„»Szombat elmúltával, a hét első napján hajnalban Mária Magdolna és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt« (Mt 28,1). Elképzelhetjük lépteiket… a temetőbe igyekvő ember tipikus járását, az összezavarodott ember megfáradt, bizonytalan járását, aki nem tudja elfogadni, hogy mindennek így legyen vége…Elképzelhetjük könny áztatta, sápadt arcukat… És a kérdést: miként lehetséges, hogy a Szeretet meghalt? (...) Ha egy kicsit megerőltetjük képzeletünket, ezeknek az asszonyoknak az arcában felfedezhetjük megannyi édesanyának és nagymamának az arcát, azoknak a gyermekeknek és fiataloknak az arcát, akik oly sok embertelenség és igazságtalanság terhét és fájdalmát hordozzák.
Látjuk visszatükröződni bennük mindazoknak arcát, akik a várost járva érzik a nyomor fájdalmát, a kizsákmányolásból és emberkereskedelemből fakadó fájdalmat. Azoknak az arcát is látjuk bennük, akik megvetéssel találkoznak, amiért ők bevándorlók, nincs hazájuk, se otthonuk, se családjuk; mindazoknak az arcát, akiknek tekintete magányról és elhagyatottságról árulkodik, akiknek keze már meglehetősen ráncos.