Simicska Lajos totális médiaháborút emlegetett csütörtökön, másnap aztán fel is pörögtek az események, aligha úgy, ahogy ő képzelte: a tulajdonos és a szerkesztőségek számára egyaránt váratlanul lemondott a Magyar Nemzet, a Hír TV és a Lánchíd Rádió majdnem teljes vezetősége. A gyorsan eszkalálódó konfliktus – elsősorban Simicska egymást követő, keményebbnél keményebb nyilatkozatainak köszönhetően – a jobboldalon korábban szokatlan módon a széles nyilvánosság előtt játszódott, és február 6. hosszú időre emlékezetes marad mindenki számára, akit egy kicsit is érdekel a magyar politika.
Ami a történések keretét illeti, Kóczián Péter nagyon jól leírja az Orbán Viktor és Simicska közti konfliktus lényegét. A miniszterelnök saját szuverenitása, politikai mozgástere mind erőteljesebb korlátjaként élhette meg Simicska hatalmát. Bármilyen régi, mindkét fél számára előnyös szövetségről van is szó, a két dudás egy csárdában helyzetekben előbb-utóbb napirendre kerül, hogy kié is a primátus valójában. Hogy a kérdés rendezése a pénteken látottakhoz hasonló földindulással történjen, az nem szükségszerű, de – hogy is mondjam – messzemenően emberi. Hogy egy barátom háztáji bölcsességét idézzem: ő látott már embereket pénzről, akár nagyon sok pénzről is önként lemondani, de hatalomról még soha.
Hogy mit jelent mindez a magyar sajtó számára? Sokan most azért szurkolnak, hogy dőljenek be Simicska médiaérdekeltségei. Messzemenően nem értek egyet velük: egyrészt az ott dolgozó újságírókra, másrészt úgy általában a magyar nyilvánosságra tekintettel sem. A magyar sajtó sokszínűsége és címgazdagsága alapvető nemzeti érdek, a Magyar Nemzet épp úgy nagy hagyományú, fontos örökségünk, mint a Népszava – gondoljunk bármit is a pillanatnyi tartalmukról. Az élet rendje, hogy lapok, csatornák és híroldalak születnek és tűnnek el. Természetes, hogy a különféle szerkesztőségek mindenféle dolgokban vitában vagy akár haragban állnak más szerkesztőségekkel, azt azonban sosem tudtam megérteni, amikor ez odáig fajul, hogy valaki kifejezetten egy másik orgánum megszűnését kívánja, illetve azt ünnepelje, azon gúnyolódjon. Szerintem jó, hogy van Klubrádió, jó, hogy van Tilos Rádió, függetlenül attól, hogy a legtöbb esetben mennyire nem értek egyet azzal, amit képviselnek.
A magyar sajtó a nemzeti kultúra része, nemzeti szuverenitásunk egyik fontos pillére, és sajnos egyáltalán nincs jó bőrben. A médiaipar a valós gazdasági súlyánál sokkal nagyobbnak látszik, és sokan azt gondolják, hogy rendkívül jövedelmező is. Erről szó sincs: a médiapiacot jelentős részben meghatározó reklámpiac a mai napig meg sem közelíti a válság előtti méretét, nemhogy reál-, de még nominálértéken sem. Míg 2008-ban még 200 milliárdosra becsülték a hirdetési piac méretét, 2013-ban már csak 175 milliárd forintos volt a teljes reklámtorta. A teljes televíziós és rádiós reklámbevétel együtt sem éri el az 55 milliárdot, ami messze elmarad attól, amit a közmédiára fordít a magyar állam, egészen lesújtó eredménnyel.