Önkritikát kell gyakorolnom, gyakorolnunk

2017. augusztus 2. 10:38
Azt gondolom nem mindent teszünk meg a tragédiák bekövetkezése ellen. Talán nem elég agresszív a kommunikációink, de néha már-már erőtlennek érzem magunkat a közönnyel szemben.

„Az alábbi bejegyzés szokatlan és helyenként kemény kérdéseket feszeget!

Itt az ideje, hogy kulturált vitát folytassunk a vízi balesetek okairól.

Aki egy kicsit is figyelemmel kíséri a híradásokat az akarva-akaratlanul hallhatja, hogy ez évben milyen sok áldozatot szednek hazai vizeink. Számtalan alkalommal foglalkoztunk és foglalkozunk a megelőzéssel, ám erőfeszítéseink ellenére újra és újra bekövetkezik egy-egy tragédia.

Vajon miért?

Önkritikát kell gyakorolnom, gyakorolnunk. Azt gondolom nem mindent teszünk meg a tragédiák bekövetkezése ellen. Talán nem elég agresszív a kommunikációink, de néha már-már erőtlennek érzem magunkat a közönnyel szemben. Azt érzem, hogy ez így kevés, többet kell beszélnünk és cselekednünk.

Azonban van egy igen fontos kérdés! Mit tehet az egyén? Hol van az egyéni felelősség határa? Nem egy olyan vízbefulladás történt az elmúlt időszakban amikor az áldozatok (zömében felnőttek) nem tudtak úszni, ezt hozzátartozóik is egyértelműen megerősítették a helyszínen való kikérdezés során. Teljesen érthetetlen ez a jelenség!

Amit még hozzá lehet fűzni, hogy egyik eset sem a kijelölt fürdőhelyen történt, sokkal inkább a strandbójákon kívül, közismerten a mély vízben, a parttól távolabbi helyeken.

Van még valami, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, mégpedig azt, hogy mi történik a sajnálatos esemény bekövetkezése előtt. Igen, beszélnünk kell az előzményekről is, arról, hogy egy úszni nem tudó ember hogyan jut el arra a pontra, hogy mégis vízbe ugrik. Mit kell tennünk közösen ahhoz, hogy az ilyen jellegű tragédiák ne következzenek be?

Az alábbi képeken a szonár (ultrahangos kereső) készülékünk képernyőjét látják. Amit látnak, jól látják... Egy élettelen test. Ezt látjuk amikor a feltételezett eltűnés helyszínén keressük az eltűnt személyt. Itt már nincs esélyünk az újraélesztésre sem.

Hazai vizeink többségében nem lehet szabad szemmel látni a víz alatt. Ezért akik elmerülnek nem láthatóak, a segítségükre érkezők nem látják hol vannak, így az esetek nagy többségében már nincs esélyük a túlélésre. Jobb esetben a holttestüket néhány óra alatt ultrahangos szonárral megtaláljuk, de van akiket csak napok után vet ki magából a víz.

Miért? Tudunk-e többet tenni egymásért?

Szerintem, szerintünk igen, de egyedül nem vagyunk elegendőek. Hiszem, hogy közösen jobb eredményeket érhetünk el! Óvodás kortól felnőtt korig mindenkit be kell vonni a párbeszédbe és azonnal cselekednünk kell!

Várom szíves észrevételeiket.

Kérem Önöket osszák meg írásomat, hogy a lehető legtöbben olvashassák.

Tisztelettel:

Bagyó Sándor

VMSZ és ÖTE elnöke”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 17 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Mennyire jó Ienne, ha minden kisiskoIás -na jó, mondjuk a nagy többségük- tornaóra keretén beIüI úszni tanuIna!

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés