A Tisza-kormány szimbolizmusa

„Nézve a kormányban, a Tisza-frakcióban, a támogató holdudvarban előforduló milliárdosok számát, eltűnődve a szavazótábor többségének anyagi és életviteli biztonságán, felmerül a mélyen a lelkünkbe marcangoló kérdés: kit is kényszerített ebben az országban kritika nélküli lojalitásra az Orbán-rendszer? 

Már a 2019-es önkormányzati választáson kiderült, hogy azokon a településeken, ahol a legtöbb támogatást, kedvezményt, juttatást igénybe vették, ott szavaztak legnagyobb számban a Fidesz jelöltjei ellen. Ez idén áprilisra országossá és tömeges méretűvé vált. Milyen lojalitáskényszer, milyen elnyomás, milyen diktatúra volt itt?

Soha nem felejtem el azt az okos, értelmes kislányt az egyik hídlezáráson még a kampány idején, aki kifejtette a riporternek, nem lehet itt diktatúra, hiszen akkor nem beszélgethetnének ők sem ott a tüntető tömegben, de ő úgy érzi, hogy hamarosan az lesz. Úgy érezték sokan, nem szabadok. Mások úgy érezték, elviselhetetlen a rendszerszintű korrupció, rengetegen még azt is érezték, hogy a legszegényebb ország lettünk. És a sok negatív érzés feldúlta a lelkeket, a cserben hagyott ész pedig magyarázatot keresett. És talált is, tálcán kínálták fel nekik a rossz közérzet terjesztői az Orbán-fóbiát, a NER-lovagok állítólagos gaztetteit. A haza sorsáról való gondolkodást felváltotta a vakhit.

A notórius hazudozó hazugsággal vádolja minden ellenfelét, és a tömeg neki hisz, mert nem az a lényeg, ki hazudik, hanem az, kinek hisznek. Így lesz az állampárti nómenklatúra vagyon- és hatalomátmentő, impexes, spontánprivatizátor és ügyesen helyezkedő kőgazdag posztkommunistáinak seregéből szabadságot hozó felmentőcsapat a Kádár-örökséget a magyarok elnyomására kihasználó Orbán-diktatúra szétverésére. Lehet ezt érteni? Elég nehéz.”

Nyitókép: Bálint Szentgallay/AFP