Buzánszky Jenő: Arra mentem, amerre a labda gurult

2014. július 25. 8:58
Békében a sport és a kultúra az, ami egy országot fel tud vinni a világ tetejére – mondja a Mandinernek Buzánszky Jenő, az Aranycsapat 89 éves jobb hátvédje, a Nemzet sportolója, Prima Primissima-díjas legenda. Buzánszky, akit dorogi otthonában kerestünk fel pár nappal azelőtt, hogy Tusványosra indult volna, elmondja, miért drukkolt a vébén a németeknek, miért ment fel öt éve a Hargita tetejére, s hogy miként került az Aranycsapatba. Interjú.

Emlékszik az első találkozásra az Aranycsapat kapusával, a nemrég elhunyt Grosics Gyulával?

Igen, 1947 februárjában találkoztunk, amikor Dorogra kerültem, egy fél évet játszottunk együtt Dorog NBI-es csapatában. Én akkor még csatár voltam. Miután elment, azután már csak alkalmanként találkoztunk. A sportemberek nem felejtik el a másikat, ha találkoznak, megvannak a maguk emlékei. A szülei is itt laktak, úgyhogy viszonylag gyakran találkoztunk. Aztán hátvéd lettem, majd 1950-ben tagja lettem a válogatottnak, attól kezdve egy kocsiban ültünk. A fociban, ha felmegy az ember a pályára, nem beszéd van, hanem tett, s megvan az a barátság, ami elengedhetetlen egy csapatmunkában. 
 
Nézte a mostani vb-t?
 
Pár meccset néztem belőle, de nem vagyok oda, nem volt valami sziporkázó világbajnokság. A németek erősen tudnak harcolni, s megint bebizonyították, hogy mi szükséges az eredményes játékhoz.
 
Ön kinek drukkolt?
 
Én a németeknek drukkolok, mivel partnerkapcsolat volt a Komárom-Esztergom megyei labdarúgószövetség és a rajna-pfalzi tartomány közt, utóbbiban öt nagy magyar játékos is focizott. Sokan próbáltak belőlem kihúzni valami rossz szót a németekre, de nem sikerült, mert nem kezdő beszélő vagyok. A németek futballja jó, a fociban van győztes és vesztes. Annak idején az Aranycsapat nem azért vesztett a vb-döntőben a németek ellen, mert ők annyival jobbak voltak, hanem mert az angol bírók megadtak szabálytalan gólokat a németeknek, Puskás gólját viszont a partjelző elmeszelte, és a már megadott gólt visszavonták. Így lettünk másodikak. De a fociban mindig egy csapat nyer. Előtte megvertük őket 8-3-ra, sorozatban nyertünk 35 meccset, a döntő volt a 36-ik. 
 
A brazil foci hogy omolhatott most ilyen gyorsan össze?
 
Generációk jönnek-mennek. Előttünk is elment egy másik gárda, majd itthon is összejött egy másik generáció Sebes Gusztáv szervezésében, s sorozatban nyerte a nagy meccseket. Már a németek világbajnokságára sem emlékszik a világ, de a 6-3-ra emlékszik. A lényeg, hogy a mezt, amit viselünk, tudjuk győztesként is levetni magunkról. A vesztes döntő után még volt 19 nyertes meccse az Aranycsapatnak, az én életemben csak négy vereség van. Nagy generáció volt, összejött minden posztra egy jó ember, mert ha középcsatárból van tíz világklasszis, akkor is csak egy játszhat. Sebes összerakta fogaskerék-módra a csapatot. 
 
Ha az Aranycsapat a mostani németekkel játszana, mi lenne?
 
Ilyen nincs, hogy sasszézunk, hogy most mi lenne. A pályán dőlnek el a meccsek, a brazilok sem gondolták, hogy otthon kikapnak. Nincs olyan, hogy mi lenne akkor… akkor mi produkáltunk, most ők produkálnak. Ennyi elég is. Találgatásokba nem megyek bele. Ha eltalálja húsz méterről a fölső sarkot, ők nyernek. Hiába focizik jól az egyik csapat, ha a másik több gólt rúg. A futball, az gólra megy. 
 
Milyen különbséget lát az Aranycsapat-korabeli foci és a mai foci között?
 
Mindenki más stílusba játszik. A németeknek van egy jó akaratos stílusuk, ami mindig jó produkciókat hoz. A mi időnkben volt az a rendszer, hogy öt középcsatár volt előretolva, de az Aranycsapatnál fordítva volt, pont hátul, Hidegkutival, s ez a más stílus is hozzásegített minket az eredményekhez.
 
 
Milyen emlékek kötik szülővárosához, Dombóvárhoz?
 
Ott éltem 21 éves koromig, ott jártam óvodába, iskolába, gimnáziumba. Ezek mind közrejátszottak abban, hogy focista legyek. Annak idején máshogy volt az iskola, órarendben volt a kötelező hittan már általános iskolában is és gimnáziumban is. Természetesen ministrálni is jártunk, mi nem laktunk messze a templomtól. Versenyfutás volt, hogy ki ér oda hamarabb ministrálni. 1934-ben, amikor átadták az újdombóvári templomot, kiválasztottak, s ministrálhattam a püspöknek. A templom oltárkeresztjét pedig édesapám csináltatta egy havi fizetéséből. Más világ volt, úgy feküdtünk le, hogy „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában”. Ma nem ismernek ilyen dolgokat. Nekünk ezek mind lelkierőt adó dolgok voltak, mint ahogy a Himnusz éneklése is. Ma maximum négyen éneklik a himnuszt a válogatottból, a többi csak tátogatja a száját. A sporthoz kell fizikai erő és lelkierő. Az Aranycsapat hála Istennek ilyen gyülekezet volt. 
 
Hogyan került a foci világába?
 
Elkezdtünk focizni a mellékutcákban, de 12 évesen már csapatban fociztam, 17 évesen pedig már nagycsapatban játszottam. Aztán tovább keveredtem Pécsre, onnan Dorogra, az NBI-be, aztán ott egy fél szezonban tíz gólt rúgtam; majd hátramentem hátvédnek 1949-ben, 1950-ben meg válogatott lettem. Az én életem olyan volt, hogy arra mentem, amerre a labda gurult. Hogy eredményt érjünk el, ahhoz tisztában kell lennünk önmagunkkal. A tudás nem elég, csak egy Isten adta lehetőség, ami élni és visszaélni is lehet. Tudni kell, mit kezdjünk a tehetségünkkel. Ma dolce vita meg diszkó van, első a pénz, utána jön a foci. A mi időnkben fordítva volt, első volt a foci. Sok mindenről le kell mondani az eredményekért, ha pedig valaki eljutott odáig, hogy címeres mezben futballozhat, akkor annak még többet kell tenni. Én 1942-ben szívtam el két cigarettát, megkóstoltam, s ennyit dohányoztam életemben. Részeg soha nem voltam, kocsmába nem járok – mint sokan, akik lemennek, hogy dicsérjék őket és fizessenek nekik egy-két fröccsöt a drukkerek. Én mindent a sportnak, a futballnak szenteltem, aminek megvan az eredménye, s meghozta a megbecsülést. Meg is van az eredménye, nincs semmi egészségügyi problémám ilyen korban sem.
 
Hogyan jutott be az Aranycsapatba?
 
Volt egy szakszervezeti válogatott, azzal mentünk játszani Albániába. Megvertük az albán válogatottat. Az MLSZ-től velünk volt Király Tivadar, az utánpótlás főnöke, aki mondta nekem, hogy ha hazaérünk, ajánlani fog Sebesnek. Ez volt márciusban, májusban volt egy megfigyelés, de akkor mandulagyulladásom volt. Zalaegerszegre ment edzőmérkőzésre a válogatott, oda hívtak először. Szeptemberben az osztrákok elleni visszavágón már a kispadon ültem, Bulgáriában, októberben pedig már kezdőjátékos voltam, attól kezdve stabilan fent voltam 90 percig a pályán. 
 
Mit gondolt akkoriban a kommunizmusról?
 
Nem politizáltunk, hanem futballoztunk. Hogy milyen a politika, az nem a mi döntésünk volt. Annak idején kellett, hogy legyen munkahelye az embernek. Én reggel ott voltam nyolcra a dorogi szénbányánál, délig dolgoztam, a felvételi irodának voltam a vezetője 1958-tól. Tizenkét beosztottam volt, onnan mentem nyugdíjba is. Hétköznaponta hazamentem ebédelni délben, majd onnan edzésre. Most, akik profiknak mondják magukat, délelőtt lötyögnek, mert nincs mit csinálni. A kommunizmus nem a világ tetejére szóló politika volt. Azért a politika a sportot mindig támogatta, mert tisztában volt vele, hogy háborúban a tábornokoké az eredmény, békében a sporté és a kultúráé, ami egy országot fel tud vinni a világ tetejére. A kommunista rendszer is tisztában volt vele, mit tud az Aranycsapat, így támogatta. Volt, hogy feleségemet kocsival felhozták a pesti mérkőzésre, majd éjjel motorosrendőr kísért haza. Vigyáztak ránk. Korábban, a trianoni szerződés csak harmincezer katonát engedélyezett, csomó fiatalnak nem jutott semmi. Így 1923-ban előírták, hogy minden ezer személyt foglalkoztató vállalatnak focipályát és csapatot kell működtetnie. 
 
Nem okozott problémát, hogy az Aranycsapat több tagjának vallásos meggyőződése volt, például önnek és Grosicsnak?
 
Abba az időbe mindenki vallásos volt, Grosics meg én például katolikus. Misére járni kellett még a nyári szünetben is, és alá kellett íratni az iskola számára, hogy ott voltam. Szóval lelkileg minden egyes ember fel volt készítve, hogy felebarát tudjon lenni. Nem úgy mint ma, amikor megfogják a dresszeket, rángatják, nyakon vágják az ellenfél játékosát. Akkor mindenki igyekezett sportszerűen játszani, aminek meg is volt az eredménye. A labdát kell eltalálni, nem az ellenfél lábát. 
 
 
Világ körüli sportpályafutása során hogyan tartották a feleségével a kapcsolatot?
 
Tudomásul kellett vennie, hogy sportemberhez ment feleségül. 64 évig voltunk együtt, ő is dombóvári lány volt, nem volt problémánk 64 éven át. Tudta, hogy sportemberhez ment hozzá, az pedig nem gombfocit játszik, hanem el-elmegy otthonról. Sokszor el is vittük az asszonyokat magunkkal külföldre, máskor meg minden nap magyar idő szerint reggel felhívtam őt, hogy rendben van-e minden. 
 
A stadionépítési programról mit gondol?
 
Hétfőn megyek Felcsútra. Nagyon jó, ha minél több fiatal próbál tenni valamit a magyarságért. Jöjjön meg a lelkiismerete, jöjjön meg az akarata, eredményt tudjon felmutatni! Mert miénk a múlt, de övéké a jelen és a jövő. Őnekik is meg kell tenni minden a jövő érdekében.  
 
Milyen kötelességeket ró önökre az Aranycsapat emléke?
 
Járok gyakran élménybeszámolókra, de sosem kérek értük pénzt, elég fizetség volt, hogy drukkoltak nekünk. Nemrég voltam Krasznahorkán a magyaroknál, most megyek Tusványosra. 
 
1991 óta jár Csíksomlyóra. Mi vonzza oda?
 
A Gyermekmentő Szolgálat vitt mindig, ami akkor még sokkal fontosabb volt, mint most. Akkor még mogorvábbak voltak a románok is. A Gyermekmentő 20-22 orvossal ment minden májusban és októberben a magyarlakta vidékekre, én pedig a sportot képviselem náluk. A csíkszentdomonkosi iskolaigazgató csinált bajnokságot több iskola közt, s a nyertest mindig felhozzuk május végén gyermeknapra Budapestre, elvisszük a Balatonra. A határon túli magyarokkal, mint Orbán is hangsúlyozni szokta, ápolni kell a kapcsolatrendszert. Ha most én nem megyek, akkor azt mondják, hogy csak jár a szám. De én szívesen megyek mindenhova. Idén voltam Angliában Lincolnban; Svédországban Göteborgban a kinti magyaroknál. Nem tudok nemet mondani, bár Ausztráliába is hívtak, de az messze van. Öt éve felmentem a Hargita tetejére, mert mondták az erdélyiek, hogy annak idején ott hallgatták az Aranycsapat meccseit Szepesi közvetítésében detektoros rádión. A Hargita tetején hangosan megköszöntem, hogy drukkoltak nekünk. Farkaslakán díszpolgár vagyok, ott Buzánszky-kupa van. Egész Erdélyt végiggyalogoltam már, Tusványoson is voltam ötször, Kárpátaljára is el szoktam utazni. Ha mesélek az Aranycsapatról ott, ahova hívnak, azzal is felfrissítem a magyarságát a hallgatóságnak. Ember légy mindig, s örökké magyar maradj!

Összesen 7 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Hahó, fiatalok!
Itt a példa.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés