Vagdalkozó Halottkémek

„Járna neki egy kiadós verés” – kipakol a VHK alapítója

2015. október 10. 10:42

„Pszichopata” – ezzel a szóval írja le egykori legjobb barátját, zenésztársát, Grandpierre Attila énekest Ipacs László, aki még közönségként sem vesz részt a 2009-ben újjászervezett Vágtázó Halottkémek ma esti koncertjén. A VHK-t alapító, abban a 2001-es feloszlásig játszó dobos először a Mandinernek beszél a banda kezdeteiről és arról, ahogy elmondása szerint Grandpierre kiretusálni igyekszik a szereplőket a történetből. Ipacs szerint az is csak „Grandpierre-találmány”, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években meghatározó együttes, a sámánisztikus etno-punkot játszó VHK 1975-ben alakult. Rocktörténeti, kemény odamondásoktól sem mentes interjúnk következik.

Ott lesz a Vágtázó Halottkémek szombati, azaz ma esti koncertjén - legalább a közönség soraiban?

Nem. A felbomlásunk után csak egyszer próbálkoztam, elmentem a Petőfi Csarnokba, de Attila körülvetette magát testőrökkel.

Grandpierre Attila, a zenekar frontembere félt öntől?

Úgy látszik.

Mitől félhetett?

Mondjuk attól, hogy a mások hiteltelenítésével járó önfényező disznóságát egyszer közzéteszem, és ha régi barátságunk miatt erkölcsileg nem is alacsonyodom le a mai énjéhez, ezért nem perelem be, de egyszer még mondjuk jól megverem. 

Mert?

Mert annyit csúsztatott, hazudott, hogy tudja: ezért már járna egy kiadós verés. Ő mások ötleteire, elért eredményeire hihetetlenül irigy. Vagy elhallgat, vagy magáénak mutat be olyan dolgokat, amik nem az ő érdemei. Én sokáig tűrtem egy tehetséges elméleti ember gátlástalan, nárcisztikus természetét. Mostanra betelt a pohár.

Mi volt az utolsó csepp?

Amikor legutóbb azt nyilatkozta, hogy ő mutatta meg nekem, hogyan kell dobolni, a már 10 évet klasszikus gitározott Czakó Sanyinak meg azt, hogyan kell gitározni. Most képzelje el, egy olyan tipikusan kétbalkezes ember mondja ezt, aki negyven év alatt nem tanult meg egyetlen hangszeren, még furulyán vagy szájharmonikán sem! Nem beszélve arról, hogy jó hangja ellenére évtizedekig nem tudott énekelni sem, csak ordítozni, és ezzel elkergetni a VHK hallgatóságának jelentős részét. Ez gátolta meg többek között a VHK időbeni befutását is. Ez a szöveg tehát betette a kaput. Rendre kiretusálja, kicenzúrázza Czakót mint alapító tagot és engem mint alapítót, aki kitartó győzködéssel végül behívta őt a már létező, teljesen szabad és jelentős szakmai és közönségi sikereket is arató DENSZESZ zenekarba, megalapítva a nemsokára Vágtázó Halottkémek nevet felvevő zenekart. Ezeket az önfényező hazugságokat megszoktuk, de hogy ő, akit énekesként soha nem ismertek el, zenészként is kikezdjen, itt szakadt el nálam a cérna. 

Kiretusálja önöket a VHK-ból? Hogyan?

Szabályosan és következetesen. Amikor néhány éve a VHK történetéről könyv készült, a szerző Dudics Ákos Czakóval és velem is készített egy 12 oldalas interjút a kezdetekről, az akkori zenénkről, a zenekarról. Attila végül az anyagot felhatalmazás nélkül, jogtalanul 2 oldalra húzta meg, és kizárólag azok a sorok maradtak a könyvben, amelyek őt dicsérik. Ha rajta múlna, a mai fiatal korosztály soha nem tudná meg az igazságot, hogy hogyan, kikből, milyen zenekarból, annak milyen zenei örökségével alakult meg a kezdeti, legendássá vált VHK.


Annyit azért lehet tudni, hogy épp negyven éve alakult a VHK és hogy ön is, Czakó is alapító tagok. Ez még a Wikipédián is így van.

A Wikipédia VHK-ról szóló részének, habár névtelen a szerzője, fogalmazásából egyértelműen beazonosítható, hogy az is Attila. Az írja, hogy a „VHK 1975-ben alakult meg, Grandpierre Attila baráti társaságából”. Ez is önfényező, mások szerepét elhallgató hazugság. Ez az éppen negyven éves, 1975-ös megalakulás is „Grandpierre-találmány”.

Nem akkor alakultak?

1976-ban alakult a Vágtázó Halottkémek. 1975-ben nem is alakulhatott – akkor végeztük el a gimnáziumot Czakóval, és még ősszel elvittek vidékre katonának. De jobban hangzik, régebbi, más progresszív zenekarokat megelőző és kerekebb az 1975-ös alakulási év. 

Tehát akkor: hogyan kezdődött a történet?

Az egész az István Gimnáziumban kezdődött. Az egyik osztálytársam, Oláh Csaba nálam volt egyszer, én már doboltam, Black Sabbath-számokat játszottam épp, ő pedig meglepődött, milyen jól csinálom. Összehozott Czakó Sanyival, aki akkor még egy névtelen zenekarban gitározott és az évfolyamtársunk volt. Megismerkedtünk, mély barátságba kerültünk és összeraktunk egy bandát. Eleinte, mint minden kezdő zenekar, mások dalait játszottuk, de aztán nagyon gyorsan belementünk a hatalmas improvizációkba és megéreztük, hogy ez az, ami a legnagyobb örömöt okozza és nekünk. Akik nem voltak képesek elszállni velünk, azoktól megváltunk és másokat kerestünk. Végül kialakult a DENSZESZ nevű zenekar.

A sámánisztikus hatás ebben az elő-VHK-ban is benne volt már?

Akkor még nem tudatosan. Azt viszont tudtuk, hogy a legszabadabban, kizárólag képzeletünk utazásait követve akarunk játszani, nem pedig betanult dalokat vagy egy szintén szigorú szabályokra alapuló jazzt. Amikor már az Újvidék téri Általános Iskola pincéjében próbáltunk, az igazgató meg szólt, hogy cserébe valamit produkálni kellene, adjunk koncertet. Így is lett. Azon is elkattantunk, de hihetetlen jól fogták a kölykök. Fetrengtek a földön, tömeges ordítozás, sikítozás tört ki, teljes beindulás volt, úgyhogy a tanárok kikészültek és többet nem is hívtak minket játszani. Szerencsére a próbahelyről nem rúgtak ki.

Drogok és alkohol nélkül is ment a transzba esés?

Persze. 16 éves koromig csak teát ittam, mert versenyszerűen úsztam. Ott szereztem, hosszútávúszás alatt, az első aktív éber hipnotikus állapotú tapasztalataimat. Később, Attilát megismerve, az ő szuggesztív hatására kezdtem el inni. Akkor ő 21 évesen már nyakig benne volt a piában. Éjszakánként rendszeresen telefonált és álmomból felverve kért tőlem piát, házhoz szállítással. Én meg a barátomnak megtettem.

Ne szaladjunk ennyire előre. Grandpierre Attila hogyan csatlakozott?

Kémia tagozatra jártam, de aztán rájöttem, hogy inkább fizikus szeretnék lenni. Volt heti öt kémiaórám, fizika viszont csak kettő. Bár fizikából és matekból már általános iskolában is jó voltam, tudásomat a sikeres felvételi szintjére kellett emelnem, főként a feladatmegoldások területén. Édesanyám tehát feladott egy hirdetést. Az akkor már fizikus szakra járó Attila jelentkezett. Tanultunk is valamennyit, de főként tanácsokat adott a tanuláshoz, illetve feladta és ellenőrizte a feladatmegoldásokat. Leginkább persze a belvárosi templommal szemben lévő étteremben söröztünk és beszéltük meg az élet nagy dolgait. Öt évvel idősebb volt nálam, már egyetemista. Nem csoda hogy egy csomó jó dolgot tudott mondani. Meg mint később kiderült, egy csomó hülyeséget is. Szuggesztivitásával meg tudja győzni, de meg is tudta malmozni az embert, hiszen értelmes faszi. Van kisugárzása. Csak azt nem értem, hogy újabban ezzel miért dicsekszik? Például ezt hagyta meg az általa meghúzott riportból is. Pedig az igazság az, hogy lényegében magam erejéből és a versenyszerű sportolással már elsajátított önfegyelemmel értem el, hogy egy év alatt diákolimpiai kerettag lettem és a KÖMAL-lapokban az ország első 10 legjobb matematika- és fizika tudással rendelkező diákja közé kerültem.

Egyszer csak azt mondta Grandpierre-nek, hogy énekeljen a bandájukban?

Igen. Hallottam, ahogy magnóra énekel otthon. Eric Burdon- és Rolling-számokat. Erős, jó hangja volt, de az akkor még nem derült ki, hogy háttérének nélkül egyedül nem tud énekelni, csak ordítozni. Czakóval összeismertettem, majd vele egyeztetve előálltam azzal, hogy legyen az énekesünk, de akkor még nem akart csatlakozni. Az Újvidék téri próbahelyünkre egyszer aztán mégis sikerült lehívnom, s ahogy mi szokásunkhoz híven elszálltunk egy hatalmas impróban, Attila egy idő után nem bírta tovább. Felpattant a székéről és ő is elkezdett üvöltözni a mikrofonba. Ennek az alapvetően felszabadító, improvizatív zenei élménynek hatására döntött úgy, hogy mégiscsak beszáll.

Ez mikor volt?

Ez volt '75-ben.

A VHK név ekkor még nem volt meg?

Nem. A zenekar sem, mert elvittek minket katonának. Engem Hódmezővásárhelyre, Czakót meg Kalocsára. Ő járt jobban, ott volt laktanyai felszerelés és egy zenekart is összehoztak, Hendrixeket játszottak. Volt még hadseregbajnokság is, amelyen elindultak. Nálunk semmi ilyesmi. Az elődöntőn túl is jutottak, Czakó pedig akkor írt, hogy a döntő éppen Hódmezővásárhelyen lesz. Gondban voltam, hogy jutok ki a városba. Nem voltam épp jó katona. Egyrészt nem akartam szolgálni a Szovjetuniót Magyarország ellen, meg aztán teljesen bolond világ volt az. Cellux-szal kellett visszaragasztgatni a lehulló faleveleket a fákra ősszel. Ilyenekből állt a 3 hónapos kiképzés utáni katonai tevékenységünk. 

Szó szerint?

Igen. Agyrém volt. Az sem volt mellékes, hogy elő-felvettként 11 hónapra vittek be, majd az egyetemi végzést követően még 7 hónapra számíthattam, ezt az ajándékot viszont már végkép nem akartam. Ezért aztán bekeményítettem, állandóan hülyeségeket csináltam az aknavető századomban. Hol a dombtetőről engedtem el a parancsnoki rádiót, ami ripityára tört, hol pedig aknavető irányzóként szándékosan hibás paramétereket adtam meg, addig-addig, míg egyszer csak a laktanya egyik körletébe lőttünk be. Szerencsére mindenki kiképzésen volt. Mindig a fogdában vagy a gyengélkedőn voltam. Czakó levele után ismét a gyengélkedőre jelentkeztem, súlyos, ott nem diagnosztizálható panaszokkal. Végül kiküldtek a városi kórházba. Csak én nem oda mentem. A hódmezővásárhelyi színházban rendezték a döntőt. Czakóék még próbáltak egyet az öltözőben, engem is bevittek. Megmutatták a döntőre tervezett zenei témákat, én meg nem bírtam tovább, egyszer csak beültem a dobokhoz és az egyik témát elkezdtük játszani. Az akkori dobosuk szegény végül a nézőtéren kötött ki, én játszottam aznap este a döntőben.

Meg is nyerték a döntőt.

Meg. Az alapcsapat Attila nélkül tehát már megvolt a későbbi VHK-ból. Kalocsán már Molnár Gyuri lett a szólógitáros. Ő egyébként Radics Béla-tanítvány. A Vágtázó Halottkémek név viszont csak leszerelésünk után, 1976 telén került elő.

A sámánisztikus vonal mikorra lett meg? Azt Grandpierre hozta?

Nem. Ez a vonal közös tapasztalatból és érdeklődésből fejlődött ki nálunk. Czakóval a nagy, extatikus improvizációk alatt már megtapasztaltuk, hogy más tudatállapotba lehet kerülni. Én kísérleti fizikus vagyok, azt szeretem, ha kézzelfoghatóvá is válik, amit kitalálok, nem vagyok egy csak papírokat gyártó alkat. Megismerkedtem tehát Hoppál Mihállyal, megnéztem nála a Diószegi Vilmos hangfelvétel-gyűjteményét, valamint az amerikai Center for the Shamanic Studies professzorának, Michael Harnernek is részt vettem egy hetes sámántechnika-előadásán. Az észak-amerikai indián sámánok gyakorlati módszereit megértve ekkor kezdem el tudatosan a saját egyéniségemre formálni ezt a monoton és lassan extatikussá váló dobolástechnikát, amelyet először egy teljes koncertet kitevően 1985-ben, Hoppál Mihály Sámánutak című előadása keretében mutattam be a VHK kíséretében „Síppal, dobbal, nádi hegedűvel” címen. Ha meghallgatja, rájön, hogy lényegében ez a dobritmusvilág uralja a VHK első lemezét, a „Halál móresre tanítását” és a 2001-es felbomlásig újból és újból megjelenik. Az érdekelt leginkább, hogyan, mivel érik el a sámánok, hogy megtudjanak valami számukra fontosat a világról. Volt már ilyen tapasztalatom addigra. Tíz évig úsztam és megtapasztaltam, hogy a monoton mozgással elérhető egyfajta hipnotikus állapot, amely alatt rendkívül aktivizálódik a szellem, csak azt kell tenni, hogy a hipnotikus állapotba kerülést megelőzően. Fel kell tenned a számodra éppen aktuális kérdést, aztán, ahogy nem véletlenül mondják, a jó kérdésben benne van a válasz. Ebben az állapotban vagy azt követően valóban maguktól jönnek a válaszok. Azóta a kutató munkámban is használom ezt, a technikát. Egyszerre több kérdéssel bombázom az agyamat, mert rájöttem, hogy sok témán képes dolgozni egyszerre. Maximum néhány napon belül pedig beugranak a lényeget érintő válaszok, megoldások. A dobolás, az improvizáció is ilyen. Transzba esel tőle. Automatikussá válsz, az agyad például látomásos szövegeket dob ki: ez Czakóval – mint egyébként rendkívül jó énekes-gitárossal - gyakran megtörtént. Nálam pedig egy láthatatlan valaki kényszeríti, irányítja az egymásból szervesen alakuló dobritmusokat. Csak hagyom magam és követem az ösztönösként megélt sugallatokat. Hihetetlen boldogságot és tudást adó, semmihez sem hasonlítható jelenség ez. A legnagyobb baj, hogy az emberek nagy többségének ezt a legfontosabb képességét nem hagyományozza, használatát pedig nem tanítja a mai kultúra.



A sámános, transzba esős vonal vagy a punk volt olyan veszélyes, hogy be is tiltották a VHK-t a nyolcvanas években?

Egy sor nevet ránk aggattak, de a VHK akkori zenéje besorolhatatlan volt. A punkot viszont tényleg szerettük, játszottunk is punk fesztiválokon. Nyolc-kilenc évig tényleg be is voltunk tiltva, csak a külföldi meghívásokkal tudtunk kitörni. Kint befutottunk, legalább ötven koncertünk volt évente, nagyon jó kritikákat is kaptunk, de az első lemezünk csak 1988-ban jelenhetett meg. Erdős Péter és tanítványai jól megtanulták, hogyan kell lehetőleg a legigénytelenebb popzenét feltupírozni nagyon sok pénzzel, akik meg az alternatív vonalon voltak, azokat akadályozták, ahol csak tudták. Csakhogy nekünk már akkora közönségünk volt, hogy legalább szóban foglalkozni kellett velünk. Wilpert Imre, az egyik főgörény például elterjesztette, hogy látott rólunk egy fotót, amelyen horogkeresztes karszalaggal a karunkon feszítünk Berlinben. Bementünk hozzá, hogy mutassa meg. Hát ő csak hallott róla. Akkor, ott végighívattuk vele az összes ismerősét, hogy mondja csak el, hülyeségeket terjesztett. De a budapesti rendőrfőkapitány is odaszólt, ha akár már SVIHÁK álnéven is – belerejtve a VHK nevét – meghirdetett koncertünket közvetlenül a színpad felszerelése után, még a koncert kezdése előtt betiltotta. Bódy Gábor a „Kutya éji dala” című filmjének Vörös Csillag moziban tervezett bemutatóját is a benne szereplő VHK miatt fúrta meg. Odaszólt, hogy ezt nem lehet. Rohangáltunk összevissza a kulturális minisztériumba és más helyekre, de a meghirdetett napon már nem, csak végül másnap mutatták be a filmet. A közönség persze nem tudott róla.

Ekkoriban még barátok voltak Grandpierre-rel, vagy csupán munkatársak?

A legjobb barátok, legalább 1976-tól a negyedik, „Óriás tér” című lemezünk 1994. évi megjelenéséig. Tehát 18 évig töretlenül. Sőt, még 1978-ban, Czakót is bevonva, hármasban vérszerződést kötöttünk. Erre azt képes leírni ez a mára teljesen gátlástalanná vált véglény a VHK-könyvben, hogy csak két-három évig voltunk barátok.

Miért tenne ilyet?

Mert pszichopata. Ennek minden szövődményével: nárcizmus, hipochondria, üldözési mánia. Mert szerinte ő akkora fazon, hogy mindenki más senki hozzá képest. Egyszer azt mondta nekem, egészen fiatalon: utálja az embereket, mert „olyanok, mint undorító rózsaszín tömlők”. Példaképe pedig Nero és Caligula volt. Mert azok bármilyen aljasságot megtehettek, következmények nélkül. Az ötödik, „Az Éden visszahódítása” című lemezünk megjelenése előtt be is jelentette, hogy átveszi a zenekar vezetését. Addig csapatként működtünk. Nem volt zenekarvezető, mindenkinek megvolt a feladata. Addig a barátság is töretlen volt. Ha utólag belegondolok, azért voltak már nyugtalanító jelek, mint például Czakó második lemez utáni kiszekírozása, az imprókhoz ragaszkodó hozzáállása miatt. Aztán a sok gitárosváltás után végre megtalált Kisfidó - aki a harmadik és negyedik lemezünkkel jelentős mértékben hozzájárult a VHK befutásához - zenekar háta mögötti kirúgása. De ott volt később a zenekar Rituális Színházának hatalmi átvétele és végleges szétverése is. Mindezek mögött az áll, hogy Attilának sosem volt énekesi önbizalma, hülyére izgulta magát a koncertek előtt és a koncertek alatt se tudott felszabadulni, ezért egyre kevésbé ment neki az improvizáció is. Egyre többször próbálta leállítani az imprókat a színpadon, persze gyakran sikertelenül, akkor meg nagyon mérges volt. Neki az adhatott biztonságot, hogy ha előre begyakorolt számokat játszó repertoárzenekarrá alakítja át a VHK-t. A mai VHK ilyenné is vált, ezért nem is tekinthető valódi VHK-nak. Attila nagyon féltékeny volt az eredményeimre is. Én Gábor Dénes-díjat kaptam, nemzetközi találmányi kiállításokon és olimpiákon nyertem több - arany, ezüst és bronz - érmet, ő meg még akkor nem futott be. 

Mára azért igen. Csillagászként is.

Részben igen, bár ezek az eredmények meg is osztják a csillagász szakmát. Ennek ellenére én nem vitatom az eredményeit, érdekesnek tűnnek, de nem a szakterületem, nem tudom megítélni a valódi értéküket.

Ha már a kilencvenes évek második felében voltak nehézségek, miért maradt a bandában a 2001-es feloszlásig? 

Mert a VHK ügye és a közönség tisztelete visszatartott. Ezekből a szempontokból jó is volt, a kilencvenes években a Szigeten nézőcsúcsot is döntöttünk, zeneileg, hangzásban pedig egy sor sikeres fejlesztést végeztem részben egyedül, részben Nemes Lacival, a hangmérnökünkkel. Kidolgoztuk a zenekar egyéni hangzását és sajátos hangtechnikai megoldásait. Évtizedekig építettem hangfalakat, hangszereket, üstdobokat, gitárokat, citerákat alakítottam át, a dobra volt, hogy pneumatikus rendszerű nyomásszabályzót szereltem: az összes tamomat tömítettem és sűrített levegővel, lábpedállal tudtam zenélés közben tudtam a dobbőröket felfújni és leereszteni, ilyen módon a hangmagasságukat fokozatmentesen változtatni. Volt, hogy Barcsik Géza, a mi zseniális grafikusunk által készített különleges díszletek mögé szereltem ütésérzékelőket, és ha zenélés közben megütöttem a díszleteket egy-egy előre beprogramozott effekt, például harangzúgás vagy bálnaének hangzott fel, gazdagítva a VHK élet-zenéjét.

Honnan vette az időt, pénzt az ilyen kísérletekhez?

Amíg én voltam a pénzügyes is, addig mindenki megszavazta: félreteszünk a bevételből arra, hogy egyre jobb hangzású, igazán profi zenekar legyünk. Az ötödik lemeznél Attila aztán átvett mindent, a kasszát is. Az első sokáig halogatott elszámolásnál már kiderült, hogy eltűnt kétszázezer forint. Nem tudta, hova és esze ágában sem volt visszapótolni a kasszába. A feloszlást követően, a Világfa Bt. felszámolásakor pedig kiderült, hogy a zenekar a Bt. összes bevételét hazavitte, és a házipénztárból a teljes összeg, több millió forint hiányzott. Az ebből nekem járó legnagyobb összeget – én fektettem be a legtöbbet – a mai napig sem fizették ki.

Tehát a pénz volt az oka a szétválásnak?

Nem, ez csak adalék. Addigra mindenki haragudott már Attilára az önkényes magatartása miatt. A többiek rendszeresen nekem panaszkodtak rá a háta mögött. Egy idő után már nem bírtam hallgatni, mondtam, hogy menjenek oda hozzá és beszéljék meg vele a problémáikat. Amikor mégis tovább folytatták ezt, megismételtem az utolsó VHK-koncert előtt, Attila jelenlétében is. Eltelt két hét a koncert után, amikor Attila Mestyán Ádám, a basszusgitárosunk lakásán közölte velünk, hogy kilép a zenekarból. Képtelen volt szembesülni a hibáival, az „isteni Grandpierre-t” nem lehet kritizálni vagy felelősségre vonni.

Azt azért elismeri, hogy Grandpierre Attila nélkül nincs VHK, ugye?

Tisztázzunk valamit: én minden érdemét mindenkor elismertem. Lásd például a VHK-könyvet. Csak ha kellett, a saját érdekemben vagy a zenekaréban meg is kritizáltam. Attila nélkül tényleg nincs VHK. Hihetetlen jó szövegíró és már eléggél megtanult énekelni is.

2001-ben tehát haragban váltak el.

Igen. Mint egy rossz házasság, olyan volt már ez a végén. Csak épp erkölcsösebb lenne, ha a mai zenekart mondjuk Új VHK-nak vagy VHK II.-nek hívnák, vagy bárhogy megkülönböztetnék az eredetitől. A sámánisztikus, improvizációra épülő VHK-nak nem sok köze van ahhoz a repertoárzenekarhoz, amely ma ezen a néven fut Attila vezetésével.

Ön még dobol?

Otthon, meg egy zenekarban is, ebben a korai DENSZESZ gitárosa, Molnár Gyuri, a Radics-tanítvány is játszik. Főként régi rockzenéket játszunk, de ez csak újrakezdési gyakorlat: van egy nagy zenei tervem, csak a jó, improvizatív érzékkel is rendelkező zenészeket keresem még hozzá. Most viszont inkább azokat az eredményeket igyekszem hasznosítani, amelyeket eddig fizikusként elértem. Több mint 25 év fejlesztés van az egyikben, most lesz belőle üzlet. Amerikai tulajdonú, hazai székhelyű, tehát Magyarországon adózó céggel készülök hasznosítási és fővállalkozói szerződéseket kötni.

VHK-dobosként is végig kutatott, fejlesztett?

Persze.

Mi ez a több mint 25 éves fejlesztése?

Extrém gyorshűtött, nanoszerkezetű, alumínium szuperötvözet és kerámiarészecske-erősítésű, acélszilárdságú kompozit-alapanyagok gyártása és feldolgozása.

Acélszilárd Alumínium? Underground bandanévnek sem utolsó.

Tényleg! De nem, nem vagyok annyira szakbarbár, hogy a kutatásaim eredményéről nevezzem el az új zenekart.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/92452