Miről szól valójában a Mindenki?

2017. március 1. 07:01

Bakó Bea
Mandiner

A Mindenki eltérő értelmezései rámutatnak arra, hogy mennyire a (poszt)szocializmusban élünk még mindig.

Nagyon kifinomultan beszél a posztszocialista magyar néplélekről Deák Kristóf Mindenki című rövidfilmje. Valószínűleg azonban nem ezzel érdemelte ki az Oscar-díjat a világ túlfelén, hanem az inkább utópisztikus befejezésével, amit odaát – legalábbis újbalos-egalitariánus szemszögből – akár valamiféle sajátos amerikai álomként is lehet értelmezni.

Pedig az az ország, ahol az Oscart osztogatják, pont, hogy nem a Mindenki zárójelenetében megjelenő hősies szolidaritás révén lett naggyá, hanem ellenkezőleg: a teljesítményalapú Amerikában a tátikázókat nem hogy nem vitték volna el a versenyre, de benne se lettek volna a kórusban.

Miről is szól, mit üzen valójában a Mindenki?

*

Az alapellentmondás, amiről a Mindenki szól, már a film első jelenetében elhangzik: „Elég híresek vagyunk, versenyekre járunk, sorra nyerjük a díjakat” – mondja az igazgató az anyukának, majd a következő mondatban hozzáteszi: „Mindenkit szívesen látunk a kórusban, ez az egyik alapelvem”. A fehér köpenyes, ránézésre kémiatanárnak kinéző igazgató sem lehet persze annyira laikus a zenéhez, hogy elhiggye: létezik egyszerre siker és egyenlősdi, és az ő iskolájában minden önként jelentkezőnek Isten adta tehetsége van az énekléshez. De nem is kell ezzel foglalkoznia, míg végrehajtója, Erika néni sorra szállítja az iskolának a kórusdíjakat.

Az elmúlt napokban parttalan viták folytak arról, hogy mennyire gonosz a Mindenki „főgonosza”, Erika néni: az énektanárnő a siker reményében titokban arra utasítja a tehetségtelenebb kórustagokat, hogy valójában ne énekeljenek, csak tátikázzanak. Mikor pedig kiderül a turpisság, azzal érvel: ő mindenkinek jót tesz ezzel, hiszen így a tátikázók is részesülhetnek a többiek sikeréből, mehetnek velük versenyekre és utazni. A pro-Erika néni tábor elfogadja ezt az érvet, és még arra is hivatkozik, hogy a tanárnő kénytelen ilyen trükkökhöz folyamodni, hiszen az igazgató előírja, hogy mindenkit felvegyenek a kórusba. A kontra tábor szerint viszont Erika néni megnyomorítja a gyerekek lelkét és elveszi tőlük a zene örömét.

A kilencvenes években játszódó történet ezen kétfajta ellentétes értelmezése most, 2017-ben fájdalmasan rámutat arra, hogy mennyire a (poszt)szocializmusban élünk még mindig, és arra is, hogy ilyen hozzáállással nehéz lesz felzárkóznunk „A Nyugathoz”. Hiszen a pro-Erika néni tábor eszerint gyakorlatilag teljesen rendben lévőnek találja, hogy a teljesítő kevesek vigyék el a hátukon a többi nem teljesítőket. Ez színtiszta kommunizmus: te csak tátikázz, majd eltart az állam más balekok munkájából. Ugyanennyire hamis viszont a kontra-Erika néni érvelés is, ami leginkább a progresszív kortárs liberalizmus safe space-irányzatát juttatja eszünkbe: mindenki abban tehetséges, amiben úgy érzi, és ha elmondod neki, hogy nem úgy van, azzal beletrappolsz a lelki világába és verbális agressziót (vagy mit) követsz el.

Ez még akkor is nonszensz, ha gyerekekről van szó: a gyerekek ugyanis nem hülyék, és nagyon is szükségük van arra, hogy elkényeztetés helyett értelmes önkritikára neveljék őket. Senki nem lesz attól lelki sérült, ha 8-10 éves korában a szülei vagy a tanárai – normális és konstruktív hangnemben persze – értésére adják, hogy az iskolai kórus helyett valószínűleg nagyobb dicsőség vár rá a táncegyüttesben, a színjátszó körben vagy épp a focicsapatban. (Vagy netán az énekléshez ragaszkodó botfülűeknek is lehet csinálni egy műkedvelő kórust, amelyik nem jár versenyekre.)

Attól viszont egy egész társadalom lesz lelki sérült, ha gyerekkorában mindenki azt hallgatja, hogy „Pistikém te vagy a legszebb, legügyesebb és legokosabb az egész osztályban! Te egyszerre tökéletesen táncolsz, énekelsz és focizol!” Ugyanis az ilyen Pistikékből lesznek azok a felnőttek, akik az összes problémájukért másokat hibáztatnak – a szomszédot, a főnököt, az államot, Amerikát, Oroszországot, vagy épp Soros Györgyöt –, és eszükbe se jut azon elgondolkozni, hogy nekik maguknak mit kéne másképp csinálniuk. Közben azért továbbra is elvárják az államtól (és persze az azt alkotó, kárhoztatott szomszédtól meg főnöktől), hogy kihúzza őket a szarból és megoldja a problémáikat. Magyarországon sajnos még mindig elég gyakran van olyan érzése az embernek, hogy sokmillió ilyen elkényeztetett Pistike országában él, akik képtelenek valódi teljesítményt nyújtani, másoktól viszont – a saját kényelmük érdekében – ezt egyenesen elvárják.

*

Erika néni hibája – talán gonoszságnak nem lehet nevezni – sokkal inkább a tanári hivatás teljes félreértésében rejlik. Hiszen pont az ő dolga lenne, hogy a kevésbé jól éneklőket is felhúzza a többiek szintjére. Nyilván nem a totál botfülűek operaénekessé képzése az elvárás, de az olyan kicsit hamiskás hangot, mint a főszereplő kislányé, pont kikupálhatná – sőt, énektanárként az lenne a dolga, hogy kikupálja. Ehelyett Erika néni a könnyebb és gyors sikerrel kecsegtető utat választja, amikor gyakoroltatás helyett némaságra inti a hamiskásakat.

Tökéletesen megfelel ez a módszer annak a Magyarországon széles körben elterjedt hozzáállásnak, miszerint „ez nekem úgyse megy”, vagy „nem születtem gazdagnak”, „szóval nekem már úgyis mindegy”. Inkább éneklés és erőlködés helyett csendben tátikázva irigykedek a sikeresekre meg a gazdagokra, akik úgyis biztos lopták, meg összemutyizták. Persze lehet, hogy sokan közülük igen. De mások meg azért talán csak megdolgoztak érte.

Pedig többen megtanulhatnának énekelni, vagyis működhetne jobban a társadalmi mobilitás, ha megfogadnánk a mondást, hogy „segíts magadon, Isten is megsegít”. Azonban a begyöpösödött tátikázásból nem csak a meggyökeresedett posztszoci reflexek miatt nehéz kilépni. Nem segíti a szemléletváltást az egyre divatosabb körúton belüli ballib vonalon divatos, kvóták és hasonlók útján felülről nyomott emancipáció sem, amely szintén nem követel meg valódi teljesítményt.

Figyelemre méltó, hogy a film végén nem tudjuk meg, nyert-e a kórus úgy, hogy mindenki énekelt. Túllépve azon, hogy a magyar társadalom szolidaritási hajlandóságának ismeretében egy ilyen akció még tiszta lelkű gyerekektől is utópisztikusnak tűnik, az előtte hetekig csak tátikázó hamiskás hangokkal a csapatban kevéssé valószínű, hogy győztek volna – még ha (a film mondanivalójának fényében különösen ambivalens módszerrel) fel is lett turbózva utólag a hangsáv. Meg persze lehet, hogy a hollywoodi wishful thinking is benne volt az Oscarban.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/109430

Ajánljuk még a témában