Ne legyünk „macskás fadíszt összeszerelő üzem”!

• A Tisza-kormány első napjai a politikai színházról, szimbolikus revansról és érzelmi mozgósításról szóltak.
• Ez rövid távon összetarthatja a tábort, de a politikában is működik a csökkenő határhaszon.
• A történelmi példák azt mutatják, hogy az ellenségképzésre épülő kormányzás gyakran kiszorítja a gazdasági racionalitást, rontja a bizalmat, és gyengíti a teljesítményt.
• A valódi próba nem az, hogy egy kormány mennyire látványosan számol le a múlttal, hanem hogy javít-e a béreken, beruházásokon, lakhatáson, termelékenységen és életminőségen.

A Tisza kormány első napjai a politikai színház (a kordon lebontása a Karmelitánál), a volt kormányzati elit tereinek politikai kiállítássá alakítása (a Karmelita és a volt Kabinetiroda megnyitása a nyilvánosság előtt), a kormányzati átadás-átvétel médiaeseménnyé és nyilvános megaláztatássá konvertálása (minisztériumi bejárások és maga a hivatalos átadás-átvétel), személyre szabott törvényalkotás (Lex Orbán), illetve tudomány- és tehetséggondozás-ellenes érzések felkorbácsolása (Krausz Ferenc alapítványának vagy az MCC-nek az ügye) jellemezte. 

Emiatt nagyon lényeges lenne az új kormánynak is, hogy mihamarabb elhagyja a „macskás fadíszt összeszerelő üzemek” felé vezető pályát, és inkább a gazdaság komoly és valós kihívásaival foglalkozzon. 

Értem persze, hogy miért vonzóbb a most látott pálya politikai szempontból. A Tisza-szavazókat összekötő egyetlen közös pont az Orbán- és Fidesz-ellenesség. Így vonzónak tűnhet a politika számára ezen húrokat pengetni, hiszen fenntartja a választóik egységét és szimpátiáját. 

Ám fontos tudni, hogy a politikában ugyanúgy igaz a csökkenő határhaszon elmélete, mint a gazdaságban, vagy az élet más területén. Ugyanazon hatás eléréséhez egyre nagyobb dózisra van szükség a megfelelő szerből. Ha a Tisza a híveit biztosan maga mögött akarja tudni, akkor egyre impulzívabb lépésekre van szüksége. Ám ennek a lehetőségei a meglehetősen erős kezdés okán limitáltak. 

A gazdaság és a politikai színház ráadásul ugyanazokért a szűk erőforrásokért, nevezetesen a vezető politikusok figyelméért küzd. Így 

annak gyengülésével, a magyarok életminőségének csökkenésével. 

Erre jó példa Ceaușescu Romániája, ahol a vezetés a külső hitelezőkkel és a belső elégedetlenekkel szembeni állandó gyanakvásra építette politikáját. Ez pedig a gazdaságpolitikát is beszűkítette. A hitelvisszafizetés nem racionális fejlesztési programként, hanem nemzeti próbatételként jelent meg, miközben az emberek energiahiánnyal, élelmiszerhiánnyal és romló életkörülményekkel szembesültek.

Argentínában a katonai junta a „felforgatókkal” szembeni harc nyelvén próbálta igazolni a politikai kontrollt. A gazdaság számára ez azért volt különösen káros, mert a bizalmatlanság, a félelem és az erőszakos állami működés elriasztotta a beruházásokat, miközben az ország adósság- és inflációs pályája egyre nehezebben volt kezelhető.

Zimbabwe esetében a fehér farmerek és a külső ellenségek elleni retorika sokáig alkalmas volt arra, hogy a kormány a gazdasági kudarcokat történelmi igazságtételként keretezze. A politikai indulat azonban szétverte a mezőgazdaság működő intézményi és tulajdonosi rendjét, ami élelmiszerhiányhoz, termeléscsökkenéshez és hiperinflációhoz járult hozzá.

Venezuelában Chávez, majd Maduro politikája az oligarchák, az ellenzék és az imperialista külső erők elleni állandó harcra épült. Ez a nyelv segített elfedni az olajbevételektől való függést, az állami túlköltekezést és az árkontrollok torzító hatását, miközben a gazdaság fokozatosan elveszítette termelő- és alkalmazkodóképességét.

A Szovjetunió sztálini időszakában a kulákok és más osztályellenségek kijelölése lehetővé tette, hogy a mezőgazdaság átalakítása ne szakpolitikai vitaként, hanem politikai harcként jelenjen meg. Ennek következménye az lett, hogy a gazdasági visszajelzések helyét a lojalitási szempontok vették át, ami rossz ösztönzőkhöz, termelési zavarokhoz és súlyos ellátási problémákhoz vezetett.

A történelem tehát azt üzeni, hogy amikor a politika tartósan az ellenfél megalázásából, a tábor érzelmi fűtéséből és a sérelmek újratermeléséből él, akkor előbb-utóbb elveszi a levegőt a valódi kormányzás elől. A gazdaság ugyanis nem szereti a politikai performanszokat, hanem kiszámíthatóságot, bizalmat, józan döntéseket és hosszú távú figyelmet igényel.

Ezért az új kormány előtt egy komoly államférfiúi döntési helyzet áll. A nagy kérdés az, hogy Magyarország macskás fadíszt összeszerelő üzemmé válik, ahol mindig kell egy újabb látványos jelenet, egy újabb megszégyenítés, egy újabb ellenség, vagy átlép végre abba a nehezebb, kevésbé média-kompatibilis, de az emberek életminősége szempontjából sokkal fontosabb világba, ahol komoly döntések születnek bérekről, beruházásokról, energiaárakról, lakhatásról, termelékenységről és versenyképességről, magyarul emberek millióinak életéről. 

A választók ugyanis rövid ideig elszórakoztathatóak politikai színházzal, de hosszú távon az érdekli őket, hogy javul vagy romlik az életminőségük.

A cikk szerzője az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője

Nyitókép: MTI/Balogh Zoltán