Lukács György és a városi tér - Egy befejezhetetlen küzdelem

2017. január 30. 10:57

Böcskei Balázs
Kettős Mérce
Lukács szobrának nem egy üres vagy árnyékos udvaron kell állnia, hanem egy olyan térben, amelyben állva, abban haladva, megüt a remény, hogy lehetséges a baloldali világelgondolás.

„Ami a lényeg: a baloldaliaknak egy dolguk van, látható helyet keresni Lukács szobrának. Ha az úgy jár, mint a Károlyi-szobor, azaz hogy egy magánterület kertjében „privatizálódjon” és felejtődjön, akkor lényegében azok győztek, akiknek céljuk az volt, hogy Károlyi kiemelődjön a városi térből, a magyar politikai gondolkodásból, a politikai emlékezetből. A tér ugyanis politika, a városi tér politikai emlékezet (helyszíne). Lukács György szobrának ezek után, és főleg ezek után, nyilvános térben kell lennie. Láthatóvá, hozzáférhetővé kell tenni szobrát és emlékezetét, láthatatlansága intellektuális fegyverletétel lenne, hozzájárulás az elbujtatáshoz, egy indokolatlan szégyen magunkra vállalása. Lukács szobrának tehát nem egy üres vagy árnyékos udvaron kell állnia, hanem egy olyan térben, amelyben állva, abban haladva, megüt a remény, hogy lehetséges a baloldali világelgondolás.


Ennek megfelelően például egy kerületi illetőségű köztéren lehetne elhelyezni a szobrot, nem megrettenve az időtlen Fidesz Idők támadásaitól vagy széljobber zsebpolitikusok akcióitól. Mert Lukács Györgynek nekiestek. Tarolás, értelmetlenség, érthetetlenség, emlékfosztás, filozófiátlanítás.

S a harc mindenekelőtt akkor folytatódik, amikor már minden elveszett (Peter Sloterdijk), így a szoborügy kapcsán nincs más lehetőség, mint a városi tér csak azért is Lukács általi bevétele.”
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 47 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Böcskei, nézni szoktalak az angardban, eddig azt hittem, milyen elfogadható, korrekt baloldali politológus vagy.
Ezzel a cikkel jelentősen lerontottad a rólad kialakult képet.

"... megüt a remény, hogy lehetséges a baloldali világelgondolás."

Az alkimisták az aranycsinálásban reménykedtek.

Döbbenetesen jó, az öreg Faludy tökéletesen átlátott a nagy filozófuson.

A torontói „Menora Egyenlőség” (alcíme szerint Az észak-amerikai magyar zsidóság lapja) az alábbi, nem épp kegyeletes szöveggel búcsúztatta az 1971. június 4-én elhunyt Lukács Györgyöt:

Gondolatok Lukács György halálára

Furcsa ember volt, kétségtelen. Felületesebb megnézésre emberi tisztaságot lehetett feltételezni benne. Belemászott ugyan a kommunista párt alkotta szemétkupac kellős közepébe, s amikor benn volt, észrevette, hogy ő az ilyesmitől piszkos lesz. Nem mászott ki belőle, csak éppen mocorogni kezdett, egyre nagyobb lyukat taposott ki magának a mocsok kellős közepén, óvatosan kesztyűs kézzel tologatta el maga körül az undorító sárdarabokat, s mikor már elég széles volt a lyuk, amiben ült, megelégedetten állapította meg: „Íme én teljesen tiszta vagyok.” A szag úgy látszik különösebben nem zavarta. Valamilyen csodálatos képessége mégis lehetett, a tanítványok – többre, jobbra érdemes tanítványok – mindig gyülekeztek körülötte, várva azt a bizonyos tisztító esőt, s amikor valami nedvességet éreztek végre az arcukon, boldogan kiáltottak fel: „Ah! már itt van, megjött.” Nem vették észre, hogy nem esőcsepp, csak a párt hivatalosainak köpete csurog végig arcukon. Még most is, halálakor, Magyarországon kívül megjelenő magyar lapokban is elismerő, meleg hangú, érzelmes elparentálásokat olvasunk róla: „Íme itt fekszik a nagy halott, s körülötte gyászbaborultan áll többezer tanítványa.” Mert ő volt a nagy tanító. Olyan nagy tanító, akinek többezer tanítványa közül egy sincs, akinek neve valaha bekerül majd egy irodalmi lexikonba, akik közül egy sincs, aki azt mondhatná egy értékelt sorára – „ezt a gondolatot Lukács Györgynek köszönhetem”. Nem művész volt, csak kókler. Nem tudós, csak egyetemi színvonalon szavaló papagáj. A magyar, pláne a világesztétika igaz művelőihez úgy aránylik, mint az utcasarki tűznyelő Lawrence Olivierhez. Most meghalt! S a tanítványok még most sem vették észre, hogy nem történt semmi, halálából ugyanúgy nem fakad semmi tanulság, mint életéből sem fakadt. Most meghalt! Halála ugyanolyan hiábavaló volt, mint egész élete.

Jön a fiatal (33 éves) baloldali politológus. Mosolygós, tiszta tekintetű. Egyszerű, proletár sorból származik, egyszerű sportot űz, sőt bíró is benne, városvédő, kisemberek barátja. Olyan, mintha rendes ember lenne.

Aztán a tizedelő Lukács szobrát védi meg.

Ez ilyen egyszerű.

Magyarország sohasem volt Ausztria, de most úgy néz ki, nagyon sokára sem lesz.

Ebben az "eredményben" erősen benne van a lukácsisták, hívek hatalmon volt korukban kifejtett tevékenysége.

Sem Károlyi, sem Lukács szobor NEM kell köztéren. A Károlyi szobor sorsa rendeződött, az idő a Lukács szoborét is meg fogja oldani, még ha a kevéssé informált ( a Lukács életmű terén) Böcskeinek ez nem is tetszik. A Faludi verset mindig jó újraolvasni.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés