Bolondok, csalók, lázadók − a baloldal Scruton szerint

2016. augusztus 5. 13:23

Szilvay Gergely
Mandiner

A baloldal szerint semmiféle szokás, hagyomány, hierarchia, intézmény nem állhat a fejlődés útjában.

baloldal1.jpg 

„I hate my flesh.
Its dimension poisoned my soul with doubt.
It made me question
the essence of the »I«.
Slaves are those of this world
given freedom to lay chains upon The Master.”
(Emperor: With Strength I Burn)

 

„Nem meglepő, hogy Lukács reputációja ma Magyarországon nem oly tekintélyes, mint 1968 Párizsában volt. De tanítványai – Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Márkus György, Kis János és mások – folytatták a 'marxista humanizmus' üzenetének feltárását, méghozzá vagy kényelmes, külföldi egyetemi állásokban, vagy 1989 után Magyarországon. Részint Lukács máig tartó hatásának tulajdonítható, hogy Magyarországon kétszer megválasztottak egy jobboldali kormányt, kétharmados többséggel. Ennek az oka nem Orbán Viktor és a Fidesz kiemelkedő nagyszerűsége, hanem az, hogy az alternatíva taszító, mivel benne él tovább Lukács forrongó haragja” – nem egy friss publicisztikából idézünk, hanem Roger Scruton újra kiadott és kiegészített művéből, a Thinkers of the New Left (Az új baloldal gondolkodói) című könyvéből.

Megelégedésünkre Scruton nem hagyta ki a lehetőséget, hogy amúgy nem épp aktuálpolitikai hangolású, de polemikus kötetében megejtse a fenti kiszólást.

Az új baloldal gondolkodói, amely a korábban a Scruton által alapított The Salisbury Review-ban megjelent tanulmányokból állt össze, eredetileg 1985-ben látott napvilágot, – ahogy Scruton írja – „a thatcheri terror tetőfokán”, amikor még az egyetemen tanított és már ismert volt arról a baloldali egyetemi körökben, hogy ő ügyük első számú kerékkötője. A kötetet tehát felháborodás fogadta, a recenzensek lehúzták, mindenki igyekezett odaférni és még egyet belerúgni a szerzőbe. A munka akkoriban a kiadóra is ráhozta a frászt, mivel a jobban fogyó akadémikus szerzők bojkottálták miatta, így Scruton kertje hamarosan tele lett a Thinkers of the New Left bedobozolt példányaival.

Nem csoda, hogy a brit úriember a 2015 végén megjelent, új kiadásnak a bevezetőjében leszögezi, hogy a könyvet provokációnak szánta – ami nem jelenti azt, hogy ne gondolná komolyan, amit ír benne.

thinkersofthenewleft.jpg

De mi is van a kötetben?

Mi a bal? – teszi fel a kérdést az első fejezet, amit az utolsó ellensúlyoz: Mi a jobb? Aki olvasott már Scrutont vagy egy-két ideológiákról, politikaelméletről szóló könyvet, annak nem ezekben lesz új információ; de Scruton könnyed, ironikus, mégis komoly stílusa miatt érdemes ezeket is elolvasni.

A lényeg a két fejezet között van: a baloldali panteonra célzott folyamatos ágyútűz. Először a régimódi brit komcsik kapják meg a magukét, nevezetesen Eric Hobsbawm és Thompson. Majd jönnek az amerikai egalitáriusok, Galbraith és Ronald Dworkin. Mindez azonban még csak a bemelegítő. Ezután lendül bele igazán Scruton: a „Felszabadítás Franciaországban: Sartre és Foucault” című fejezetben a francia újbaloldal előzményeit és a nevezett két szerzőt tárgyalja, hogy utána a németekre, Habermasékra térjen rá. A legfontosabb fejezet azonban a „Nonszensz Párizsban”, amiben Althusser, Jacques Lacan és Deleuze „nonszensz-gépezetét” mutatja be, hogy utána a globális kultúrharc vázlatát kapjuk meg Gramscitól Saidig. A kötetet Badiou és a napjainkban oly népszerű, de a sztálinista terrort mégiscsak védelmébe vevő Slavoj Žižek kritikája zárja.

A felsorolt gondolkodók elméletei és mondanivalója, világlátása Scruton szerint a lehető legtávolabb áll a mindennapi, józan paraszti ésszel gondolkodó emberekétől, és néhányukat leszámítva nem is hallottak róluk szélesebb körökben. Ami miatt Scruton mégis fontosnak tartja tárgyalni őket, az az egyetemi világban való beágyazottságuk. Ezen szerzők ugyanis az intellektuális divatok fősodrában vannak a mai napig.

A kötet „megjelenése az egyetemi karrierem végének kezdetét jelentette, a kritikusok komoly kétségeket vetettek fel intellektuális kompetenciámat illetően, ahogy erkölcsi tartásomat is megkérdőjelezték” – jegyzi meg Scruton, aki korábban már büszkén leszögezte, hogy a baloldali elit részéről érkező minden támadás és kerékkötés sokszorosan megérte az életében. Őszintén? Irigykedünk. Igyekszünk a nyomába érni.

Roger Scruton itthon talán a legismertebb kortárs nyugati konzervatív gondolkodó, ám leginkább a konzervativizmust taglaló köteteit olvassuk, mivel ezek érhetőek el magyarul (plusz az Iszom, tehát vagyok, ami már létében cáfolata a konzervativizmust aszketizmussal vádoló meglátásoknak). Holott Scruton sokkal érdekesebb, informatívabb és brilliánsabb azokban a köteteiben, amelyekben nem a saját világlátását taglalja köldöknéző jelleggel, hanem alkalmazza azt. Ilyen például a zöld filozófiáról szóló kötete, a szexuális vágy filozófiájáról szóló, grandiózus munkája, a modern kultúráról írt kis esszékötete és persze a Thinkers of the New Left. Utóbbi igen kiváló arra, hogy átfogó képet kapjunk a kortárs baloldali gondolkodás gyökereiről, összefüggéseiről és marhaságairól. Mindezt úgy, hogy Scruton azt sem rejti véka alá, ha nagyon szereti például Sartre stílusát, esetleg részben egyetért vele. Sziporkázó kritika ide, időnként gúnyos kiszólások oda, itt-ott még a mély megrendülés hangja is megszólal a kötetben, például Foucault-val kapcsolatban. 

roger-scruton.jpg

Scruton

Mi a bal?

Mint Scruton figyelmeztet: a mai baloldali gondolkodásban a felszabadítás nem a politikai elnyomástól való megszabadulást jelenti, hanem az úgynevezett „struktúrák” alóli emancipációt, ahol a „struktúra” a „burzsoá rend”, pontosabban a Nyugat intézményeit, szokásait, konvencióit jelenti. Az áldozatok felszabadítása sosem ér véget, mivel ha egy ügyet győzelemre vezettek, felbukkan a horizonton az áldozatok új csoportja: a férfidominancia alól felszabadított nők után jöttek az állatok, majd a homofóbiától megszabadítani kívánt melegek és transzok, meg az iszlamofóbiától szenvedő muszlimok.

Szép lassan – jegyzi meg Scruton – a társadalmi rend régi normái az emberi jogok áthágásaivá avanzsáltak. Így aztán szinte több törvény szabályozza életünket, mint a felszabadítás előtt – „gondoljunk csak a diszkriminációellenes törvényekre”. A két fő cél a felszabadítás és a „társadalmi igazságosság”, ugyanakkor a kettő nem mindig egyeztethető össze. Mindenesetre ez a mentalitás abszolutizálta az egyenlőséget: semmilyen egyenlőtlenséget nem tart elfogadhatónak alapjáraton, és semmiféle szokás, hagyomány, hierarchia, intézmény nem állhat az útjában, nem igazolhatja magát más alapokon.

A balos célok eléréséhez a legfontosabb egy Újbeszél megalkotása, amely úgymond „feltárja” a felszín mögött meghúzódó, rejtett struktúrákat (amelyek leginkább hatalmiak). Ez az Újbeszél Scruton szerint kifejlesztette a maga saját nyelvtanát, szókészletét, amelynek egyik fő célja, hogy lehetőleg elkerüljön a valósággal való minden találkozást és immunis legyen a racionális érvekre.

Az Újbeszél erőkről, osztályokról és egyéb személytelen dolgokról szeret szövegelni, mintha az izmusok az embereken keresztül érnének el politikai változásokat, de sosem belőlük fakadnának, és nem volnának nagy emberek, hősök a történelemben. „Ahol a konzervatívok és a régimódi liberálisok tekintélyről, kormányzásról és intézményekről beszélnek, ott a baloldaliak hatalomról és uralomról szólnak.” Állandóan harcolni kell valamiért, az „igazság” igazából csak hatalom, amit mindig meg kell szüntetni.

eric-hobsbawm.jpg

Hobsbawm

Baloldali szemfényvesztők

A sort Scruton két marxista történésszel, az itthon kevéssé ismert E. P. Thompsonnal és az itthon nagyon is ismert, grandiózus művek szerzőjével ( A forradalmak kora; A tőke kora; A birodalmak kora; A szélsőségek kora), Eric Hobsbawmmal kezdi, akinek kapcsán Scruton azt írja: ha kellően szelektívek vagyunk, a tények megfelelő kiválogatásával kimutathatjuk, hogy az anyagi javak termelése a fejlődés motorja.

A marxista történetírás a történelem újraírását jelenti úgy, hogy a társadalmi osztályok lesznek a fő témái. A felsőbb osztályokat démonizálni kell, az alsókat pedig romantizálni. Hobsbawm híres a feltalált hagyományokról szóló könyvéről, amelyben ki akarja mutatni, hogy számos hagyomány csak 19. századi találmány a hatalmon lévők részéről. Scruton úgy vélekedik: az angolszász common law, a katolikus liturgia és még számos más kulturális jelenség cáfolja Hobsbawm tételét. Hobsbawm The Age of Extremes című könyvéről pedig hihetetlennek tartja, hogy nem jutott ugyanarra a sorsa, amire David Irving holokauszttagadása, tekintve hogy megvédi Lenint, és sem Lenin tisztogatásait, sem az ukrán éhínséget nem említi. Hobsbawm esete azt mutatja Scruton szerint: milyen messze el lehet menni a kollaborációban a baloldal által elkövetett szörnyűségek védelmében. 

Ezt követően John Kenneth Galbraith liberális keynesiánus közgazdász és Ronald Dworkin baloldali filozófus eszméi kerülnek Scruton kése alá. Dworkin a common law, a törvények újraértelmezésének szószólója a társadalmi igazságosság fényében, azaz társadalommérnöki célok érdekébe állítaná a jogot, s imigyen az aktivista alkotmánybíráskodás támogatója. Scruton viszont azon a régimódi állásponton van, hogy a jognak nem átfogó politikai célokat kell elősegítenie, hanem egyes, konkrét ügyek megoldását, szemben Dworkin filozófushoz méltatlan, retorikai kérdésekkel dúsított érvelésével, amely inkább egy advokátoréhoz hasonlít, és csak a követeléseket, jogokat hangsúlyozza, a kötelességeket nem.  

Az angolszász világ után szerzőnk a franciákra tér át. Márpedig a francia baloldali gondolkodás mindig radikálisabb és őrültebb volt a decens angolszásznál (szó ne érje a ház elejét: a kontinentális konzervativizmus is robosztusabb az angolszásznál). A legjobb példák erre: Sartre és Foucault.

jean-paul-sartre.jpg

Sartre

Sartre: a modern intellektuális sátánizmus mestere

Sartre-ról Scruton tömören megállapítja: sztálinista, utópista és rövidlátó volt. Hosszan taglalja, miként mentegette a kommunizmust. Az 1968-as lázadások sztárja szerint mivel nincs Isten, nincs emberi természet sem, és egyetemes erkölcs sem létezik. Mivel nincs emberi lényeg, esszencia, ezért az embernek magának kell megalkotnia a saját lényegét: akkor létezik teljességgel, amikor eléri céljait. Tudvalevő, hogy Sartre szerint „a másik ember a pokol”, és központi fogalmak számára a magány és a semmi. Jelentéktelenek vagyunk: az én a semmi és a semmi az én. Csak a saját szabadságunk a biztos, semmi más. Ezt azonban veszélyezteti bármiféle vallás vagy társadalmi erkölcs. Sartre az „autentikusság” apostola.

Scruton szerint „Sartre a nyugati filozófia nagy tagadója, Mefisztója, aki szerint a szeretet, barátság, megállapodás és a normális burzsoá rend mind önellentmondásos dolgok”. Testünk szégyen forrása, és minden emberi kapcsolatunkat megmérgezi a test, ami börtönbe zár minket, korlátozza a szabadságunkat. Scruton malíciózusan megjegyzi: Sartre ronda ember volt, ennek ellenére sikeres volt a nőknél, akik közül egyvalaki, a feminizmus és a genderről való gondolkodás egyik kulcsfigurája, Simone de Beauvoir az élettársa volt. Scruton szerint a Sartre-féle autentikusság: illúzió. Sartre kérdésére pedig Szent Ágoston jobb választ adott: a világgal való elégedetlenségünk forrása az eredendő bűn. Sartre egy vallási űrt próbál kétségbeesetten betölteni filozófiájával.

Miután a marxizmussal való viszonyát taglalta, Scruton megállapítja: Sartre „értelmetlen invokációkkal” készíti fel magát a marxista oltár előtt való szolgálatra. Ez a sajátos zsargon az olvasó figyelmének elterelését szolgálja a valóságról. A lét és a semmi című munkája után az intellektuális vizsgálódás szabályait már totálisan elutasítja  A dialektikus ész kritikája című munkájában, ahol Sartre minden előfeltevését megkérdőjelezés nélkül el kell fogadnia az olvasónak, a szerző pedig csak valótlan kérdéseket tesz fel – állapítja meg Scruton. Angol úriemberünk több ponton „sátáninak”, „démoninak” titulálja a francia egzisztencialista filozófiáját, aki annyira elégedetlen volt a létező világgal, hogy jakobinus hévvel utasította azt el. Sartre Saint Genet című munkáját pedig egyenesen „a modern sátánizmus mesterművének” nevezi Scruton, amelyben a burzsoá polgárt ábrázolja félelmetes összetettséggel, kiemelve annak heteroszexualitását és a bűncselekmények iránti ellenérzését. A burzsoá a „normalitás” illúziójának bajnoka Sartre szerint.

michelfoucault.jpg

Foucault

Foucault: a hatalom filozófusa

Sartre marxista ízű, burzsoáellenes retorikáját, keverve a strukturalista nyelvészettel az egyik legdivatosabb filozófus, Michel Foucault vitte tovább, akinek a tudás és a hatalom álltak vizsgálódásai középpontjában. Foucault a burzsoát leplezte le szüntelen, állítva, hogy igazából minden csak a burzsoá hatalom maszkja: a nyelv, a kapcsolatok, szóval tényleg minden pusztán a hatalom titkos struktúráit alkotja.

Foucault keményen konstrukcionista: szerinte az „ember” reneszánsz találmány, mivel csak azóta van speciális jelentősége annak, hogy emberek vagyunk, nem pedig mondjuk csak földművesek, katonák vagy épp nemesek. Scruton megjegyzi: ez alapján viszont a dinoszauruszok is pusztán modern találmányok. Franciánk szerint a modern lélek is mai találmány, mégpedig az igazságszolgáltatási rendszer találmánya. Foucault a szexuális viszonyokban is hatalmat látott elsősorban, a hatalmi viszonyok alól pedig az őrültek, a bolondok házának lakói az egyedül szabadok meglátása szerint.

Scruton szerint akármilyen elkeseredett küzdelmet folytatott is Foucault a burzsoá hatalom szerinte mindent átható jelenléte ellen, amikor a nők és gyermekek helyzetéről értekezik az ókori Róma szexuális szokásait taglalván, és szóba kerül a kölcsönös függés és a gondoskodás, közel kerül a felismeréshez: nem a hatalom, hanem a szeretet az, ami mozgatja a világot.

Foucault idővel kénytelen volt tudomást venni a valóságról, és amikor tisztába került helyzetével, tudniillik hogy AIDS-es, akkor – vélekedik Scruton – végül felnőtt: kései munkáit olvasva arra lehet jutni, hogy „Foucault harcos baloldalisága nem a valóság kritikája volt, hanem védelem az ellen, amellyel elutasította azt a felismerést, hogy minden hibájával együtt a normalitás minden, amink van”.

frankfurtschool.png

Horkheimer és Adorno

Frankfurti Iskola: a „kritikai elméletek” születése

„A német baloldal funkcionálisan tökéletes bürokratájának tipikus példája Jürgen Habermas”, akire Lukács György és a Frankfurti Iskola tárgyalása után tér rá Scruton. Mint írja: a Frankfuri Iskola egyik meghatározó személyisége, Horkheimer alapította meg a „kritikai elméleteket”, ami a kapitalista kultúra szisztematikus kritikáját jelentette számára. Az igazi „kritikai filozófia” tehát – mutat rá Scruton – Marxé, mégpedig a korai Marxé. Hozzáteszi: Horkheimer kritikai filozófiája igazából Kant filozófiája, ami a marxizmus formázott újra.

A Frankfurti Iskola számára a felvilágosodás felváltotta a misztériumot a szakemberséggel, valamint azonos volt a technológiával és a tömegtermeléssel. Az alany tárggyá válik, beköszönt az elidegenedés. Scruton megjegyzi: a Frankfurti Iskola felvilágosodás-kritikájában sok igazság van, ám eme kritika jóval régebbi a Frankfurti Iskolánál: nevezetesen már a Bibliában is megtalálható. A probléma az, hogy a frankfurtiánusok marxista módon gondolkodnak, és hogy a burzsoá társadalommal szemben politikai alternatívát szeretnének felállítani.

Nemrég írtunk egyébként arról a kötetről, amely úgyszintén a Frankfurti Iskolát ostorozza: The Devil's Pleasure Palace: The Cult of Critical Theory and the Subversion of the West (Az ördögi gyönyörök palotája: a kritikai elmélet kultusza és a nyugat felforgatása) – szól az amerikai keményvonalas jobboldali szerző és reneszánszember, Michael Walsh könyvének a címe. Az ördögi gyönyörök palotája ugyan eredetileg egy korai Schubert-opera (Des Teufels Lustschloss) címe, ám Walsh a könyvében a magyar marxista gondolkodó, Lukács György és a frankfurti iskola, a kulturális marxizmus és a „kritikai gondolkodás” tanait szedi szét harcias kedvvel.

A kritikai gondolkodás számára – állítja az amerikai író – az a kiindulópont, hogy semmi sem valódi a világon, minden csak illúzió, minden társadalmi konstrukció. Ennek nyomában a „Gonosz Baloldal” (Unholy Left) „új nihilistái” meg akarják szabadítani minden elnyomó „izmustól” a társadalmat (patriarchizmus, szexizmus, patriotizmus, stb.). Mindez ugyanakkor nem más, mint „démoni kísértés”: a frankfurti iskola követői „a kontextusmentesség kontextusában élnek”.

A Nyugat válságát az a „démoni” gondolkodás okozza, amely a kulturális marxizmust képviselő, Nyugat-gyűlölő frankfurti iskola, s Lukács György és társai eszméiben található – állítja Michael Walsh, aki szerint az „új nihilisták” meg akarták szabadítani minden elnyomástól a társadalmat, de csak új poklot és gyökerektől elszakított létezést teremtettek milliók számára.

habermas_1.jpg

Habermas

Habermas: az unalmas bürokrácianyelv bajnoka

Korunk egyik leghíresebb filozófusa, Jürgen Habermas ebből a közegből érkezett, ám hátat fordított neki. Habermas szerint az emancipációnak a nyelvvel kell kezdődnie – ami mégiscsak furcsa megállapítás egy olyasvalaki részéről, aki egy olvashatatlanul unalmas és tudálékos szociológiai-bürokrata zsargont használ. Ez már nem a proletár autentikus nyelve – mutat rá Scruton, hanem a szabadon beszélő akadémikusé, aki jól megmondja, hogyan is vannak a dolgok.

Habermas szövegeiben véget nem érnek az „egyrészt-másrésztek”, tautológiák és definíciók váltogatják egymást, mindennek célja pedig valamiféle uralom nélküli párbeszéd, „de miről és miért”? Habermas valamiféle erőszak nélküli, önkéntes konszenzust szeretne létrehozni – de megint csak, „miről és miért”? – kérdezi Scruton. Habermas ugyan a nyelvről kíván írni, de igazából a társadalmi szerződésről ír.

Az ember jóléte egy szóval összegezhető a fenti szerzőknél: „burzsoá”. Hogy ez a burzsoá miként létezik a gyakorlatban, akkor egy másik elvont fogalmat kapunk: „kapitalizmus”. Azaz a valódi élet a maga konkrétságában kimarad a számításból, mindent eltakar az Újbeszél elvont, életszerűtlen nyelvezete, amiben az ember csak elvontan jelenik meg, a társadalmat pedig felváltja az „értelmiségiek bizottsága”.

althusser.jpg

Althusser

Elszabadul a pokol: nonszensz Párizsban

A németek után Scruton visszatér a franciákhoz: jön Louis Althusser, aki úgyszintén a strukturalizmus és marxizmus híve volt, s akinek mentális problémái is voltak; nem mellesleg megölte a feleségét. Jön Jacques Lacan, aki praktizáló pszichoanalitikusként kattant rá a strukturalizmusra. És jön Gilles Deleuze, akire nagy hatást gyakorolt Sartre, s aki öngyilkos lett.

Ekkor a forradalom volt az egyik fő témája a francia gondolkodásnak, s a bevett megállapítás-megállapodás szerint az értelmiségi definíció szerint a forradalom mellett kell, hogy álljon, ez az egyetlen legitimálója az intellektuális kutakodásnak. A forradalmak pedig céljuk eléréséhez át kell, hogy alakítsák a nyelvet. Mivel Althusser nagy újbeszélő volt, ezért vele kezdi Scruton a fejezetet. Nála a marxista írások szentek és nincsenek megkérdőjelezve, viszont nem reagál semmire azokon kívül. Aki megkérdőjelezi mindezt, az a személytelen Tőke szolgálatában áll.

Scruton szerint Althusser személytelen, strukturális okozatokról értekezik, próbálván megalapítani egy „metaelméletet”, de „metaelmélete éppenséggel semmit nem alapoz meg, sőt egyáltalán nem is elmélet”, hanem varázsigék ismételgetése. Minden változás a társadalom „strukturális ellentmondásaiból” fakad – állítja Mao Ce-tung nyomán Althusser. Ám – mutat rá Scruton – ezek az ellentmondások egyszerűen csak problémák, amelyeket az emberek kezelni próbálnak. Sruton hosszan idéz Althussertől egy-egy bekezdést, majd megállapítja: semmi értelmes nem hámozható ki azokból, ugyanis értelmetlen zagyvaságok. Számára minden társadalmi intézmény elnyomó, és valamiféle „objektív összeesküvés” része. Althusser tehát – vonja le a következtetés Scruton – paranoiás.

Lacan és Deleuze, Althusser barátai tovább dolgoztak azon, hogy lehetetlenné tegyék az ésszerű érvelést: semmi nem jelent semmit, és ez a forradalom, a jelentés eltüntetése. Mindehhez kellett némi marxizmus, némi Saussure-ben fakadó strukturalizmus, freudi pszichológia, meg Kojeve-féle hegelianizmus. Mindebben legjobban pedig Jacques Derrida teljesített, akivel kapcsolatban azonban Scruton kritikájáról már máshol írtam. Derrida dekonstrukciós elméletével a dolgok és szavak jelentése ellen lázad.

jacques-derrida.jpg

Derrida

A dekonstrukcionisták az egyet nem értőkről hívei rituálisan megállapítják, hogy nem tartoznak közéjük, s tulajdonképpen vallási jellegű közösséget alkotnak, csak épp imádatuk tárgya a vallási imádat tárgyának inverze: a derridai „lényegiesített üresség” (substantified void), ami tulajdonképpen az isteni valós jelenlét ellentéte, „a Semmi Valódi Jelenléte”.

Scruton a kultúráról írt kötetében így festi ezt le: „Mikor végül a függöny felmegy, hihetetlen látkép tárul elénk: a tagadás világa, egy világ, amiben, bárhova is tekintünk, jelenlét helyett hiányt találunk, nem az emberek világát, hanem az üres bálványokét, egy világot, ami ott, ahol mi rendet, barátságot és erkölcsi értékeket keresünk, csak a hatalom csontvázait tudja nyújtani. Ebben a világban nincs teremtés, habár tele van okossággal – okossággal, amit tudatosan állítanak hadrendbe a Semmi szolgálatára. Ez a nemteremtés világa, remény, hit és szeretet nélkül, minthogy nincs ’szöveg’, ami ilyen transzcendens dolgokat jelenthetne egyáltalán. Ez egy olyan világ, amiben a tagadás össszeállt a hatalommal és az értelemmel annak érdekében, hogy a hiányt tegyék meg a mindent átfogó jelenlétté. Ez, röviden, a Gonosz birodalma”. 

Természetesen sokféle baloldali irányzat, számos eszmevilág létezik, s a hétköznapi baloldaliság egyáltalán nem feltétlen van kapcsolatban a Scruton által tárgyalt gondolatkörökkel. A kapcsolat hol közvetlenebb, hogy közvetett, hol nincs is. A szomszédban lakó DK-s vagy MSZP-s lehet, hogy ugyancsak összehúzná a szemöldökét, ha elkezdenénk neki felolvasni a fenti szerzők műveiből. De azért nem árt vele tisztában lenni, hogy kik és hogyan befolyásolták az értelmiségi gondolkodást, határozták meg az intellektuális divatokat az előző száz évben.

the-exorcist-2.jpg

Scruton szerint nyilvánvalóan a vallás hagyta űr egyre fájóbb és elkeseredettebb megnyilvánulása mindaz, ami az általa tárgyalt szerzőknél felbukkan. Soraiból pedig kitetszik, hogy úgy látja: a régi rend, a normalitás, a külső rendezett világ megkérdőjelezése, majd ezt követően az emberi természet létének kétségbe vonása, majd az egyén elszigetelése a tökéletlen világtól, végül az értelem kétségbe vonása és a Semmi ünneplése egyfajta fokozódó intellektuális sátánizmus megnyilvánulása. Hiszen a gonosz a teológia szerint is mindig az atomizáltságot, szétesést, bomlást, ha tetszik, a dekonstrukciót igyekszik elősegíteni.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/102816

Ajánljuk még a témában