A Nagy Átkelés
Odasétáltam a tíz-tizenöt méterre lévő határkőhöz, láttam az azon túl kezdődő, felszántott és elboronált határsávot, és éppen indultam vissza a folyó felé, amikor feltűnt egy terepszínű meg egy civil ruhába öltözött, fiatal férfi, és rám kiáltottak – nem volt nehéz kitalálni, hogy azért, hogy álljak meg. Ott álltam víztől csöpögő, kék-piros-fehér rövidnadrágban, bokáig iszaposan. Nézegettek az elboronált sávon túlról, és a fejüket csóválták, kicsit még mosolyogtak is. A terepszínű ruhába öltözött lábujjhegyen áttipegett hozzám a sávon, és mutatta, hogy menjek vele. Nem volt nála lőfegyver, csak tonfa és CB-rádió, nem tűnt félelmetesnek a helyzet, nem beszéltek ugyan magyarul vagy angolul, de kifejezetten barátságosan viselkedtek.
Miután rádión beszéltek valakivel, pár perc múlva érkezett egy ezüstszínű, civil autó, egy civil ruhás emberrel. Ő is a fejét csóválta, és nekiállt telefonálgatni két telefonnal. Az egyiken felhívott valakit, aki beszélt magyarul, és neki el tudtam mondani, hogy mi járatban vagyok (határkőnézőben), és hogy Szatmárcsekéről úsztam át, egyedül, a törölközőm ott látható a túlsó parton. Közben három terepszínű ruhás, géppisztolyos őr jelent meg a töltésen, és futva indultak felénk. Ha eddig úgy tűnt, van rá esély, hogy csak simán visszazavarnak, ezen a ponton eldőlt, hogy komolyabb a helyzet: a telefonos tolmács közölte velem, hogy letartóztatnak Ukrajna határának megsértéséért. Az egyik géppisztolyos, fejkendős határőr a Magyarország felé vezető utat állta el, és ellenségesen méregetett, két társa közben eltűnt a fák között, hogy megkeresse az esetleges társaimat.