvonalra süllyednek – saját szemszögükből tekintve –, mint a többi párt, akik mindent feladnak és mindent megtesznek ezért, másrészt

És akiket pláne nem értek, azok a törzsszavazóik, akik közül sokan mondják, más alakulatok is változtak az évek során, pont nekik ne lehetne? Persze, mindenkinek lehet. A különbség az, hogy eléggé látványos, hogy mi az, ami valódi, világnézeti változást is magában foglal, és minek célja pusztán a zsákmányszerzés.

Ám ezzel kapcsolatban sem hagy nyugodni egy kényelmetlen gondolat, mert első látásra akármilyen megalapozatlan felvetésnek is tűnik, látok esélyt egy ezzel homlokegyenest más lehetőségre is. Mi van akkor, ha végül a Jobbik tényleg nem akar megállapodni a baloldallal, nem csak duma, hogy nem lesz formális együttműködés és a legtöbb választókerületben komolyan fognak kampányolni, úgy, mint ahogy eddig is tették volna?

Ha ez az egész, rabbiknak üdvözletet küldő, Spinozában látogatást tevő, néppártosodó attitűd csak egy trójai faló? Annak felismerése, hogy 1-2 évig ez lehet a külsőségekben való megfelelés útja? Ha és amennyiben nem valósul meg a szivárványkoalíció, akkor eggyel valószínűbb döntésnek fogom tartani, hogy

Mi lehetne ezzel Vona célja? Hiszen ezzel lényegében bevállalná azt, hogy jobban nem szerepelhetnek, mint 2014-ben; a lemondását meg egyenesen arra a helyzetre ígérte meg, ha nem nyerik meg a soron következő választást. Igen ám, de egy taktikai okokból elveszített csata néha többet hozhat, mint a győztes. Mondjuk egy megnyert háborút.

A Jobbik vezérkara gondolkozhat úgy, hogy céljaik megvalósításához – hiszen idejük van – jobb, ha újra a Fidesz győz. Ez a szedett-vedett úgynevezett demokratikus ellenzék ilyen felállásban és szereplőkkel még egyszer négy évet nem bír ki, a mostani választás a hattyúdaluk. Ha ugyanazzal a leosztással, mint 2014-ben, hasonló produkcióra is képesek, akkor 2022-ben már tényleg senki nem fogja őket komolyan venni.

Se a választók, de ami még fontosabb, azok sem, akik – mondjuk így – érdekeltek lehetnek olyan pártok támogatásában, amelyek hatalomra kerülve támogatóik érdekeit is kiszolgálnák. Ehhez új szereplőkre lesz szükség, akiket újfent fel kell építeni, és a verkli zökkenőmentes működése egyáltalán nem feltételezhető.

A pénz nagyon sok mindent jelent, de időnként bőven nem mindent. Nézzük meg a távol-keleti eurószázmilliókkal kitömött milánói futballcsapatokat, a Milant és az Internazionalét. Előzetesen mindkét klubot bajnokesélyesnek tekintették, tavaly nyáron a Milannál többet csak a PSG költött az átigazolási piacon és mi a helyzet most? Az Internazionale egyetlen célja az, hogy legalább a Bajnokok Ligájába kvalifikálják magukat – erre az olasz bajnokság első négy helye ad lehetőséget –, a Milannak pedig jelen pillanatban ez is csak vágyálom.

Hiába a rengeteg pénz és ambíció, ha egy alakulat tagjai egymással nincsenek összeszokva és nem zökkenőmentes a munka – mi több, kifejezetten zökkenőkkel teli –, akkor önmagában a pénz semmit sem ér.

A Jobbik a jelenlegi mézes-mázosságban óvatosan megpróbálhat bemászni erre a liberálisabb területre, pár százalékot lecsippenteni – ugyanezt a karcosabb retorikával Kelet-Magyarországon, a baloldal egykori fellegvárában már bőséggel megtették –, és közben kivár.

A politikai vezetők lemondásának utóéletét ismerjük. Ha el is fogadják azt a párton belül, akkor mondjuk egy év múlva Vona visszatér. A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad.

Amennyiben tavasszal nyer a Fidesz,

ennyi idő alatt demokráciákban meg szokott kopni a kormánypártok népszerűsége.

A Jobbik szemei előtt pedig ott lebeghet a Jog és Igazságosság lengyelországi példája, akik úgy győzték le a szintén konzervatív Polgári Platformot, hogy utóbbiak jól vezették az országot. Éppen csak beleuntak a választók nyolc év múltán.

Ilyen szemmel nézve a Jobbik kifejezetten érdekelt is lehet abban, hogy a Fidesz sikerrel vegye az áprilisi választásokat, ezzel a jelenlegi baloldal írmagja is megsemmisülne, az indulatokat pedig úgy tárazhatnák be, hogy az nekik megfelelő legyen. 2022-ben szervezetileg és beágyazottságot tekintve még inkább kiépülve léphetnek kihívóként a pástra.

Ha így is van, azért további gondolkozásra adna okot az az elképzelt helyzet, amelyben a Fidesz ugyan megnyerné a választást, de a Jobbik nélkül nem lenne többsége. Vajon akkor milyen politikai konstelláció alakulna ki? Ha úgy alakul, vállalná a Jobbik a hatalom igézetéért annak a valószínűségét, hogy szétesnek – lásd azokat a pártokat, amelyekkel a Fidesz koalícióban már vezette az országot –; avagy inkább kivárnának a talán több sikerrel kecsegtető 2022-ig? És vajon hirtelen újra náci lenne a Jobbik a balliberális véleményformálók cikkeiben?

Mi most és mi lesz később a Jobbik valódi arca?