Hiszterizált világ, hiszterizált kor (puzzledarabkák egy trójai falóról)

Szómáglyák áradatában szédelgünk, esünk egymásnak, szégyenkezünk a „tömegek tudatlansága”, a más véleményen lévők miatt, a demokrácia gladiátoraiként páváskodva.

Pedig ebbe az állapotba profi módon hajszolta a média, a csúcsértelmiség korunk társadalmait, miközben „a hajcsárok” kevés kockázatot vállaltak kísérletező, akadémikus hajlamaik kiélésével, a világ különböző térségeit kiszemelve.

A ma 50-90 éves generációk, én magam is, sokáig axiómaként fogadták – fogadják el „a nyílt társadalom”, a második dimenzió „sollenjeit”.

Azt hiszem „a véleményformáló csúcsértelmiség”, akár a bankok, elpofátlanodtak azt látva, milyen sikerrel vezetik orruknál fogva a tömegeket. Ez az ezerszer kompromittálódott, mítosszá lett beállítódás nőtt a fejünkre.

Nagy ugrás vissza: az i.e. VIII-VII. század táján az államférfi, a mesterember, a költő és a jós mellett megjelenik a bölcs figurája. Míg az előbbiek elvárják, élvezik a társadalom ilyen-olyan „mecenatúráját”, a bölcs nem kíván hatalmat, nem akar senkit „szolgálni”: azt terjeszti magáról, hogy Ő az egyetlen „üdvözítő”, aki lehetővé teszi a tudatlan emberek számára a világ „rendjének” megismerését. Azaz minden és mindenki fölé helyezve magát az „agorákon” sétálva mindig, mindent, mindenkit, cselekedeteket, gondolatokat megkérdőjelezve, lenézve tetszeleg a világ előtt, erodálva az emberek tapasztalatát, hogy ti. itt és most meg kell, vagy nem kell megtennetek valamit.

Erényesnek, azaz érvényesnek lenni annyit jelent: ismerni Szókratészt, követni, engedelmeskedni neki.

A görög szenátus válasza: idd ki a méregpoharat öreg!

Ebből a magatartásból, beállítódásból nőtt XX. századi mítosszá a nyílt társadalom fenntartása, a „második dimenzió” visszaszerzése (Popper Marcuse). Az értelmiségi elit axiómaként, akadémikus módon, önmagát megemelve, kiemelve a tömegemberek közül ugyanúgy tetszeleg a kifinomult, meghatározó technikával bírva, de már gazdasági szándékok meglovagolásával, mint az Ókor bölcsei.

A permanens „résen levés” az állandó tét nélküli kérdezés, kritika, „ problémaérzékenység”, stb. kifinomult technikákat használva, szemben az emberiség praxisában megjelenő bölcs, mindentől-mindenkitől való független alapállásával mára nyilvánvalóan gazdasági érdekek falovaként sodorták – sodorják az embereket, társadalmakat, térségeket abba a „pszichózisba”, ahol most tartunk.

Az emberek, „a választók” egyre gyakrabban verik orrba az „agorákon” sértetten sétáló, észt osztó, a valóságtól nyilvánvalóan, kézzelfoghatóan elszakadó, mértéket vesztett „csúcs-csúcs” szellemi „kommandósokat”.

Nem a demokrácia negligálását jelenti, ha, és itt a bankszférával vont párhuzam, hogy a kifinomultan, rajtunk, felettünk elhatalmasodott szómáglya-építők tyúkszemére lépünk, ha kimondjuk: szó-mákonyaitokkal lépjetek kettőt vissza, mert sehová nem vezet, ha folyamatosan hiszterizáljátok, használhatatlan, élhetetlen ötletgyáraitokkal, vidáman terelgetitek az embereket, kényetek-kedvetek szerint, erre-arra, sehová, közben persze nagykanállal eszitek a tejfölt. Mert mint a bankszektor, ez a nagyon demokratikus, mindig mindent megkérdőjelező, roppant művelt, kulturált, profi értelmiségi és médiaelit virtuális világot generálva, valóságnak hazudva hint port, hamis reményt, a „második dimenziót”, a nyitottság illúzióját a kiszolgáltatott tömegnek, akik ugyanúgy lépre mennek, mint a bankok virtuális termékeinek megvásárlásával.

Ennek az elitnek, úgy mint az iparban dolgozóknak, fontos, hogy vegyék a termékeiket, ahogy a fogyasztói társadalom diktálja, hiszen e nélkül az egzisztenciájuk alól húzzák ki a szőnyeget.

Tudom, hogy évezredes „munkamegosztási fontossággal” bíró szerep, amely igaz, fontos, ahogy a bankok is, egy határig. Ezt a határt lépte át mára az értelmiségi elit egy része. Amíg evvel nem néz szembe, addig a „a király meztelen”, és még hülyének is néz. Pedig a hályogvesztés nyomán egyre kevésbé maradnak érvényesek.

Nem elég szomorúan, félreejtett fejjel, bizonyos választási eredmények után kijelenteni, hogy 400 év után temetjük a
demokráciát”, azt is be kéne ismerni, hogy ez az elit miként lett „részvényese” ennek az „eredménynek”.