Rotyog a paprikás krumpli: Németh Szilárd HELYRETESZI a globalistákat (VIDEÓ)

Termőföldtől az étkezőasztalig. Németh Szilárd elárulta, mitől finomabb az étel, ha az nem brüsszeli, hanem magyar recept alapján készül.

Nnedi Okorafor Binti című műve több szempontból is egyedülálló. Egyrészt úgy verekedte be magát a Hugo-díjra jelölt kisregények közé, hogy mellette csak olyan művek vannak, amit különböző lobbicsoportok is jelöltek. Másrészt pedig az űregyetemre utazó, afrikai törzsből származó lány sztorija a maga őszinte prózájával olyan friss és szórakoztató sci-fi, amilyet rég olvastunk. Kritikánk.
Az első kérdés, ami Nnedi Okorafor kisregényének végén eszembe jutott, az volt, hogy miért is nem olvastam én eddig kisregényeket. A Nebulát elnyerő, Hugo- és Brit SF-díjra pedig jelölt Bintit egy nap alatt végeztem ki, munkába befelé a metrón, ebédszünetben és hazafelé a metrón. Az egyik válasz technikai: korábban, még a prekindleiánus időkben többnyire a hazai kínálatból válogattam, itthon pedig nem annyira erőteljes még mostanában sem a zsáner-kispróza jelenléte. A szokás pedig nagy úr, szeretem, ha legalább három-négy napra, vagy egy hétre lefoglal egy könyv, esetleg egy novelláskötet. Külön-külön egy-egy novella vagy kisregény? Nem az én műfajom – gondoltam eddig. Azonban ma már van ekönyv-olvasóm, rendszeresen olvasok angolul és az interneten tulajdonképpen bármit be tudok szerezni fél perc alatt. A szokásokat pedig néha érdemes felülvizsgálni.
A díjaknál sem szoktam nagy figyelmet szentelni a regénynél rövidebb műveknek – talán csak az nyugtat meg, hogy ezzel nem egyedül vagyok így: nem véltetlen, hogy a Hugo-jelölés során a kispróza kategóriáit rendre sikeresen foglalják el a jobboldali lobbicsoportok. Az idén kisregényre jelölt műveknél is ez történt: egyedül Nnedi Okorafor Bintije volt olyan alkotás, amit sem a Sad, sem a Rabid Puppies listája nem ajánlott. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez ettől rögtön jó, a többi pedig rossz, hiszen olyan, egészen neves szerzők versenyeznek még a díjért, mint Lois McMaster Bujold, Alastair Reynolds vagy Brandon Sanderson. Viszont az is biztos, hogy ha nem lenne elég jó, nem tudta volna lenyomni a listák alapján (is) beszavazott műveket. Röviden: kíváncsi voltam a Bintire.
A címszereplőnk, Binti egy himba törzsből származó lány egy közelebbről nem meghatározott, posztapokaliptikusnak tetsző, mégis civilizált Afrikából. Az űrjáró, többségi koush törzzsel szemben a himbák nem igazán űrjáró népek, viszont a magas matematika művészetének alapos ismerőiként elismert készítői az asztrolábium nevű szerkezeteknek. Binti például a harmonizálás mestere, ő fogja örökölni apja üzletét, ha egyszer generációváltásra kerül a sor. Csak hogy a lány valami egészen mást tervez: ő az első himba, akit teszteredményei alapján felvettek az interplanetáris Oomza Egyetemre, és családja akarata ellenére is el szeretne jutni oda.
Binti tehát elszökik, a csillagközi út azonban nem veszélytelen: a környezetéből kilógó, bőrét, illetve hajfonatait népe szokása szerint vörösre festő Binti az út során szembekerül a koush-ok ősi ellenségeivel, a medúzákkal. Csak Bintin múlik, hogy további vérfürdő, vagy valamiféle békés megoldás lesz a vége a történetnek – ehhez pedig csak saját eszére és szívére, népe bölcsességére és egy furcsa, ősi korból maradt tárgyra támaszkodhat. És Binti persze a helyes utat akarja járni, akkor is, ha nagy árat kell fizetnie érte.
Rendkívül jól megírt történet a Binti, rövid terjedelme ellenére sokat tud felvillantani a világból úgy, hogy közben egyáltalán nem árul el róla mindent. Valamiféle jövőbeli Afrikában vagyunk, ahol a nomád körülmények között mindent átitat a technika és a matematika, az űrhajók szerves lények, az ember pedig csak egy az univerzumot benépesítő sok lény közül. Annyit tudunk, amennyit tudnunk kell, miközben a történet a főszereplőre koncentrál. Binti nem lázadónak született, de tudja, hogy többre hívatott, mint amit szeretett törzse és családja nyújtani tud neki: ez az egyetlen dolog, amiben biztos. Így egyszerre kapunk egy izgalmas, további felfedezésre váró sci-fi világot és egy nagyon erős karaktert, akiért őszintén lehet izgulni.
Ezt az is elősegíti, hogy a szöveg egyes szám első személyben íródott: Binti hangja rendkívül autentikus és egyenes. Nagyon könnyű beleélni magunkat a városát soha el nem hagyó, de rendkívül okos és lelkiismeretes lány helyzetébe, aki éppen csak kiszakadt addigi környezetéből, aztán bekerült egy újba, amit mire elkezdett volna megszokni, megtörtént a baj. Innentől pedig saját túlélése mellett nála sokkal nagyobb, bolygóközi politikai ügyek súlya is a vállát nyomja. Nnedi Okorafor prózája nagyon gördülékeny és friss, a felépített világ pedig ötletgazdag és klisémentes.
Tehát egyrészt nagyon várom a történet két tervezett folytatását, másrészt mindenképpen kezembe veszem a szerző egyéb munkáit is – amelyek magyarul egyébként (még?) nem jelentek meg. (Kivéve egy novellát a 2014 februári Galaktikában, ami egyébként angolul ingyen elérhető az interneten. Nem mertük megkérdezni a szerzőt, hogy vajon tud-e a publikálásról.)
*
Nnedi Okorafor: Binti
Tor.com, 2015.
A kisregénybe itt lehet beleolvasni (angolul), itt pedig arról beszél a szerző, hogy mi inspirálta a történet megírására.
*
Pintér Bence történészként végzett az SZTE-n és az ELTE-n. 2012 óta a Mandiner újságírója, a Mandiner.sci-fi főszerkesztője, emellett pedig A szivarhajó utolsó útja című alternatív történelmi kalandregény (társ)szerzője.